Na, kész az új rész, viszont a kövire most kicsit többet kell majd várni :))
Beindult itt az egyetem :P
~~~~~
9. A beépített
Beindult itt az egyetem :P
~~~~~
9. A beépített
(Sam Maek Jong)
Sötét
volt és hideg, a hasam már korgott az ürességtől, semmi erőm nem maradt a fiú
keresésére… de nem akartam feladni. Milyen király válna belőlem, ha feladom a
népem? Keresnem kellett, akármilyen áron.
- Ki van ott? – szólalt meg valaki a
hátam mögül, de ahogy megfordultam, csak a tömény sötétség nézett velem
farkasszemet.
- Han… Han Sung? – motyogtam nem túl
magabiztosan, mert attól féltem, baj lehet abból, ha a hangom elárulja, ki
vagyok.
- Sam Maek Jong! – ugrott elő a sötétből.
– Te mit keresel itt?
- Még megkérdezed? – förmedtem rá, mire
vette a lapot, és kissé összehúzta magát. – Gondoltam jövök segíteni bogyót
szedegetni, mert nem volt jobb dolgom…
- Jaj… - kapott két tenyerével az
arcához, és ha nem folytatta volna, is rájöttem, mit jelentett ez. –
Elvesztettem a zsákot… pedig rengeteget szedtem, eskü! – bizonygatta. – De
elestem a lejtőn, leguruoltam… - bizonyítékul felmutatta a kezét, ami egy fehér
anyaggal volt átkötve.
- Megsérültél?
- Nem komoly, csak egy kis zúzódás… meg
horzsolás. – rejtette el gyorsan a kezét a háta mögé. – Azt hiszem, egy-két nap
alatt eltűnik. – győzködte inkább magát, mint engem, mert csak a cipőjét
bámulta.
Némán bólintottam, majd Han Sung megint
megszólalt.
- Hová menjünk?
- Talán… vissza? A többiek már biztosan
felettek mindent, és ez mind miattad van. Ha nem hagytak semmit, téged nyúzlak
meg! – vágtam rá bosszúsan, és elindultam a megadott irányba.
***
(Soo Young)
- Te hozz nekem egy másik csészét, a
többiek elmehetnek. – rendelkezett a hercegnő.
Meghajoltam, és a másik három udvarhölgy
nyomában kihátráltam az ajtón. A három lány előttem elment az udvarhölgyek
udvara felé, én viszont az ellenkező irányba indultam, ahol a konyha volt. Behúztam
magam után az ajtót, majd nagyot sóhajtva nekiálltam egy ugyanolyan teáscsésze
keresésének. Még jó, hogy most épp senki nem tartózkodott itt, így legalább egy
kicsit magamban lehettem – ami az óta, hogy a palotába kerültem, szinte
lehetetlenség volt. Osztoztam a hálón a többi udvarhölggyel, a fürdőn, az
étkezéseket együtt fogyasztottuk, és ha bármilyen feladatot adtak, mindenhova
csoportban mozogtunk, egyszerre. A menekülő remeteéletemhez képest ez óriási
változás volt, és nem éppen kellemes. Nem azért, mert még csak pár napja
tartózkodtam itt, és még nem szoktam hozzá az újdonságokhoz, hanem leginkább
azért, ahogy a többiek fogadtak. Sook Myung hercegnő se szó sebeszéd közölte a többiekkel
a tényt, hogy új udvarhölgyet választott – a cselédek pedig egytől egyi furcsán
bámultak rám, egészen úgy, mint aki most pottyant ide valahonnan a Holdról.
(Nem is tévedtek akkorát, de ezt nem kötöttem az orrukra) Nem értette senki,
mit keresek én itt, még a királynő is neheztelve vette tudomásul Sook Myung
ragaszkodását az elhatározásához. De el kellett fogadnom és megbirkóztam a
helyzettel. Ha nem néztem farkasszemet a szobatársaim szúrós pillantásaival, és
szó nélkül tűrtem, hogy nekem a reggeli maradéka, az ízetlen és rágós falatok
jussanak, akkor ők is hajlandók voltak keresztül nézni rajtam, mintha nem is
léteznék. Ha nem így tettem, akkor piszkálni kezdtek… csak apróságokkal, amik
aztán apránként egyre nagyobb méreteket öltöttek.
Levettem a felső polcon megtalált világosszínű csészét, aminek a szélén
ugyanolyan finom minta futott végig, mint amit az előbb felszolgáltak. Kezembe
vettem a kistálcát, és óvatosakat lépkedve visszaindultam a hercegnő
rezidenciája felé. Útközben azonban megtorpantam, mert egy másik alak sétált el
előttem nem túl messze, és mindjárt a hercegnőhöz kopogtatott. Az ajtó kinyílt, és ő eltűnt, én pedig lassan
megindultam újból. Nem láttam ki volt, bár igazából semmi közöm nem volt hozzá
– csak a korai idő volt furcsa, épphogy reggeli után voltunk, ilyenkor nem
járnak vendégek a palotában, a miniszterek és egyéb hivatalnokok is csak később
szoktak ideszállingózni. nem törődtem nagyon vele, csak határozottan odaléptem
az ajtóhoz: az őrt álló udvarhölgy viszont kezét feltartva megállított, és nem
nyitott ajtót.
- Még egy csészét kért a hercegnő… -
kezdtem, mire ő nagyon halkan odasúgta:
- Beviszem én, más most nem léphet be.
Menj el, siess! – hessegetett máris, és megvárta, amíg sietős léptekkel átlépem
az udvar túlsó kapuját, hogy biztosan ne legyek a közelben, amikor ő belép a
házba. De nem távolodtam messzebbre. Az udvarhölgy rövid idő múltán visszajött,
és még legalább fél órán keresztül ott szobrozott az ajtónál – amíg újra ki nem
nyitották.
- So Hwa! – csendült fel a hátam mögött a
főudvarhölgy hangja. Ő volt a rangidős, a királynőhöz tartozott, de az összes
udvarhölgynek is ő volt a vezetője. Már nem volt fiatal, szemei körül ráncok
húzódtak, és amikor rám nézett, pillantása felért egy jeges zuhannyal. Nem
szívlelt engem, és ezt első pillanattól kezdve a tudtomra adta. – Mit leskelődsz itt? – förmedt rám, mire én
feleszméltem végre a névre. – Hátul vár a mosás, ha holnapra nem lesz száraz,
téged vonunk felelősségre miatta. – kántálta, aztán a vállamat megmarkolva megfordított,
és irányba lökött, hogy ne tiltakozhassak, és még egy pillantást se vethessek
az éppen nyíló ajtóra. Halk kuncogás ütötte meg a fülemet, s ahogy a hangok
irányába néztem, a kőfal kerítésre kapaszkodó szobatársaimat pillantottam meg,
ahogy kíváncsiskodva pipiskednek, hogy átlessenek a kerítésen – válluk fölött
hátra-hátra pislogtak rám, és roppantul jól szórakoztak, ahogy a főudvarhölgy
kioktatott.
„Felőlem azon vihogtok, amin csak
akartok…” gondoltam, de a belső énem persze teljesen más véleményen volt.
Meg
sem álltam a cselédek részlegéig, ahol a dézsában beáztatott ruhák vártak arra,
hogy tisztára mossák és felaggassák őket száradni. Viszont amikor beléptem az
udvarra, a várthoz képest egészen más látvány fogadott: a fehér, drapp és
rózsaszínes árnyalatú vásznak szanaszét hevertek, egyes darabok félig a
dézsából kilógva terültek el a földön, de nagyrészt a poros földön voltak
szétszórva.
- Hogy a tetves kezük… - kezdtem a
szitkozódást, de gyorsan visszaszívtam, nehogy valaki meghallja. Egyenként
elkezdtem felszedegetni a zöldesbarnás, fűtől-földtől beszíneződött ruhákat,
majd bele akartam dobni a dézsába – akkor vettem csak észre, hogy a dézsa is
tele van sárral, és valami pokoli bűz árad a vízből, mintha rothadna valami. A
fenébe is, hogy merik ezt megcsinálni?!
- So Hwa! – hallottam meg a szobafőnöknő hangját a hátam mögül,
messzebbről. So Hwának neveztek el, mikor ide beléptem, mindenkinek fel kellett
vennie valamilyen új nevet, mikor udvarhölgy lesz, hiába voltam még csak újonc.
Így akadályozták meg, hogy ha később valakit keresnek, ne találhassák meg.
Sokakat rabszolgaként, nincstelenként hoztak ide, s ez egyike volt afféle
ővintézkedéseknek. A többi lány nem tudta az eredeti nevemet, se azt,
amelyikkel a hwarangoknak mutatkoztam be. Őszintén szólva, már én is kezdtem
elfelejteni az eredeti nevem.
Legszívesebben
beleolvadtam volna a környezetembe, mint egy kaméleon, hogy ne vegyenek észre,
de nem volt mit tennem: tudtam, hogy ez volt a tervük, csak ki akartak szúrni
velem. Hát most sikerült. A szobafőnök udvarhölgy kimért lépésekkel közelebb
sétált, és mikor a vízhez ért, a bűztől elszörnyülködve hátrált meg.
- Mi a fenét műveltél, semmit nem lehet
rám bízni?
- Ez.. nem én voltam… - hebegtem, de ő
máris a szavamba vágott, és kiáltozni kezdett.
- Elég, nem merj feleselni! – ordított
rám. – Ezek a kelmék a hercegnő előszobájába mennének… van fogalmad róla,
mennyire fontos? Az anyagok tucatszor drágábbak, mint a te nyomorult életed!! Nem
úszod meg büntetés nélkül… nézd meg… - emelte fel az egyik összesározott
darabot, majd undorodva visszaejtette a sárgás löttybe. – És ezt is!... Azonnal
mosd ki őket!
- Igenis. – bólintottam.
- Vidd el mindet, egészen a folyóhoz, más
nem szedi ki. Pfuj! – finnyáskodott, majd sarkon fordult.
Bólintottam, majd ő még visszafordult: -
Gyorsan tüntesd el a dézsát is, még mielőtt a fő udvarhölgy ideér! – azzal
faképnél hagyott. Én illedelmesen fejet hajtottam, amíg távozott, közben
magamban a fogaimat csikorgatva és szitkozódva. De tűrtem. Mindennek az eleje a
legnehezebb… előbb utóbb megtalálom az én utam, csak kicsi hepehupás a talaj
még…
A folyó messzebb volt a palotától, ahogy kiértem a határba, még vagy fél
órányi sétára volt. Egyedül, a nehéz, vizes ruhákat cipelve a kosárban a
hátamon nem épp kellemes séta volt, de legalább egyedül voltam. A szél
borzasztóan fújt, de a nap időnként szépen kisütött, meleg energiát sugározva.
Az erdőhöz, a folyópartra érve aztán megcsapott a nedves moha és őszi virágok
illata. Még sosem jártam itt, csak hallomásból tudtam hol volt a mosóhely, de a
folyót követve nem volt nehéz rátalálni. Lapos kövek, egy-két vastag törzsű fa,
husángok, amikkel a ruhát verték, és sekély partszakasz. A keskeny folyó itt is
sziklák között csobogott, ahogy a hegyekből folyt alá, de ezen a szakaszon
medencéket alkotva ereszkedett lefele, ami pont megfelelő volt a mosáshoz.
Lepakoltam egy széles kőre a középső, sekély vizű medence előtt, és az első
anyagot beáztattam a vízbe. Nagyjából térdig ért a víz, így a szoknyám alját
felhajtottam és megkötöttem, hogy ne ázzak el. De kellemes hőmérsékletű volt,
így bátran gázoltam bele, és élveztem, ahogy a vádlimat simogatva kerül meg a
sodrás. Tulajdonképpen már nem is bántam, hogy egyedül küldtek ki ide, itt
legalább nyugtom volt mindentől. Még egy kicsit a nap is kisütött, a madarak
pedig csiripeltek körülöttem, így én is dalra fakadtam, és belemerültem a
vízben ázó hófehér anyag hullámzásába.
Megfeledkezve
az időről, egy idő után arra lettem figyelmes, hogy a környező fákon éneklő
madarak elhallgattak, és a vízcsobogás mellé egyre erősödő patadobogás hangja
társul. Felkaptam a fejem és a hang forrását keresve kémleltem a fák árnyát –
végül nagy nehezen megpillantottam a törzsek között fel-felbukkanó lovat, s
lovasát – akik egy kicsit ismerősnek tűntek. Először a ló volt ismerős, a nagy
testű, pej mén… majd egy pillanatra a lovas arca is láthatóvá vált, és biztosra
vettem, hogy Moo Myungot látom… de ahogy az út kanyarodott, ő is úgy fordult
el, így végül nem voltam benne biztos. De Moo Myung mit keresne itt, hisz a
hwarangok idáig miért jönnének el… Talán csak összekevertem egy másik lovassal,
elvégre a ruhája sem az a kék öltözet volt, amit egyenruhaként hordtak. De a ló
nagyon ismerős volt… Fél perc sem telt el, mikor újból vágtázó lódobogás verte
fel az erdőt, ezúttal sebesebb, hajszoltabb tempóban – mintha utol akarná érni
az előzőt. Majd a következő bokor ugyan kitakarta, de a paták szabálytalan
dobogásából leszűrtem, a ló megbotlott valami kőben… s már hallottam is a
puffanást, meg a nyögést, ami vele járt… s a ló lovas nélküli nyereggel ügetett
tova, a másik után.
- Jézusom, megsérültél? – rohantam oda
hozzá gyorsan, és sietve leguggoltam. Ő nyögdécselve ülőhelyzetbe tápászkodott,
és úgy vett néhány mély levegőt, maga elé bámulva, kipislogva az esés utáni szédülést. Han Sung volt az.
- Ja, persze. – lihegte, de még nehezen
lélegzett. – Csak azaz idióta… titkol valamit. – sziszegte, s ezzel totálisan
más irányba terelte a dolgot.
- Ki?
- Hát Maek Jong. Elviharzott Moo Myung
lovával meg valami levéllel, és a fene tudja mi ütött beléje, azt mondta, ezt
nem halogathatja. Itt hagyta a csapatot a küldetés közepén, pedig már olyan
közel jártunk, meg volt minden zászló, majdnem az összes gyógynövény, a recept…
- Tényleg jól vagy? Mit hadoválsz itt
össze-vissza… - sietősen ellenőriztem a homlokán, nem lázas-e, de semmi
különöset nem éreztem néhány verejtékcseppen kívül, de az meg ebben a melegben
nem volt rendkívüli. Az érintésemre grimaszolva elrántotta a fejét, mint mikor
egy kisfiú nem engedi az anyjának, hogy törődjön vele, és felmordult.
- Nem, semmi bajom, megyek is
tovább… az az ostoba ló… A fenébe! –
szitkozódott.
- Jól van, nyugi. A ló elment, de ha
kicsit lassabban is elmondod, mi a helyzet, akkor talán tudok neked segíteni.
Vonakodva felvonta az egyik szemöldökét,
mint aki kételkedik abban, amit mondtam.
- Segíteni? Azt nem hiszem hogy tudsz…
- Azért hátha…
Han Sung sóhajtott egyet, majd nem túl
sok lelkesedést türköző arccal rám nézett.
- Megbízol a szavamban?
Kissé hezitáltam ugyan, de bólintottam.
Végül Han Sung egészen kereken beszámolt… a feladatukról, amit három
napon keresztül végeznek, s immáron ez az utolsó körük a cél előtt. Valami…
terepmunka, vagy hogy is fogalmazott, de egészen addig nem tudtak semmit, amíg
végül a reggeli napfelkelte el nem hozta nekik a rejtvényt a barlangnál.
- Tényleg csak úgy ott termett reggelre!
– bizonyította, mikor szabályosan kinevettem a képtelenséget.
Egy üzenetként íródott fatábla nem terem
ott csak úgy magától a barlang előtt, ebben biztos voltam. De Han Sung
hajtogatta, hogy ő igenis alig aludt éjjel, ezért látta volna, ha valaki
megjelenik és odahozza.
–
Aztán reggel Moo Myung és Sam Maek Jong fejtette meg a jelentését, hogy a
királynő halálos beteg, és ehhez kell megtalálnunk a gyógynövényeket és a
receptet, majd időben visszahozni…
- Hihetetlen…– nevettem rajta, de
leginkább az előadásmódján, olyan hatalmas beleéléssel részletezte az egészet.
Pedig hát csak egy feladat volt, vagy hogy is nevezte. De feladatnak azért elég
komoly.
- De te… - fordult felém végül, mikor a
történetet végére ért. – Mit keresel itt egy halom ruhával, amit megesküdök…
hogy a palotából származnak.
- Hát ez az én keresztem. – vontam
vállat. – A palotánál szolgálok udvarhölgyként.
- Hogy mondod??? – képedt el, akkora
szemgolyókkal, mint két alma.
- Jól hallottad.
- Akkor vigyázz magadra odabenn… nem
kellemes hely.
- Tudom. – húztam el a szám. – Csak addig
maradok, ameddig muszáj.
- Ezt hogy érted? – ráncolta a
szemöldökét, de nem gyanú, inkább csak gyermeki kíváncsiság tükröződött a
tekintetében.
- Még nem tudom hogy… de ki fogok jutni
onnan, nem maradok itt életem végéig. – feleltem. A palota rosszabb, mint a
börtön, de ezt már csak magamban tettem hozzá.
***
Estére végeztem csak a kelmékkel, már lenyugodott a nap a lombok mögött,
mikor visszasétáltam a dombok között a palotakőfala felé. Fáradt voltam, az ujjaim kirongyosodtak a
víztől, néhol fle is sebesedett a kezem, addig sikáltam az anyagokat, hogy
kijöjjenek a foltok. Han Sung hamar felpattant és elment, amikor megérkezett
Yeo Wool egy másik lovon. Én tényleg nem tudtam segíteni nekik – de mint
megtudtam, nem is lett volna szabad, tiltotta a szabályzat – elmentek Yeo Wool
lovával, azt mondták, már csak egy zászlót kellett összeszedniük a közelben, és
vissza is tértek a házukba. Bevallottam magamnak, hogy egy kicsit bántam, hogy
elmentek… olyan derű sugárzott belőlük, ami valahogy az én gyermekkoromra
emlékeztetett, amikor a szomszéd fiúkkal játszottam.
Már
előre összeszorult a gyomrom a gondolatra, mit fog szólni a főudvarhölgy a mai
kis afférhoz, mert minden bizonnyal azóta rég tudomásul vette, és a valódi
bűnbakok felett szemet hunyt. Engem gyanúsított és hibáztatott mindenért, ha
valami történt. Mér egy-két húzás, és kipenderítenek innen, vagy olyan
büntetést kapok, hogy aztán sosem látom viszont Pekcsét…
Sötét és hosszú árnyékot vetett a kőfal, ahol végigsétáltam a palota
felé, s ezért észre se vettem, hogy két alak tűnt fel a sarkon – csak akkor
lettem rájuk figyelmes, mikor beszélgetni kezdtek, jobban mondva inkább
vitatkozni. Nem is vettek észre, annyira kötötte őket a hév.
- Utoljára kérdezem… mit tervez apád… -
erre figyeltem fel, mert annyira ismerős volt a hang. Sam Maek Jong volt, s
hórihorgas alakjával kishíján a falhoz kényszerítette Ban Ryut. Mindig is
titokzatos arca most olyan feszült és ideges volt, amennyire még eddig sosem
láttam.
- Semmi közöd hozzá, már mondtam. –
sziszegte a fogai között nem kevésbé feszülten, de jóval higgadtabban. Úgy
tűnt, mint akit különösebben nem is érdekli, mivel fenyegetik, mert akkor sem
fog mondani semmit.
- Ezt a levelet… - mutatta fel a rongyos,
széttépődött darabkát az egyik kezében. – Apád galambja vitte, ne tagadd.
- Miért kéne nekem arról tudnom? A
nevelőapám szervezkedik, de nem köti az orromra, hogy mit! – emelte fel kissé a
hangját, mire Sam Maek Jong csak elnémult, nem vágott vissza rögtön. De az arca
ugyanolyan feszült maradt, s pattanásik feszültek az erek a homlokán. – De
érdekelne… hogy mi a tartalma, ha egy magadfajta gyökértelen így megijedt tőle.
– köpte az arcába.
Sam Maek Jong felemelte az öklét, és
láttam vörösödő arcán, hogy nem nagyon tétovázik, mekkora ütést mérjen Ban Ryu
szeme alá. A két csapattárs kis híján úgy egymásnak ugrott, mint két ellenséges
falkavezér.
- Elég! – kiáltottam hangosan még épp
jókor, mielőtt az ütést célba ért volna. Erre mindkét fiú ledermedt, és földig
leesett állal vették tudomásul, hogy az egész kis jelenetnek valaki a
szemtanúja volt. – Elment az eszetek hogy itt verekedtek? Megzavarjátok a
királynő békéjét!
A magasabbiknak egyre grimaszos mosolyra
rándult a szája sarka, de uralkodott rajta – míg Ban Ryu csak továbbra is
pislogva próbálta felfogni a helyzetet.
- A királynő… - szólalt meg végül Sam
Maek Jong kimérten, s indulatait visszafogva bámult rám. Kétségem se volt, hogy
felismert, hiába voltam teljesen más gúnyában, mint azelőtt. És akár meglepte
ez őt, akár nem, nem nagyon foglalkozott a változással. - …ha jól tudom a
palota belső részében tartózkodik, a külső fal csak a cselédek részlegeit
határolja el. – nézett szigorúan a szemembe, nem kevés megvetéssel. – S mivel
ha jól látom, cseléd vagy… ezt nagyon is tudnod kellene.
Most rajtam volt az elnémulás sora. Sohasem
tűrtem, ha lenéztek, vagy gúnyolódtak velem. Hosszúkás szeme viszont
veszélyesen villant, ridegebb volt, mint ezelőtt bármikor, s valami
megakadályozta, hogy visszaszóljak. Ban Ryu jelenléte csak tovább nehezítette a
dolgom, tudtam, hogy ő sem adna nekem igazat, hiába keltem a védelmére. Miután
nem szólaltam meg egy jó ideig, Sam Maek Jong egyszerűen megfordult, és
magabiztos léptekkel eltávozott. Ban Ryu, aki egészen addig csöndben állt
mellettünk és felválta bámult minket, most végre megszólalt.
- Hát…
- Kvittek vagyunk, mondjuk úgy. –
feleltem a szavába vágva.– Nem szeretek másoknak tartozni. – zártam le, mire ő
kissé zavartan bólintott.
- Tudtam kezelni a helyzetet, ok nélkül
vádolt. – mondta hirtelen. – Teljesen bepörgött valami levél meg egy döglött
galamb miatt…
- Hogy mi? – kaptam fel a fejem, mert egy
homályos emlékkép villant be hirtelen.
- Én tényleg nem tudom miről van szó.
Talált valami megtépázott levélmaradványt egy döglött galambbal… és azt hiszi,
az apám küldte valakinek. De nem tudom mi van benne… fogalmam sincs miért
érdekli ennyire. – vont vállat érdektelenül. – De Sam Maek Jong viselkedése
furcsa volt…
Összeszűkítettem a szemem, de már nem is
azon gondolkodtam, hogy Sam Maek Jongban mi volt a furcsa… próbáltam felidézni
az emlékeket… az éjszaka közepén, három sötét lovas érkezett a néptelen házhoz…
s valamiért olyan kristálytisztán csendült
fel a beszélgetés, mintha tegnap történt volna.
„A
király már nem sokáig rejtegeti arcát, és ha felfedi, azonnal a bérgyilkosaink
kezei közé kerül…”
„Remélem, bízhatok a szavában.”
„Teljes mértékben, felség.”
Ki
a fene volt odabenn a házban? És miért akarják megölni őfelségét…
Abban a pillanatban lett világos minden.
Megfejtettem a homályos pletykákat, amit elszórtan az emberektől hallottam,
amikor valami elrejtett királyról pusmogtak… senki nem magyarázta még el, Soo
Yeon is alig akart beszélni róla a múltkor. De most már világos volt. Mint
ahogy az is, hogy odabenn olyasvalaki tartózkodott, akit őfelségének hívtak.
Egy nő… de a hangjára mégsem emlékeztem tisztán… nem tudtam, ki ő, de most már
szinte biztos voltam, hogy a trónörökösre nem kívülről vadásznak, hanem a
palota falain belül.
- Meg kell találnom őt! – kiáltottam, és
a cuccaimmal együtt abba az irányba indultam meg, amerre Sam Maek Jong alakja
távolodott. Segíteni akartam neki, még ha nem is érdemelte volna meg… ha másért
nem, hát legalább azért, hogy más embereket megkíméljek az igazságtalan
vádjaitól.
- So Hwa!! – fordult be a kőfal sarkánál
az egyik udvarhölgy. Összerezzentem, és egy egész pillanatig nem esett le, hogy
engem szólított.
- Igen?
- Siess, már mindenki rád vár!! A
függönyöket neked és a fő udvarhölgynek kell elvinnie, méghozzá azonnal!
- Nekem? De én… - kezdtem, de az
izgalomtól zihált volt a hangom, és nem volt időm befejezni a mondatot.
- Gyere, most az egyszer segítek neked. –
kapta el az épp lehulló anyagokat a földről, s a függönyök másik végét megmarkolva
húzott magával a palotába. A vállam mögött még egyszer hátrapillantottam Ban
Ryu felé, aki továbbra is némán, enyhe döbbenettel bámult.
- So Hwa… - mormolta a nevet ismételve,
és láttam rajta, hogy tényleg össze van zavarodva.
Persze
magyarázhattam az udvarhölgynek, hogy miért beszélgettem Ban Ryuval, alig
akarta elhinni, hogy nem titkos légyotton voltam… de valahogy most ez kevésbé
érdekelt, főleg, miután a főudvarhölgy azzal fogadott – a várt leszidás után –
hogy a hercegnő magához hívat.
- Mire vársz? – pirított rám egy fél
perccel később, miután egy tapodtat se mozdultam a pillanatnyi döbbenettől. –
Arra menj, igyekezz. – intett a fejével az egyik irányba, a hanok épület felé.
Végül kissé szögletesen meghajoltam és hátrálva a mondott irányba igyekeztem,
bár a gyomrom már összeállt az idegtől… valamiért rossz előérzetem volt.
Sook Myung hercegnő a szokásához híven, rideg arccal nézett rám. Sötét
hanbok ruhát viselt, de az arca nem volt nőiesebb a női ruhától, sőt, inkább
még sápadtabbnak tűnt, mint egy kísértet.
- Bizonyára már nagyon kíváncsi vagy,
miért hívattalak. – szólalt meg halkan, de hangja hűvösen szelte a szobát, majd
a rizsfalak elnyelték, annyira halkan beszélt.
- Felség, bármiben a szolgálatára állok.
– mondtam illemtudóan, nem épp őszintén.
- Feladatom van számodra… a hwarangoknak
mostantól a palota raktárából szállítják az élelmet reggelente. Azt akarom,
hogy minden reggel menj át a fuvarral, és segíts az étkezésnél Baek
udvarhölgynek.
Felkaptam a fejem, mert egyáltalán nem tudtam
mire vélni a kívánságát. Azért hozott a palotába és állított a szolgái mellé…
hogy ne is a palotában szolgáljak?
- A feladatod persze ennyiben nem fog
kimerülni… - folytatta sejtelmesen. – Azt akarom, hogy jelentsd nekem.
- Felség… - kezdtem, majd rögtön
elharaptam a mondatot, tudtam, hogy nem szabad tiltakoznom. Fogalmam se volt,
mit tervel a fejében, és a rossz előérzetem csak egyre jobban kezdett
beigazolódni.
- Egy fontos szabály van: - folytatta
szigorúan. – nem kérdezheted meg, miért csinálod. Csak követed a parancsaimat,
és megteszed, és akkor jutalomban részesülsz. Meglátod, annyira nem lesz nehéz.
Talpra esett vagy, ez már bebizonyosodott…
- De felség, miért pont én? – bukott ki a
kérdés hirtelen, hogy még megállítani se tudtam a nyelvem.
Nem válaszolt rögtön, szánakozó mosolyra
húzta a száját, és végignézett rajtam mielőtt válaszolt volna.
- Hiszen ez nem kérdés… te ismered ott
legjobban a járást, az udvarhölgyeim nem tudnak semmit! – nevetett fel kissé. –
De jól vigyázz, nehogy feltűnjön másoknak, hogy nem csak reggeliztetni küldtek
oda. – emelte fel a mutatóujját. Bólintottam, de ő azonnal folytatta tovább. – Alaposan nézz körül, és fülelj, hogy mit
beszélnek. Minden olyasmit, ami gyanús, ami a királynő vagy a palota tisztségét
veszélyeztetné, sérthetné… hiszen tudod, az ellenségek sokszor a közvetlen
közeledben bújnak meg. És van még valami. – tartott kis szünetet, és enyhén
összehúzott szemmel nézett a szemembe, hogy jól belém véshesse az utolsó
parancsát. – Ez a legfontosabb. Van egy bizonyos személy, akiről külön
jelentést kell adnod.
