7. fejezet

Huh, hát eltelt egy kis idő a legutóbbi fejezet óta, de elhavaztak az egyéb teendők... :( Ez a fejezet nem lett hosszú, de a kövitől kezdve most már összeszedem magam, és megpróbálok valami jobbat és nagyobbat alkotni, ígérem! :) 

 * * * * * * * 

Falakon kívül és belül

(Sam Maek Jong)

  

   Összeszorítottam az öklömet, majd szétfeszítettem az ujjaimat, hogy elengedjem a feleslegesen felgyülemlett feszültséget. Minek jött be ide megint? Csak még jobban összezavart mindent… Nem tudhattam, mi volt az eredeti szándéka, de egyre inkább úgy tűnt, hogy keres valamit, vagy megfigyel, és nem csak egy szerencsétlen, ártatlan lányról van szó, aki beleesett a tóba. Ha nem téved a feltevésem és tényleg Pekcséből jött, hogy felmérje a terepet… az nagyon nem jó előjel. El kell távolítanom innen, minél messzebbre a palotától. A pekcseiek ugyanis nem tudják, hogy én létezem, hogy Sook Myungon kívül egy másik örökös is létezik. Érthető, ha szeretnék megkaparintani a hercegnőt és házasságot kötni vele, hogy a két birodalmat egyesíthessék, csakhogy ezt nem engedhettük meg. Legalábbis nem az ő feltételeikkel. Habár anyám egész életében szerette volna a markába kényszeríteni Pekcsét, én inkább a barátságos viszonyra törekedtem – ez volt egyike a közöttünk levő ellentéteknek.

   Idegesen fújtam ki a levegőt, megráztam a karomat, és éreztem, hogy a hercegnő karkötőjének testvére az én csuklómon lazán megrázkódik. Még jó, hogy Sook Myung hagyta el, és nem én vesztettem el a sajátomat… az enyémen levő sárkány jele egyértelmű bizonyíték lett volna, hol tartózkodik az arc nélküli király... vigyáznom kellett, mert Ban Ryu, és még néhányan már a legkisebb jelre is gyanút foghatnak. 

   A rendbe pedig nem azért léptem be, hogy ellenségeket keressek, hanem hogy támogatókat szerezzek. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy a nővérem anyám kegyeit élvezve előrébb jár, s így én egyre inkább távolodtam el anyámtól. A hwarangokból kellett felemelkednem, nem is nagyon számíthattam másra. De nem fedhettem fel magamat, legalábbis addig nem, amíg meg nem bizonyosodtam, kikben bízhatok meg teljesen. Az egyedüli biztos pontom Soo Ho volt, az apja kitartása miatt… Ban Ryuról pedig pont az ellenkezőjét mondhattam el. A nevelőapja belekényszerítette ugyanazokba a királyellenes nézetekbe, amikben ő is hitt, így a fiút mereven a saját pártjára állította. Mikor eldöntöttem, hogy belépek a rendbe, még nem gondoltam végig pontosan, hogyan fogom végigvinni a tervemet, hogy elismerjenek, mint trónörököst. Csak hittem, hogy a sors majd nekem kedvez, és megtalálom annak a módját. Született bujdosó voltam, akinek nem maradt más, csak a remény, hogy egy napon majd bizonyíthat.

      Eleredt az eső, először csak apró szemekben szitált, majd fokozatosan egyre sűrűbben esett. Nem siettem sehova, pedig az idő is kicsit hűvösebb volt már, ahogy az ősz lassan közeledett. Megtorpantam az épület sarkánál, ahol a hercegnő állt magányosan a tornácon, és az éjszakát bámulta. Megvártam, míg előttem elhalad két őr az udvaron, és hallótávolságon kívülre érnek, majd felhúztam az íjamat, és kilőttem a nyilat a hegyére tűzött kis apró levélkével – egyenesen a tornác egyik tartóoszlopára.

Sook Myung halkan felsikoltott, de nem vártam meg, hogy felém nézzen, és észrevegyen. Villámgyorsan elhagytam az épület oldalát, és átugorva a kis kerítésen megcéloztam a háló részleget. Ha elolvassa a levelet, tudni fogja, hogy zálog van a kezemben – amit még egyelőre nem szándékoztam neki visszaadni.

- Pszt! Felség! – suttogta valaki a hátam mögül a sötétből, és azonnal tudtam, hogy csak Pa Oh lehet az. – Miért járkál idekinn ilyen késői órán? – lépett oda hozzám fontoskodva.

- Dolgom volt, Pa Oh. Nem igaz, hogy még házon belül is kémkedsz utánam !

- Éjnek idején veszélyes hely még a hwarangok háza is… pláne, ha a királynő is itt tartózkodik az egész hóbelebanccal. A hercegnő elveszett karkötőjét kerestették…

Erre előhúztam a ruhaujjamba csúsztatott apró kis csomagot, és egy pillanatra megmutattam neki, mire a szemei elkerekedtek.

- Majd visszakapja, a megfelelő pillanatban. – mondtam hűvösen.

- De hát…

- Nem én loptam el, Sook Myung vesztette el, én csak megtaláltam…

- Felség, ez veszélyes lehet…

- Ne félts engem annyira! Tudom, mit csinálok…

- Én csak óvatosságra intem, felség… féltem Önt, mi van ha esetleg megtámadják…

- Senki nem fog megtámadni. – nevettem fel halkan. – De kösz az aggodalmaskodást. Legalább valakinek fontos vagyok.

- Ez csak természetes, felséged biztonsága a legfontosabb. – bólintott.

- Mivel másod nincs rajtam kívül… - morogtam magamnak, és szerencsére nem hallotta az öreg. Persze nem volt még olyan öreg, de mások ilyen korban már házas, gyerekes emberek voltak. Elindultam végre a hálók felé, de Pa Oh pedig egészen addig a nyomomban loholt, amíg el nem értem a ház sarkát. Ott Moo Myung penderült elő a ház túlsó feléről, így Pa Oh gyorsan felszívódott valahol.

 - Sam Maek Jong, te miért nem alszol? – lépett közelebb jókedvűen.

- Ezt én is kérdezhetném. – néztem rá, mire ő halványan elmosolyodott.

- Inkább ne tedd. – mondta röviden, és elfordult. 

Nem feleltem, mert ez többet elárult a semminél. jól sejtettem, hogy Ah Róval volt, erről pedig nem szerettem volna hallani. Nálunk senkinek nem nézték jó szemmel, ha valaki iránt gyengéd érzelmeket tápláltak, és habár Moo Myung ezt soha nem vallotta be, biztos voltam benne, hogy már volt közöttük valami. Elvégre, Ahn Ji nevelte fel őket kiskoruktól, és sokkal közelebb álltak egymáshoz, mint az átlagos mostohatestvérek. Hiába szerettem volna, egy ideje már rájöttem, hogy én sosem állhatok közelebb Ah Róhoz, mint ő.

   Beléptem a hálótermünkbe, ahol Yeo Wool már halkan hortyogott álmában, Soo Ho is feküdt, de az ajtó nyitás zajára felkönyökölt az ágyban.

- Te se tudsz aludni?

- Idióta, most jövök lefeküdni…

- Hol voltál idáig?

- Css, hulla vagyok. – intettem le őt.

Csalódottan dőlt vissza a párnájára, de nem hagyta még annyiban a dolgot.

- Nőügy?

- Fejezd be, nem mindenkinek csak ezen jár az esze! – torkoltam le a kisé túl lelkes barátomat.

- Na! – ült fel. – Valld be, bennem megbízhatsz!

Azt meghiszem… gondoltam, de inkább nem fejtettem ki neki a véleményem, mennyire nem bízok meg senkiben sem. – Dugulj el és aludj. – mondtam végül halkan, és figyelmen kívül hagyva az elégedetlenkedését, bebújtam az ágyba, a fülemre húztam a takarót.

- Azt hittem Ban Ryu is veled van… - motyogta a paplana alól még, mire végül felemeltem a fejem

- Ban Ryu? Miért, még nincs itt?

***

(Ban Ryu)

   A királynő és a hercegnő kivonulása után hamar szétszéledt az egész népség. A falubeliek ráérős léptekkel visszatértek a faluba, ahol már zajlottak az előkészületek az aznap esti parádés hangulathoz. Nagy lakomát és ivászatot csaptak az ivókban, mert meg kellett ünnepelni a titkos fogadásokat, amiket a gyakorlat eredményére kötöttek. A hwarangok is visszavonultak a rezidenciájukra, leszámítva engem, ugyanis apám – nem a vérszerinti, mivel volt egy kis bonyodalom a felmenőim közt – magához hívatott.

   Nem számítottam semmi jóra, ha ő beszélni akart velem, abból sok jó nem sült ki sosem – így sétáltam el a városba, Park Young Shil házához, s amint megláttak a cselédek, értesítették az öreget, hogy megérkeztem.  Átsétáltam az udvaron, és beléptem a főépületbe, és az egyik cseléd bevezetett Park Young Shil szobájába.

- Nem győztél meg a mai teljesítményeddel. – kezdte ridegen.

- Ez most a hercegnő versenye volt. – feleltem hasonlóképpen, de a szeme azonnal villant.

- Így akarod megvédeni apád vérét? – sziszegte a fogai között. – Erősebbnek kell lenned, ha nem akarod, hogy eltiporjanak.

Nem tudtam mire vélni furcsa szavait, mert sosem foglalkozott velem túl sokat. Felnevelt és kitanított, mindent tudtam a királyellenes politikai elvekről… és az elsők között kerültem be a hwarangok rendjébe is. De soha nem bátorított, csak megfélemlített.

- Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. – közölte fojtott hangon, egy pillanattal később. – Nem azért kerültél be a rendbe, hogy egyedül hősködj. Nem is várom el, hogy mindenben a legjobb legyél… de akkor legalább hasznosan töltsd az időt odabenn! – mondta rejtélyesen. Nem szóltam semmit sem, csak kérdőn néztem rá. mert ő újabb levegőt vett, és folytatta. – Immáron hónapok teltek el. Itt az ideje, hogy közelebb kerülj hozzájuk kicsit, és többet megtudj róluk.

Értetlenül néztem rá, ő viszont szenvtelenül nézett vissza, azokkal az összeszűkült szemekkel, amik valamiért mindig megrémítettek. Sosem tudhattam, mit forgat éppen a fejében, de mindig csak olyasmit tervezett, ami neki a hasznára vált.

- Apám, azt mondta legutóbb, hogy válogassam meg a barátaimat.

- Így is van. De ahogy elnézem, ők máris sokkal jobban kijönnek egymással, mint te velük. Kerülj közelebb, és tudj meg mindenkiről annyit, amennyit csak lehetséges. És ha bármi furcsasággal találkozol… jelentsd nekem. – közölte, és elfordult, amivel lezártnak tekintette a témát – hiába nem értettem egy mukkot sem az egészből. Már megszoktam, hogy engem érdekből nevelt fel, és szinte mindig kihasznált. Mégsem tehettem ellene semmit, csak reméltem, hogy egyszer majd mindez az én javamra is válik. Hiszen Park Yong Shilnek nem volt más utódja, csak én.

   Elhagytam a házunkat, nem volt más dolgom arrafelé, elindultam visszafele a hwarang-házba.

Kerültem a nagy tömeget, a piactér és a környező utcák hemzsegtek a hangoskodó népektől. Hihetetlen, hogy egy ennyire egyszerű esemény mit tett az amúgy békés, csendes esti hangulattal. Egy szűk utcán kanyarodtam be és mentem végig, ahol a háztetők majdnem összeértek a fejem fölött. Befordultam a sarkon, ahol az utat hosszú, színes, póznára felaggatott ruhaanyagok keresztezték, lebegtek enyhén a szélben. Automatikusan befordultam a sarkon, mert ez volt a legrövidebb út a hwarang-ház felé, de nem számoltam azzal, hogy ezen az órán itt rajtam kívül még más is tartózkodhat. Ahogy fordultam, a szél az arcomba fújta az egyik hosszú, függönyszerű anyagot, és a következő pillanatban valami nekem jött, és az ütközéstől nyögött egyet. Majd tompa puffanással földet ért.

   Pislogtam párat, míg próbáltam felfogni, mi vagy ki lehetett. A mellkasomnak ütközött a feje, akár gyerek is lehetett, akár egy nő, de nekem igazából mindegy volt. Félresöpörtem az arcomból az anyagot, hogy megnézzem minek mentem neki, de semmi nem látszódott a földön elterülő színes, mintás anyaghalmazon kívül… pedig biztos voltam benne, hogy az előbb valami nekem jött, márpedig nem kis erővel, rohanásból, és a lendülete jókorát taszított rajtam. Már épp el akartam lépni, hogy folytassam utam, mikor végre feltűnt a nagy halom ruhakupac közepén egy sötét hajfonat… és a hozzá tartozó fehér nyak, fej… s ekkor az illető egy rövid pillanatra felnézett. Egy fiatal lány volt az. Halkan felsikkantott, ahogy a pillantásunk egy röpke pillanatra találkozott, majd azonnal felpattant és finoman meglökve a vállamat, végigrohant a szűk utcán a házak között.

   Pár másodpercig csak álltam, mint egy tuskó és bambultam magam elé, próbáltam feldolgozni a rövid jelenetet, és azokat a hatalmas szemeket, amik az ijedtségtől csillogva meredtek rám. Olyan érzésem volt, mintha már láttam volna őket korábban, de fogalmam se volt, hogy hol találkozhattam velük… de ez a pillantás úgy égett bele a retinámba, mint a déli nap.

   Megráztam a fejem, és megkerülve a földre lehullott anyagot célba vettem a hwarang-házat. Kiértem egy nagyobb utcára, ahol elhaladt pár kiszeng és egy-két nemes úr nevetgélve – a kiszengek ujjal mutogattak rám, és felkuncogtak, amitől csak elment a kedvem az egész éjjeli kiruccanástól. Biztos voltam benne, hogy felismertek, az pedig semmi jóra nem vezet… Soo Ho nem törődött vele, ha felismerték, de tulajdonképpen már az egész város megszokta, hogy este gyakorta a városba lófrál. Engem viszont Park Young Shil példamutató, ígéretes fiaként ismertek… a fenébe is! Az őrületbe tudtam kergetni magam ezekkel az elvárásokkal és kötelességekkel.

   Alig léptem kettőt, mikor két másik alak jött velem szembe, de ezúttal még mielőtt feltűntem volna nekik, villámgyorsan behúzódtam az épp mellettem levő tornác oszlopa mögé. Soo Ho és Yeo Wool voltak, színes ruhákban, és nevetgélve beszélgettek.

- …persze ami a Mestrert illeti… – magyarázta Soo Ho. - …biztosan már horkol az italtól.

- Az őr pedig kardozik az oszloppal, mint a múltkor… - kuncogott fel Yeo Wool, majd mindketten hahotázó röhögésben törtek ki.

„Nekik is lecsúszott már pár pohárkával…” gondoltam, ahogy elnéztem, hogy kissé egyenetlen léptekben haladnak végig az úton.

- A Kék Papagályba menjünk, ott ilyenkor mindig sok fehérnép van, s te is találsz magadnak valókat! – karolta át Yeo Wool vállát Soo Ho, majd egy pillanatra megtorpant. - Hé, ott! – kiáltott fel hirtelen, és előre mutatott valahol az emberek között.

- Mi? – meresztgette a szemét Yeo Wool, és akaratlanul én is odapillantottam, bár az embertömegen kívül nem láttam semmit sem.

- Nem Soo Yeon az? – fürkészte a távolt. Akármennyire is meresztgettem a szemem, nem láttam kire mutatott rá, túl sokan mászkáltak az utcán, ők ketten pedig megszaporázták a lépteiket, hogy megtalálják az említettet. Akárki is volt az, engem sikeresen megmentett. Kifordultam az oszlop takarásából, és nyugodtabb léptekkel folytattam az utam a hwarang-ház felé. Egy pillanatra felnéztem a csillagos égre, és hálát adtam, hogy ma este sem kapott el senki. Végighaladtam az árnyas, egyenes úton, majd a kettétört fenyőfánál lekanyarodtam, ami egyenesen nekivitt a hwarang-ház falának. Ez volt a legtitkosabb hely, ahol ráadásul könnyen át lehetett mászni a kerítést, a fal mellett levő fatuskóról felugorva. Egy jól irányított ugrással fenn voltam a tetőn, majd átvetettem magam rajta, és finoman huppantam a tűleveles földön. Szerencse, hogy itt elég sok fenyő nőtt, amik óvó árnyékot adtak, ezért is volt ez a legbiztonságosabb hely. A többiek még fel se fedezték ezt, mindenki a másik oldalon szokott kijárni. Felegyenesedtem és elindultam a legközelebbi épület, a fürdőépület felé. Oldalról nekimentem az egyik fenyőágnak, s ahogy az végigsimította a ruhámat, eszembe jutott a lány, ahogy engem megkerülve a vállamnak ütközött, mielőtt elfutott. Önkéntelenül is odakaptam a kezemmel, mert még mindig éreztem a finom erőt, amivel nekem ütközött. Belegondoltam a furcsa jelenetbe, és észre se vettem, hogy mosolyra görbült a szám sarka. Mégis hova rohant ennyire eszeveszetten, hogy nem nézett a lába elé?!

   Gyorsan az ajkamba haraptam, mert tulajdonképpen semmi okom nem volt ezen mosolyogni… gyorsabbra vettem a tempót, és a fürdőt megkerülve elsétáltam a hálóépület irányába, ám ekkor szembe találtam magam magával a Mesterrel – aki mellesleg egyáltalán nem úgy tűnt, hogy be lenne csiccsentve.

- Ilyen kései órán idekinn csatangolunk? – kérdezte lassan, kimért tempóval, de szája széle a kárörömtől húzódott mosolyra.

- Elrontottam a gyomrom… - magyaráztam zavartan.

- Ühüm… - dünnyögött, és megkerült, közben végignézett a ruhámon. Biztos voltam benne, hogy az alsó szegélyére felragadt pár fenyőtüske, de nem tudtam, hogy vajon észre fogja-e venni.  – Valami tényleg lehetett a vacsorában, mert nekem is folyton csikar a hasam… - morogta. – Remélem, nem vagy csalódott a mai gyakorlat miatt, Park Ban Ryu. – váltott témát hirtelen, amitől egy pillanat alatt elkomorult a hangulatom. Már szinte meg is feledkeztem erről az egészről.

- Nem… - mondtam szárazon, és csak arra vártam, mikor hagy végre faképnél az öreg, hogy menekülhessek ebből a helyzetből.

- Még szerencse. Az apád nem tűnt túl boldognak… de ne aggódj, ez csak gyakorlat volt. – nézett rám az öreg azzal a sunyi tekintetével, amivel mindig végignézett rajtunk, és soha nem tudtuk eldönteni, vajon őszinte, vagy gúnyolódik rajtunk. – A vizsgákon bebizonyíthatod. – kacsintott, majd besétált a fürdőházba.

   Sietős léptekkel igyekeztem a hálótermem felé, elvégre tényleg későre járt már, és nem hiányzott, hogy még valaki észrevegyen. Alig léptem kettőt, mikor tompa puffanást hallottam valahonnan a háttérből. Azonnal biztos voltam benne, hogy ezúttal valaki illetéktelen lépte át a falat. Soo Ho és Yeo Wool még nem érhettek vissza, a többiekről pedig mind úgy tudtam, idebenn maradtak.

   Feszülten indultam meg a hang irányába, és elhatároztam, hogy nem engedem el az illetőt a markaim közül, bárki legyen is az… Csak arra nem voltam felkészülve, hogy a kőfalnál egy kötelekbe gubancolódott, szerencsétlen alakba futok majd, aki ráadásul még csak nem is titkos kém, hanem egy fiú parasztruhájába öltözött lány…

***

(Soo Young)

- Kerítsd elő a lányt.

    A  szívem kihagyott egyet, amint meghallottam a hercegnő szavait. Amennyire csak lehetett, eggyé váltam a sötét fallal, bár csak egy oldalsó pillantásába került volna valamelyik katonának, hogy észrevegyenek. De hittem benne, hogy megúszhatom.  A hercegnő intett, hogy menjenek el, mire a csatlósok két különböző irányba mentek. Az egyiket odaküldte a falhoz, ahol bejöttem. A másik pedig elindult átnézni az udvart és az épületeket, hogy előkerítsen. A torkomban dobogott a szívem, és a testemet ezerszer forróbbnak éreztem a hűs levegőnél. Megvártam, míg végül a hercegnő is eltűnt, abba az irányba, ahonnan jött. Majd egészen lassan, még mindig a falhoz lapulva oldalazni kezdtem, hogy keressek egy kiskaput, amelyen át kijuthatok ebből a körülbástyázott kelepcéből. Árnyékba húzódva, faltól falig és fatörzstől fatörzsig araszolgattam, miközben próbáltam nem túlságosan eltávolodni a szabadságot elhatároló kőfaltól, ugyanakkor biztonságban maradni az épületekben tartózkodóktól is. Innen-onnan beszédfoszlányok hallatszottak ki, vagy esetleg hangos horkolás – ebben az órában nagyrészt már mindenki nyugovóra tért, vagy ha valaki ébren volt, annak jó oka volt rá. Valahonnan füvön suhanó lépéseket hallottam, amitől rögtön kivert a víz. Körbenéztem, de nem láttam egy árva lelket sem. A hold már lemenőben volt, a csillagok pedig nem világították be annyira a kertet – a fák sötét árnyékot vetettek, s még sötétebb alakjuk óvón rejtette az arra ólálkodókat. Csak engem is rejtsen el… fohászkodtam az egyik vastag törzsű fa tövében. Messze volt minden, az épület, a kőfal, de még a legközelebbi fáig is ki kellett volna ugranom a világosba. Újra hallottam. Ezúttal száraz levél is zörgött a talpa alatt – a hang irányába pillantottam, de nem volt ott senki… csak egyetlen szempillantásra láttam valami eltűnő árnyat az egyik fa mögött, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg ott volt, vagy csak a félelem szüleménye volt. Mégis, mintha láthatatlan kezek kezdtek volna fojtogatni, zihálva vettem a levegőt, és kezemet a szívem fölé kellett tennem, hogy lenyugtassam magam. Nem lesz baj. Meg tudom csinálni… Ismételten körbenéztem, és fontolóba vettem, hogy egyszerűen nekirohanjak a kerítésnek, hátha fel tudok kapaszkodni rá. Egy szakaszon vadszőlő vetette át az indáit a tetők odakintről, és hosszú kacsokkal kapaszkodott a belső fal köveibe. Talán elég erősek, hogy felhúzzam magam rajta. Hirtelen döntöttem, mert nem vesztegethettem tovább időt – még talán volt annyi egérutam, hogy megússzam. Átgondoltam mit fogok tenni, és már épp elrugaszkodtam a fától – mikor egyenesen egy sötét ruhás, sötét kendővel eltakart arcú ember karjaiba futottam bele.