~ Tudom, hogy megkéstem a résszel, és elnézést kérek mindenkitől! Főleg, hogy december közepéig nem vagyok biztos, hogy lesz frissítés. (A sztorit nem adom fel! ;) Csak a suli miatt félre kell tennem egy időre) :((
Nagyon köszönöm mindenkinek aki olvassa!!! 💓 ~
(Sam Maek Jong)
- Azt hitted, nem leszünk rá
képesek? – veregetett vállon Moo Myung diadalittas mosollyal. A hálóépület
előtti tornác kőlépcsőjén ültünk, a néptelen udvaron. Már leereszkedett a nap
széles, narancsos korongja a házak mögött, s a lampionlámpások világítottak a
vaskos tetők eresze alatt. Az ég egyre mélyebb kékbe borult, de a levegő még
kellemes volt – szép, pihentető estét ígért, ami ránk is fért egy ilyen
hosszadalmas vándorlás után.
- Őszintén, valld be, hogy
időnként te is kételkedtél… - csaptam vállon Moo Myungot, hogy
visszazökkentsem a jelenbe. Nem volt könnyű a győzelem, de… azt el kellett
ismernem, hogy megérdemeltük. Legalábbis megdolgoztunk érte, és sikerült jó
időben visszaérnünk, minden feladat teljesítésével.
- Nos, miután úgy eltűntél a
szemünk elől hirtelen… - kezdte szúrós szemmel, és habár nem mutattam ki, de
elismertem, hogy igaza volt.
- Csak valamit le kellett
ellenőriznem, nem tartott sokáig! – tiltakoztam, és mereven hárítottam a
következő támadását.
- Egy fertályórát vesztegeltél
el, és őszintén szólva fogalmam sincs hol, mert az én lovammal tűntél el…
- Sürgős volt. – feleltem
röviden, majd egy lépést odébb léptem. Moo Myung rám hagyta a dolgot, de végül
mégis kellemetlenül éreztem magam, amiért titkolózom előtte. Pedig ő volt szinte
az egyetlen személy, akiben egyre jobban
meg tudtam bízni a csoportból.
De semmiképp se szerezhetett
tudomást a galambról és a benne rejtett üzenetről – ami habár csak maradvány
volt, azért az értelme tisztán látszott – túl veszélyes lett volna. Épp elég
aggasztó volt a dolog, hogy valaki tud a kilétemről… s talán arról is, hol
vagyok éppen.
A galamb csak megerősített, mert gyűrű volt
a lábán, s a gyűrűn a Park család jegye díszelgett… ezért rohantam el olyan
gyorsan, mert épp akkor értem Ban Ryu apja birtokának a közelébe. A dolog
persze végül nem úgy sült el, ahogy akartam, mert beszökni nem tudtam. De a
jelet megtaláltam így is, a bejárati kapu felett, s az elég volt.
- Miattad majdnem lekéstük az első
helyet! – vágott a bordám közé Moo Myung, ami kizökkentett a gondolatmenetből,
és kishíján felugrottam az ijedtségtől.
- Te nem tudtad megzabolázni a
lovad, én csak felültem rá és megfuttattam egy kicsit! – kontráztam rá, és
mielőtt még új ellenérvet kereshetett volna, megjelent Soo Ho a háló ajtajában,
s ledobta magát mellettünk a lépcsőre.
- Szóval… - tette csípőre a
kezét. – Mielőtt levágnátok egymást azért, mert mindketten balfácánok voltatok
ma… - kezdte, de védekezőleg mindketten kezet emeltünk rá, mire ő csak
felröhögött. – Van kedvetek kinézni este a városba?
- Neked még van energiád
ilyesmire háromnapi alváshiány után?
- Én aludtam, nekem semmi bajom!
– vigyorogta. – Menjünk ki, a fogadóban ma olcsóbban mérik a rizsbort!
- Hogy te honnan értesülsz
ilyenekről…
- Megvannak a forrásaim! –
kacsintott, de én csak a számat húzva elfordultam. – Na mozgás, amíg a kimenőnk
tart!
- Kimenő? – kerekedett ki Moo Myung szeme is.
- Naná, az előbb mondta Yeo
Wool, aki a szomszéd szobától hallotta. Állítólag Ban Ryu már ki is ment…
Szóval, ki jön? – Soo Ho bármennyire is lelkesen nézett ránk, Moo Myung a
lehető legkevesebb hajlamot se mutatta, hogy ma még tivornyázni szeretne, de
nekem egy pillanat alatt kiszállt az álmosság a szememből. Ha Ban Ryu egyedül
ment ki, akkor nyilván nem szórakozni ment, hisz azt velünk is tudott volna…
- Rendben, benne vagyok. –
mondtam, mire szemmel látható volt a kellemes meglepődás Soo Ho arcán. Csak nem
azt hitte, hogy a szobában ülő, kényelmes fajtából való vagyok? De nem ült
sokáig rajta, csak örömmel csapta össze a kezét, és közölte, hogy Yeo Woollal
nemsokára indulhatunk. Moo Myung döbbenten nézett rám és láttam, hogy
magyarázatot vár, de szerencsére nem volt időm kimagyarázni – nem is tudtam
volna, és nem akartam az orrára kötni ilyen információkat – így felpattantam,
és Soo Ho mellé szökkenve elindultunk Yeo Woolért.
- Srácok… - hallatszódott egy
kissé csalódott hang nem messze a hátunk mögül, amikor már elhagytuk a
hálóépületeket, és a kapu felé tartottunk. A tornácról Han Sung ugrott le, és
apró lépéseket lépve végül érdeklődő arccal megállt előttünk. – Hova mentek?
Egy pillanatnyi üzemszünet állt
be, ahogy válaszötlet híján egymásra néztünk.
- A fogadóba… - vette magához az
irányítást Soo Ho. – Ma is olcsón mérik a rizsbort… De… – folytatta egyre
fokozottabb pajkossággal. – A múltkori után ugye nem akarsz bevállalni egy
hasonló éjszakát? – célzott a legutóbbi kalandos kiruccanásra, s összehúztam a
számat.
- Egyszer is elég volt egy olyan
este, igaz, Han Sung? – vágtam oldalba a gyereket, mire ő elmosolyodott. Őszintén,
nem hiányzott még valaki, akit pesztrálni kelljen, így is jó kérdés, hogyan
itatom le őket és lépek le mellőlük mihamarább. Habár, ha hárman elvannak
magukban, talán könnyebben megfeledkeznek rólam…
- Ne félts engem hyung, ma
visszafogom magam. Aznap… aznap véletlen volt…
- Aha. – bólintott Soo Ho. –
Véletlen.
- Velünk jöhetsz, semmi gond… -
kezdte Yeo Wool – De még egyszer haza nem hozunk!
- Így van! Mindenki a saját
lábán! – erősítettem meg, mire a legfiatalabb is buzgón bólintott egyet.
Így hát négyesben sétáltunk ki a
kapun. Még utoljára egyszer hátrapillantottam, hogy esetleg figyelnek-e
valahonnan hátulról, de sehol egy lélek sem volt, maximum Pa Oh kémkedhetett
utánunk valamelyik sarokból, de ő a legkevésbé sem zavart.
Az olcsó rizsbor híre nem csak a hwarangok
között terjedt szét, hanem persze az egész falu népe odavetődött estére, hogy
egy pár kancsóval benyakaljon, így mire mi betévedtünk, már tömény alkoholszag,
az alkoholtól ragacsos padló, és hangos lárma fogadott minket – a sok ember
egymást lökdösve próbált közlekedni, de amint Soo Ho betette a lábát a
küszöbön, és az egyik fő giszenggel üdvözölték egymást, máris megnyílt előttünk
az út az egyik asztalhoz. Kissé facsarta az orromat az italszag, ahogy egyre
beljebb értünk, de próbáltam nem törődni vele. Végül leültünk a földre terített
színes párnákra, és Soo Ho rendelt valamit, majd odatelepedett két oldalára két
giszeng – akiket már régebbről ismert – és azok kacarászva csevegni kezdtek vele,
meg Yeo Woollal. Han Sung elbambulva le sem vette a szemét a kiszengekről, mint
aki még életében nem látott ilyen teremtményeket – ami nyilván nem volt igaz. Én
viszont feszengve nézegettem körbe, hol akad valami gyanús alak, a királynő
ellenlábasa, vagy maga Park Ban Ryu pereputtya – de persze semmi gyanús alak nem
jelent meg.
Alig vettem észre, hogy a
kezembe csúsztatták a kupicát, és a többiek hangosan felkiáltottak.
- A győztes csapatra! –
visszarázódtam a jelenbe, és egy aprót mosolyodva felhajtottam az enyhén
édeskés ízű italt. Frissítően hatott, és éreztem, ahogy végigborzongatja az
idegsejtjeimet, és ellazítja őket.
- A csapatvezetőnkre! – kiáltott
fel Soo Ho szinte rögtön utána, és a fiatalabbik giszenglány automatikusan
töltötte ki a bort sorban mindenki poharába. Han Sung közölte félhangosan, hogy
neki ez az utolsó, mert a saját lábán akar visszamenni, de senki nem törődött
vele. Én is buzgón felhajtottam a poharam, hogy eltereljem magamról a gyanút,
és amúgy sem érdekelt különösebben, kire koccintottak és miért – tudtam a
határaimat, és még bőven alatta voltam. Soo Ho hangulata gyorsan kezdett felfele
hágni, és Yeo Wool – aki alapjáraton is csendesebb volt – is egyre többet
mosolygott, Han Sung pedig, nos, ő többnyire csak bámészkodott erre-arra, rajta
nem látszott meg olyan könnyen.
Odalenn valami előadásba
kezdhettek, mert húrok pendültek és dobverők csattantak össze, majd a tömegzaj
kissé tompább maszlagba sűrűsödött.
- Kezdődik az ötdobos tánc… -
hallottam ki valamelyik szomszéd társaságból.
- Hé, ezt meg kell néznünk! –
jelentette ki Soo Ho, majd Yeo Woollal együtt felállt, de én se lustálkodtam.
- Menjetek, én itt maradok
vigyázni az asztalt. – ezt a fiatalabb giszeng mondta, de én csak felmarkoltam
a boroskancsót.
- Ugyan, vigyük magunkkal, ami
érték, és menjünk! – jelentettem ki önbizalommal, majd meghúztam – azaz úgy
tettem, mintha egy hatalmas kortyot nyelnék belőle – a kancsót, majd odanyomtam
Soo Ho kezébe.
Odatömörültünk az emelvényhez,
ahol az előadások szoktak lenni, s a tömeg úgy összezsúfolódott, hogy egy légy
nem talált volna egyenes kivezető utat a lábak vagy fejek között. A zene lassan
kellemes révületbe repítette a közönséget, sokan ringatózni kezdtek, egyesek
táncolni, már amennyire a hely engedte – valakinek neki is mentem hátulról, és
hiába vártam a felháborodott kiabálást, ahogy megfordultam, csak a fiatalabb
giszeng nézett velem szembe széles mosollyal, kezében egy másik kancsó borral.
- Hoztam egy újabb üveggel, a
ház ajándéka. – nyújtotta felém a kancsót, de én nem vettem el rögtön, egy
pillanatig haboztam, hogyan hárítsam el az ajánlatot. De nem nagyon volt más
lehetőségem… - Ne féljen, színtiszta rizsbor az egész, nézze! – azzal egy nagy
kortyot húzott belőle, hogy bizonyítsa, nincs benne semmiféle trükk. – Na? –
kínálta fel, mintegy ellentmondást nem tűrve, hogy nekem csak innom kell, a
kancsót majd tartja ő.
Egy utolsó… egyetlen utolsó
korty nem árthat meg, ha az előző kettőt meg sem éreztem.
S végül egy bólintással beadtam
a derekamat, majd ittam a kancsóból, ahogy a lány elvárta. Ő rózsaszínes
ajkaival rám mosolygott, olyan édesen, hogy egyetlen röpke pillanatra
összeugrott a gyomrom és apró pillangóvá változott. Gyorsan elfordultam, s így
a pillangó is szertefoszlott, majd a kancsót ügyesen elvettem tőle, és
továbbadtam Yeo Woolnak, aki előttem ringatózott a zenére, Soo Ho mellett
állva.
Nem tudtam elszakadni tőlük, a lány
folyamatosan mellettem ácsorogva a reakcióimat figyelte az előadás láttán, néha
valamit a fülembe suttogott, hogy ő milyen táncokban táncolt már, és miket tud
elénekelni, vagy nem is értettem, hiszem a hangok kissé összemosódtak a
forgatagban.
Végül véget ért a tánczene, a
dobos giszengek meghajoltak, és a pillanatra beállt katarzisban végre
megfordultam, és a kijárat felé néztem. A lánynak – aki rögtön észrevette, hogy
valami nincs rendben – intettem, hogy ki kell mennem, ne aggódjon.
- Kikísérem.
- Köszönöm, egyedül is megy.
- Ennyivel tartozok, olyan sokat
ihatott…
- Nem ittam sokat. – feleltem
szárazon, mire egy kicsit mintha megsértődött volna. De aztán ugyanolyan
lelkesedéssel folytatta tovább.
- Nyugodtan támaszkodjon rám,
azért vagyok itt.
- Jobb szeretném ezt egyedül
elintézni…
- Biztos magában? – nézett rám
aggódva, és úgy tűnt, ezúttal őszintén aggódik.
- Persze. Különben is, mégis mit
akar a férfi árnyékszékek környékén… - motyogtam magamnak, és ez végül megtette
a hatást, hogy ne ajánlkozzon többet.
Még ki se értem a tömegből, de
már frissebbnek éreztem a levegőt – a szabadság gondolata újult erővel indított
meg, kimásztam a tömegből és a kijárat felé vetettem magam, ahol most már alig
voltak. Nem lehetett még késő, de úgy tűnt mindenki a fogadóban van már, aki
ide szándékozott jönni az este.
Kiléptem az ajtón, egy-két alak a
félhomályból persze megbámult, de én nem törődtem velük – majd egyszerre nem
csak a hűvös levegő csapott meg, hanem a szédülés huzata is, mert egyszerre
ütött be a sok rizsbor, amit Soo Ho meg a lány belém diktált.
- Khm… - köszörültem meg a
torkom zavartan, és mélyeket szippantottam a levegőből, hogy kitisztuljon a
fejem, amennyire csak bírt. Megindultam az árnyékszékek irányába, közben már
törtem a fejem, hogy merre érdemes Ban Ryu nyomára indulni, mert nyilván nem
feltétlen otthon ücsörög az apja szobájában és teázik… S ekkor mondatfoszlányok
ütötték meg a fülem.
- Nagy ár egy ekkorka galambért,
uraság… - egy idősebb férfi lehetett a hangjából ítélve, s ahogy megfordultam,
nem is csalódtam. A holdfényben kirajzolódott apró termete, és kopaszodó feje
búbja – egy magas, kalapos emberhez beszélt, aki a lova mellett állt, s egy
ketrecet tartott a kezében, s abban egy kistermetű, fehér galamb volt.
- Értékelje, hogy busásan
megfizetem. – mormogta a magas férfi, de nem ismertem fel, ki lehet az.
Ismeretlen termet, ismeretlen hang, és visszafojtott hangerővel beszélt, alig
értettem oda, mit mondott pontosan. – Aztán hallgasson. – majd felpattant a
lovára, egy pillantásra se méltatva az öreget tovább. Megsarkantyúzta a lovát,
majd sebes vágtatempóban elnyargalt, nem is foglalkozott már azzal, hogy valaki
kihallgatta a beszélgetésüket.
Közelebb sétáltam, de az öreg
nem vett észre, hogy közeledem, mert elindult az ellenkező irányba lassú,
kimért léptekkel.
- Khm…
Erre megrázkódott, majd ijedten
fordult hátra.
- Mit akarsz, kölyök? – kezdte,
mire rajtam volt a meglepődés sora.
- A kölyök azért túlzás… -
húztam ki magam, mert legalább egy fejjel magasabb voltam nála, s így a
holdfényben megcsillant a ruhám fénye is, amiből rájöhetett, hogy nem egy
paraszttal áll szemben.
- Ilyen alakokkal még inkább
semmi dolgom. – közölte röviden, és szinte hátat is fordított. – Nem fogadom el
azt sem, ha pénzt ajánlsz fel.
- Akkor az előbb mégis mit
fogadott el, és kitől? – kérdeztem sejtelmesen, mire megtorpant. A szemében
láttam egy cseppnyi óvakodást, amit a saját előnyömre fordíthattam. – Hányadik
galambját adta el annak az idegennek?
Az öreg nem szólt rögtön, hanem
pár másodpercig meglehetősen törte a fejét, mit tegyen – majd végül intett,
hogy kövessem. Bevezetett két lakóház közé, végigmentünk a szűk ösvényen, majd
az egyik sarkánál jobbra fordult, ahonnan egy másik épület padja állt előttünk.
Intett, hogy üljek le, majd vonakodva bár, de engedelmeskedtem neki.
Bement a házba, s meggyújtott egy
pislákoló lámpást, addig én odakinn vártam rá – kezdtem kellemetlenül érezni a
helyzetet, pedig a vágy annál jobban hajtott, hogy kifaggassam az idegenről.
Hogy honnan szerezte a galambot, és vajon kinek adhatta el… fogalmam se volt,
de tudtam, hogy ha most nem járok a végére, talán más esélyem már nem lesz.
Végül kijött nagy sokára,
kihozott egy gyertyát, meg egy kancsót, két apró pohárkával… Nem számítottam
semmi jóra, de józan ésszel gondolkodtam, és nem szóltam egy szót sem.
Türelmesen vártam, a megfelelő pillanatra… Ő kitöltötte a két pohárba az italt
– átlátszó színéről látszott, hogy ez nem rizsbor, hanem valami töményebb fajta
– majd intett, hogy koccintsak.
- Félreérti, nem ezért jöttem. –
feleltem nyersen.
- Tudom, tudom… - bólogatott
bőszen. – De száraz torokkal nem lehet történetet mesélni, na. – mondta, majd
szépen megemelte a poharát. – No, ezt húzzuk le, ezután menni fog.
Úgy tettem, ahogy kérte, abba a
hiszemben, hogy ezután majd belekezd… de még nem állt olyan kedvében, sőt
meglehetősen tartózkodott.
- No de… mégis miért akarja
tudni? – kérdezte szkeptikusan.
- Meg van az okom. – feleltem tartózkodón
még mindig.
- Áhh… - legyintett –
kíváncsiság, mi? Maga nem az első, aki kíváncsi… a galambokkal jó üzletet lehet
csinálni.
- Téved, engem nem a galambok
érdekelnek… csak az, ki vette meg őket.
Az öreg nyelt egyet, miközben
újabb adagot töltött a poharakba.
- Sötét pálya ez, fiam. Ne ártsd
bele magad a részletekbe…
- Pedig épp azt teszem.
- Csak aztán nehogy megbánd… -
vonta fel az egyik szemöldökét rosszat sejtetőn, és csalóka fénnyel a szemében
nézett vissza rám. - …hogy a világra születtél.
Félmosolyra húztam a számat, és
vártam, hogy belekezd-e végre magától, vagy kell-e még egy kis noszogatás.
Végül én emeltem meg a poharam, és közöltem vele: - Akkor rajta! –
koccintottunk egy újat, s másodszorra is végigperzselte a tömény a torkomat,
hogy azt hittem, menten lángokat hányok tőle. De tartottam magam. Ennyi még nem
árthatott meg.
- Khm… Mire vagy kíváncsi?
- Azt akarom tudni, ki fizetett
magának annyit azért a galambért… - feleltem komolyan.
- Ejj… - szívta az öreg a
száját. Még mindig csak kacagott az egészen, és egyre jobban idegesített, hogy
nem vesz engem komolyan. – ezt már más is kérdezte… épp hasonló korú volt, mint
te. – nevetgélt magában.
- Hogyan? – kaptam fel a fejem.
- Meglepődtél? Hmm, bizony… ő is
egy eltűnt galambról kérdezett… nem is olyan rég – nem fejezte be, hanem megemelte
a poharát a koccintáshoz, majd én is így tettem. Meghúzta a poharat, s ezalatt
én óvatosan a ruhám mellett lecsorgattam a fölre az enyém tartalmát.
- Ejnye, de kétbalkezes vagy! –
zsörtölődött, mikor letette. Összerezzentem, de időm se maradt a kifogásokra,
mert újat töltött nekem. – No, ez már nem mehet mellé! – kiáltotta, és csillogó
szemekkel nézte végig, ahogy magamba döntöttem az erős folyadékot. A fenébe is…
- Hehe, kezdesz belejönni. –
somolyogta, majd újratöltötte mindkét poharat.
Értett a dolgához az öreg, tudta,
hogyan húzza az időt. Éreztem, hogy kezd a fejembe szállni az ital… de erőt
vettem magamon, ezt az alkalmat kár lett volna elszalasztani. Ha valahogy át
tudnám venni az irányítást…
- Milyen korú volt az illető?
- Hmm…. hozzád hasonlónak tűnik…
fehér bőrű, sötét hajú… vékony alkatú…
Bolondot járatta velem, de nem
mertem felemelni a hangom miatta. Csak ültem és hallgattam, hátha egyszer
valami fontos dolog is elhagyja a száját véletlenül.
- …számon akarta kérni rajtam
szegény állatot, pedig nem miattam tűnt el… Én tiszta üzletet vezettem le,
rajtam nem múlt. – folytatta a mesélést, s minden mondat után kitöltött egy
újabb pohárka italt. Ahogy az öreg is belelendült, már nem nézte, hogy
megiszom-e vele vagy sem, így egy párat elcsaltam, de még így is éreztem, ahogy
az ereje üt, pontosabban, együttesen a borral. Hiába akartam minden szavát
megjegyezni, egy idő után annak is örültem, ha az adott pillanatban sikerült
felfognom a szavait, nem hogy még vissza is emlékezzek…
Fogalmam se volt mennyit mesélt,
és miről járt a szája, egyre tompább lett a fejem és valami zúgott a fülemben,
ami csak nem akart alábbhagyni. Fáradtnak éreztem magam, és az asztalt bambulva
csak arra tudtam gondolni, hogy legjobb lenne rádőlni és aludni egy jót…
***
- Hé… - valaki közvetlen
mellettem szólalt meg, de annyira hasogatott a fejem és nem láttam semmit sem,
hogy még csak az irányt se tudtam belőni. – Hahó viráglovag, ébresztő.
Vakító fény akarta kiégetni a
szemem, így automatikusan eltakartam a karommal az arcom, mielőtt kinyitottam
volna. Fokozatosan, lassan leemeltem, és pár pislogás után rájöttem: erősen
nappal van, én pedig fogalmam sincs hol vagyok.
- Na végre. – hallatszott a száraz
megkönnyebbülés, és a hangot legalább már be tudtam azonosítani.
- Mi a… - kezdtem, és nagy nyögések
közepette feltápászkodtam. A fejem hasogatott, mintha késekkel hajigálnák, a
látásom pedig csak hosszú másodpercek után tisztult ki annyira, hogy felfogjam,
hol vagyok. Valami istállófélében, vagy hol is voltam, nyitott pajtaajtónál, és
a beáramló napfény volt az, ami annyira el akart vakítani. De amint felültem, a
felém tornyosuló alak elállta a fény újtát.
- Nem foglak faggatni, hogyan
kerültél a padlóra egy ismeretlen ház verandáján, de remélem egyszer még hálás
leszel, hogy kihúztalak a csávából.
A lány volt az, aki… ha jól
emlékszem, Soo Youngnak nevezte magát.
- Mi? Te… de hát…
- Ja, mert az udvarhölgyek
egyenruháját hordom? – nézett rám még mindig szemrehányón, mint akinek
egyáltalán nem áll ínyére, hogy magyarázkodjon. Tulajdonképpen meg kellett
volna értenem, de abban a percben nem fogtam fel igazából semmit. Csak a
tegnapi estén gondolkodtam, hogy vajon hol és mikor ütöttem ki magam ennyire…
és hogy hogyan találhatott meg pont ő… –
Ha magadnál lettél volna éjjel, most nem ilyen fejet vágnál, ugyanis elmeséltem
már neked akkor is. – folytatta a szemrehányást. - …de elmondom megint, mielőtt
nekiállsz kérdezősködni: vízért küldtek ki késő este a faluba, mert a kút…
ááhh, de miért is mondanám el egy hwarangnak, mi a helyzet a palota falain
belül… Szóval. A lényeg, hogy ott fetrengtél magadban egy üveg piával, és mikor
elmentem melletted, megszólítottál, hogy segítsek neked hazajutni… Nem szoktam
ismeretleneknek segíteni, de mivel… szóval mivel már találkoztunk, hát
segítettem. Habár a kerítésen át nem cipeltelek, a pajtáig elhoztalak, pedig
hogy is mondjam, nem volt egyszerű, nem voltál teljesen magadnál, és… - hadarta
szinte lélegzetvétel nélkül, mikor végre bevillant egy kép hirtelen. A fejemhez
kaptam a kezem, mert többre nem emlékeztem, csak egy mondatra… vagy olyasmire.
- Ugye nem… tettem veled semmit?
Gyanúsan felvonta az egyik
szemöldökét, de egyelőre nem ugrott a torkomnak, amit jó jelnek vettem. Idióta
vagyok, hogy nem emlékszem semmire sem.
- Hát mit ne mondjak, volt egy
két elszólásod, hogy most már legalább tudom, te is csak olyan fajta vagy, mint
a többi... de ne aggódj… egy ujjal sem értél hozzám. – zárta le végül.
Megkönnyebbült
sóhaj hagyta el a számat, de minél inkább kitisztult a tudatom, annál
kínosabban kezdtem érezni magam. Próbáltam felidézni a történteket, de az
emlékfoszlányok kavargók és átláthatatlanok voltak, mint a felkavart víz. Soo
Young mentett ki az öreg csapdájából? Vagy ő már akkor ért oda, mikor az öreg
elment aludni? Egyáltalán minek ültem le azzal a szerencsétlen vénnel együtt
piálni… és miket mondhattam neki?
- Bármit is mondtam, ne vedd
magadra. – kezdtem gyorsan. – Nem gondoltam komolyan…
- Öhm… valahogy sejtettem. –
felelte röviden, de nem mondott semmi egyebet, csak megfordult, és kiment a
pajta épületéből.
