10. fejezet

Éjjeli galamb

~ Tudom, hogy megkéstem a résszel, és elnézést kérek mindenkitől! Főleg, hogy december közepéig nem vagyok biztos, hogy lesz frissítés. (A sztorit nem adom fel! ;) Csak a suli miatt félre kell tennem egy időre) :((
Nagyon köszönöm mindenkinek aki olvassa!!! 💓 ~

(Sam Maek Jong)

- Azt hitted, nem leszünk rá képesek? – veregetett vállon Moo Myung diadalittas mosollyal. A hálóépület előtti tornác kőlépcsőjén ültünk, a néptelen udvaron. Már leereszkedett a nap széles, narancsos korongja a házak mögött, s a lampionlámpások világítottak a vaskos tetők eresze alatt. Az ég egyre mélyebb kékbe borult, de a levegő még kellemes volt – szép, pihentető estét ígért, ami ránk is fért egy ilyen hosszadalmas vándorlás után.

- Őszintén, valld be, hogy időnként te is kételkedtél… - csaptam vállon Moo Myungot, hogy visszazökkentsem a jelenbe. Nem volt könnyű a győzelem, de… azt el kellett ismernem, hogy megérdemeltük. Legalábbis megdolgoztunk érte, és sikerült jó időben visszaérnünk, minden feladat teljesítésével.

- Nos, miután úgy eltűntél a szemünk elől hirtelen… - kezdte szúrós szemmel, és habár nem mutattam ki, de elismertem, hogy igaza volt.

- Csak valamit le kellett ellenőriznem, nem tartott sokáig! – tiltakoztam, és mereven hárítottam a következő támadását.

- Egy fertályórát vesztegeltél el, és őszintén szólva fogalmam sincs hol, mert az én lovammal tűntél el…

- Sürgős volt. – feleltem röviden, majd egy lépést odébb léptem. Moo Myung rám hagyta a dolgot, de végül mégis kellemetlenül éreztem magam, amiért titkolózom előtte. Pedig ő volt szinte az egyetlen  személy, akiben egyre jobban meg tudtam bízni a csoportból.

De semmiképp se szerezhetett tudomást a galambról és a benne rejtett üzenetről – ami habár csak maradvány volt, azért az értelme tisztán látszott – túl veszélyes lett volna. Épp elég aggasztó volt a dolog, hogy valaki tud a kilétemről… s talán arról is, hol vagyok éppen.

   A galamb csak megerősített, mert gyűrű volt a lábán, s a gyűrűn a Park család jegye díszelgett… ezért rohantam el olyan gyorsan, mert épp akkor értem Ban Ryu apja birtokának a közelébe. A dolog persze végül nem úgy sült el, ahogy akartam, mert beszökni nem tudtam. De a jelet megtaláltam így is, a bejárati kapu felett, s az elég volt.

- Miattad majdnem lekéstük az első helyet! – vágott a bordám közé Moo Myung, ami kizökkentett a gondolatmenetből, és kishíján felugrottam az ijedtségtől.

- Te nem tudtad megzabolázni a lovad, én csak felültem rá és megfuttattam egy kicsit! – kontráztam rá, és mielőtt még új ellenérvet kereshetett volna, megjelent Soo Ho a háló ajtajában, s ledobta magát mellettünk a lépcsőre.

- Szóval… - tette csípőre a kezét. – Mielőtt levágnátok egymást azért, mert mindketten balfácánok voltatok ma… - kezdte, de védekezőleg mindketten kezet emeltünk rá, mire ő csak felröhögött. – Van kedvetek kinézni este a városba?

- Neked még van energiád ilyesmire háromnapi alváshiány után?

- Én aludtam, nekem semmi bajom! – vigyorogta. – Menjünk ki, a fogadóban ma olcsóbban mérik a rizsbort!

- Hogy te honnan értesülsz ilyenekről…

- Megvannak a forrásaim! – kacsintott, de én csak a számat húzva elfordultam. – Na mozgás, amíg a kimenőnk tart!

- Kimenő? – kerekedett ki Moo Myung szeme is.

- Naná, az előbb mondta Yeo Wool, aki a szomszéd szobától hallotta. Állítólag Ban Ryu már ki is ment… Szóval, ki jön? – Soo Ho bármennyire is lelkesen nézett ránk, Moo Myung a lehető legkevesebb hajlamot se mutatta, hogy ma még tivornyázni szeretne, de nekem egy pillanat alatt kiszállt az álmosság a szememből. Ha Ban Ryu egyedül ment ki, akkor nyilván nem szórakozni ment, hisz azt velünk is tudott volna…

- Rendben, benne vagyok. – mondtam, mire szemmel látható volt a kellemes meglepődás Soo Ho arcán. Csak nem azt hitte, hogy a szobában ülő, kényelmes fajtából való vagyok? De nem ült sokáig rajta, csak örömmel csapta össze a kezét, és közölte, hogy Yeo Woollal nemsokára indulhatunk. Moo Myung döbbenten nézett rám és láttam, hogy magyarázatot vár, de szerencsére nem volt időm kimagyarázni – nem is tudtam volna, és nem akartam az orrára kötni ilyen információkat – így felpattantam, és Soo Ho mellé szökkenve elindultunk Yeo Woolért.

- Srácok… - hallatszódott egy kissé csalódott hang nem messze a hátunk mögül, amikor már elhagytuk a hálóépületeket, és a kapu felé tartottunk. A tornácról Han Sung ugrott le, és apró lépéseket lépve végül érdeklődő arccal megállt előttünk. – Hova mentek?

Egy pillanatnyi üzemszünet állt be, ahogy válaszötlet híján egymásra néztünk.

- A fogadóba… - vette magához az irányítást Soo Ho. – Ma is olcsón mérik a rizsbort… De… – folytatta egyre fokozottabb pajkossággal. – A múltkori után ugye nem akarsz bevállalni egy hasonló éjszakát? – célzott a legutóbbi kalandos kiruccanásra, s összehúztam a számat.

- Egyszer is elég volt egy olyan este, igaz, Han Sung? – vágtam oldalba a gyereket, mire ő elmosolyodott. Őszintén, nem hiányzott még valaki, akit pesztrálni kelljen, így is jó kérdés, hogyan itatom le őket és lépek le mellőlük mihamarább. Habár, ha hárman elvannak magukban, talán könnyebben megfeledkeznek rólam…

- Ne félts engem hyung, ma visszafogom magam. Aznap… aznap véletlen volt…

- Aha. – bólintott Soo Ho. – Véletlen.

- Velünk jöhetsz, semmi gond… - kezdte Yeo Wool – De még egyszer haza nem hozunk!

- Így van! Mindenki a saját lábán! – erősítettem meg, mire a legfiatalabb is buzgón bólintott egyet.

Így hát négyesben sétáltunk ki a kapun. Még utoljára egyszer hátrapillantottam, hogy esetleg figyelnek-e valahonnan hátulról, de sehol egy lélek sem volt, maximum Pa Oh kémkedhetett utánunk valamelyik sarokból, de ő a legkevésbé sem zavart.

   Az olcsó rizsbor híre nem csak a hwarangok között terjedt szét, hanem persze az egész falu népe odavetődött estére, hogy egy pár kancsóval benyakaljon, így mire mi betévedtünk, már tömény alkoholszag, az alkoholtól ragacsos padló, és hangos lárma fogadott minket – a sok ember egymást lökdösve próbált közlekedni, de amint Soo Ho betette a lábát a küszöbön, és az egyik fő giszenggel üdvözölték egymást, máris megnyílt előttünk az út az egyik asztalhoz. Kissé facsarta az orromat az italszag, ahogy egyre beljebb értünk, de próbáltam nem törődni vele. Végül leültünk a földre terített színes párnákra, és Soo Ho rendelt valamit, majd odatelepedett két oldalára két giszeng – akiket már régebbről ismert – és azok kacarászva csevegni kezdtek vele, meg Yeo Woollal. Han Sung elbambulva le sem vette a szemét a kiszengekről, mint aki még életében nem látott ilyen teremtményeket – ami nyilván nem volt igaz. Én viszont feszengve nézegettem körbe, hol akad valami gyanús alak, a királynő ellenlábasa, vagy maga Park Ban Ryu pereputtya – de persze semmi gyanús alak nem jelent meg.

Alig vettem észre, hogy a kezembe csúsztatták a kupicát, és a többiek hangosan felkiáltottak.

- A győztes csapatra! – visszarázódtam a jelenbe, és egy aprót mosolyodva felhajtottam az enyhén édeskés ízű italt. Frissítően hatott, és éreztem, ahogy végigborzongatja az idegsejtjeimet, és ellazítja őket.

- A csapatvezetőnkre! – kiáltott fel Soo Ho szinte rögtön utána, és a fiatalabbik giszenglány automatikusan töltötte ki a bort sorban mindenki poharába. Han Sung közölte félhangosan, hogy neki ez az utolsó, mert a saját lábán akar visszamenni, de senki nem törődött vele. Én is buzgón felhajtottam a poharam, hogy eltereljem magamról a gyanút, és amúgy sem érdekelt különösebben, kire koccintottak és miért – tudtam a határaimat, és még bőven alatta voltam. Soo Ho hangulata gyorsan kezdett felfele hágni, és Yeo Wool – aki alapjáraton is csendesebb volt – is egyre többet mosolygott, Han Sung pedig, nos, ő többnyire csak bámészkodott erre-arra, rajta nem látszott meg olyan könnyen.

Odalenn valami előadásba kezdhettek, mert húrok pendültek és dobverők csattantak össze, majd a tömegzaj kissé tompább maszlagba sűrűsödött.

- Kezdődik az ötdobos tánc… - hallottam ki valamelyik szomszéd társaságból.

- Hé, ezt meg kell néznünk! – jelentette ki Soo Ho, majd Yeo Woollal együtt felállt, de én se lustálkodtam.

- Menjetek, én itt maradok vigyázni az asztalt. – ezt a fiatalabb giszeng mondta, de én csak felmarkoltam a boroskancsót.

- Ugyan, vigyük magunkkal, ami érték, és menjünk! – jelentettem ki önbizalommal, majd meghúztam – azaz úgy tettem, mintha egy hatalmas kortyot nyelnék belőle – a kancsót, majd odanyomtam Soo Ho kezébe.

Odatömörültünk az emelvényhez, ahol az előadások szoktak lenni, s a tömeg úgy összezsúfolódott, hogy egy légy nem talált volna egyenes kivezető utat a lábak vagy fejek között. A zene lassan kellemes révületbe repítette a közönséget, sokan ringatózni kezdtek, egyesek táncolni, már amennyire a hely engedte – valakinek neki is mentem hátulról, és hiába vártam a felháborodott kiabálást, ahogy megfordultam, csak a fiatalabb giszeng nézett velem szembe széles mosollyal, kezében egy másik kancsó borral.

- Hoztam egy újabb üveggel, a ház ajándéka. – nyújtotta felém a kancsót, de én nem vettem el rögtön, egy pillanatig haboztam, hogyan hárítsam el az ajánlatot. De nem nagyon volt más lehetőségem… - Ne féljen, színtiszta rizsbor az egész, nézze! – azzal egy nagy kortyot húzott belőle, hogy bizonyítsa, nincs benne semmiféle trükk. – Na? – kínálta fel, mintegy ellentmondást nem tűrve, hogy nekem csak innom kell, a kancsót majd tartja ő.

Egy utolsó… egyetlen utolsó korty nem árthat meg, ha az előző kettőt meg sem éreztem.

S végül egy bólintással beadtam a derekamat, majd ittam a kancsóból, ahogy a lány elvárta. Ő rózsaszínes ajkaival rám mosolygott, olyan édesen, hogy egyetlen röpke pillanatra összeugrott a gyomrom és apró pillangóvá változott. Gyorsan elfordultam, s így a pillangó is szertefoszlott, majd a kancsót ügyesen elvettem tőle, és továbbadtam Yeo Woolnak, aki előttem ringatózott a zenére, Soo Ho mellett állva.

   Nem tudtam elszakadni tőlük, a lány folyamatosan mellettem ácsorogva a reakcióimat figyelte az előadás láttán, néha valamit a fülembe suttogott, hogy ő milyen táncokban táncolt már, és miket tud elénekelni, vagy nem is értettem, hiszem a hangok kissé összemosódtak a forgatagban.

Végül véget ért a tánczene, a dobos giszengek meghajoltak, és a pillanatra beállt katarzisban végre megfordultam, és a kijárat felé néztem. A lánynak – aki rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben – intettem, hogy ki kell mennem, ne aggódjon.

- Kikísérem.

- Köszönöm, egyedül is megy.

- Ennyivel tartozok, olyan sokat ihatott…

- Nem ittam sokat. – feleltem szárazon, mire egy kicsit mintha megsértődött volna. De aztán ugyanolyan lelkesedéssel folytatta tovább.

- Nyugodtan támaszkodjon rám, azért vagyok itt.

- Jobb szeretném ezt egyedül elintézni…

- Biztos magában? – nézett rám aggódva, és úgy tűnt, ezúttal őszintén aggódik.

- Persze. Különben is, mégis mit akar a férfi árnyékszékek környékén… - motyogtam magamnak, és ez végül megtette a hatást, hogy ne ajánlkozzon többet.

Még ki se értem a tömegből, de már frissebbnek éreztem a levegőt – a szabadság gondolata újult erővel indított meg, kimásztam a tömegből és a kijárat felé vetettem magam, ahol most már alig voltak. Nem lehetett még késő, de úgy tűnt mindenki a fogadóban van már, aki ide szándékozott jönni az este.

   Kiléptem az ajtón, egy-két alak a félhomályból persze megbámult, de én nem törődtem velük – majd egyszerre nem csak a hűvös levegő csapott meg, hanem a szédülés huzata is, mert egyszerre ütött be a sok rizsbor, amit Soo Ho meg a lány belém diktált.

- Khm… - köszörültem meg a torkom zavartan, és mélyeket szippantottam a levegőből, hogy kitisztuljon a fejem, amennyire csak bírt. Megindultam az árnyékszékek irányába, közben már törtem a fejem, hogy merre érdemes Ban Ryu nyomára indulni, mert nyilván nem feltétlen otthon ücsörög az apja szobájában és teázik… S ekkor mondatfoszlányok ütötték meg a fülem.

- Nagy ár egy ekkorka galambért, uraság… - egy idősebb férfi lehetett a hangjából ítélve, s ahogy megfordultam, nem is csalódtam. A holdfényben kirajzolódott apró termete, és kopaszodó feje búbja – egy magas, kalapos emberhez beszélt, aki a lova mellett állt, s egy ketrecet tartott a kezében, s abban egy kistermetű, fehér galamb volt.

- Értékelje, hogy busásan megfizetem. – mormogta a magas férfi, de nem ismertem fel, ki lehet az. Ismeretlen termet, ismeretlen hang, és visszafojtott hangerővel beszélt, alig értettem oda, mit mondott pontosan. – Aztán hallgasson. – majd felpattant a lovára, egy pillantásra se méltatva az öreget tovább. Megsarkantyúzta a lovát, majd sebes vágtatempóban elnyargalt, nem is foglalkozott már azzal, hogy valaki kihallgatta a beszélgetésüket.

Közelebb sétáltam, de az öreg nem vett észre, hogy közeledem, mert elindult az ellenkező irányba lassú, kimért léptekkel.

- Khm…

Erre megrázkódott, majd ijedten fordult hátra.

- Mit akarsz, kölyök? – kezdte, mire rajtam volt a meglepődés sora.

- A kölyök azért túlzás… - húztam ki magam, mert legalább egy fejjel magasabb voltam nála, s így a holdfényben megcsillant a ruhám fénye is, amiből rájöhetett, hogy nem egy paraszttal áll szemben.

- Ilyen alakokkal még inkább semmi dolgom. – közölte röviden, és szinte hátat is fordított. – Nem fogadom el azt sem, ha pénzt ajánlsz fel.

- Akkor az előbb mégis mit fogadott el, és kitől? – kérdeztem sejtelmesen, mire megtorpant. A szemében láttam egy cseppnyi óvakodást, amit a saját előnyömre fordíthattam. – Hányadik galambját adta el annak az idegennek?

Az öreg nem szólt rögtön, hanem pár másodpercig meglehetősen törte a fejét, mit tegyen – majd végül intett, hogy kövessem. Bevezetett két lakóház közé, végigmentünk a szűk ösvényen, majd az egyik sarkánál jobbra fordult, ahonnan egy másik épület padja állt előttünk. Intett, hogy üljek le, majd vonakodva bár, de engedelmeskedtem neki.

Bement a házba, s meggyújtott egy pislákoló lámpást, addig én odakinn vártam rá – kezdtem kellemetlenül érezni a helyzetet, pedig a vágy annál jobban hajtott, hogy kifaggassam az idegenről. Hogy honnan szerezte a galambot, és vajon kinek adhatta el… fogalmam se volt, de tudtam, hogy ha most nem járok a végére, talán más esélyem már nem lesz.

Végül kijött nagy sokára, kihozott egy gyertyát, meg egy kancsót, két apró pohárkával… Nem számítottam semmi jóra, de józan ésszel gondolkodtam, és nem szóltam egy szót sem. Türelmesen vártam, a megfelelő pillanatra… Ő kitöltötte a két pohárba az italt – átlátszó színéről látszott, hogy ez nem rizsbor, hanem valami töményebb fajta – majd intett, hogy koccintsak.

- Félreérti, nem ezért jöttem. – feleltem nyersen.

- Tudom, tudom… - bólogatott bőszen. – De száraz torokkal nem lehet történetet mesélni, na. – mondta, majd szépen megemelte a poharát. – No, ezt húzzuk le, ezután menni fog.

Úgy tettem, ahogy kérte, abba a hiszemben, hogy ezután majd belekezd… de még nem állt olyan kedvében, sőt meglehetősen tartózkodott.

- No de… mégis miért akarja tudni? – kérdezte szkeptikusan.

- Meg van az okom. – feleltem tartózkodón még mindig.

- Áhh… - legyintett – kíváncsiság, mi? Maga nem az első, aki kíváncsi… a galambokkal jó üzletet lehet csinálni.

- Téved, engem nem a galambok érdekelnek… csak az, ki vette meg őket.

Az öreg nyelt egyet, miközben újabb adagot töltött a poharakba.

- Sötét pálya ez, fiam. Ne ártsd bele magad a részletekbe…

- Pedig épp azt teszem.

- Csak aztán nehogy megbánd… - vonta fel az egyik szemöldökét rosszat sejtetőn, és csalóka fénnyel a szemében nézett vissza rám. - …hogy a világra születtél.

Félmosolyra húztam a számat, és vártam, hogy belekezd-e végre magától, vagy kell-e még egy kis noszogatás. Végül én emeltem meg a poharam, és közöltem vele: - Akkor rajta! – koccintottunk egy újat, s másodszorra is végigperzselte a tömény a torkomat, hogy azt hittem, menten lángokat hányok tőle. De tartottam magam. Ennyi még nem árthatott meg.

- Khm… Mire vagy kíváncsi?

- Azt akarom tudni, ki fizetett magának annyit azért a galambért… - feleltem komolyan.

- Ejj… - szívta az öreg a száját. Még mindig csak kacagott az egészen, és egyre jobban idegesített, hogy nem vesz engem komolyan. – ezt már más is kérdezte… épp hasonló korú volt, mint te. – nevetgélt magában.

- Hogyan? – kaptam fel a fejem.

- Meglepődtél? Hmm, bizony… ő is egy eltűnt galambról kérdezett… nem is olyan rég – nem fejezte be, hanem megemelte a poharát a koccintáshoz, majd én is így tettem. Meghúzta a poharat, s ezalatt én óvatosan a ruhám mellett lecsorgattam a fölre az enyém tartalmát.

- Ejnye, de kétbalkezes vagy! – zsörtölődött, mikor letette. Összerezzentem, de időm se maradt a kifogásokra, mert újat töltött nekem. – No, ez már nem mehet mellé! – kiáltotta, és csillogó szemekkel nézte végig, ahogy magamba döntöttem az erős folyadékot. A fenébe is…

- Hehe, kezdesz belejönni. – somolyogta, majd újratöltötte mindkét poharat.

Értett a dolgához az öreg, tudta, hogyan húzza az időt. Éreztem, hogy kezd a fejembe szállni az ital… de erőt vettem magamon, ezt az alkalmat kár lett volna elszalasztani. Ha valahogy át tudnám venni az irányítást…

- Milyen korú volt az illető?

- Hmm…. hozzád hasonlónak tűnik… fehér bőrű, sötét hajú… vékony alkatú…

Bolondot járatta velem, de nem mertem felemelni a hangom miatta. Csak ültem és hallgattam, hátha egyszer valami fontos dolog is elhagyja a száját véletlenül.  

- …számon akarta kérni rajtam szegény állatot, pedig nem miattam tűnt el… Én tiszta üzletet vezettem le, rajtam nem múlt. – folytatta a mesélést, s minden mondat után kitöltött egy újabb pohárka italt. Ahogy az öreg is belelendült, már nem nézte, hogy megiszom-e vele vagy sem, így egy párat elcsaltam, de még így is éreztem, ahogy az ereje üt, pontosabban, együttesen a borral. Hiába akartam minden szavát megjegyezni, egy idő után annak is örültem, ha az adott pillanatban sikerült felfognom a szavait, nem hogy még vissza is emlékezzek…

Fogalmam se volt mennyit mesélt, és miről járt a szája, egyre tompább lett a fejem és valami zúgott a fülemben, ami csak nem akart alábbhagyni. Fáradtnak éreztem magam, és az asztalt bambulva csak arra tudtam gondolni, hogy legjobb lenne rádőlni és aludni egy jót…

***

- Hé… - valaki közvetlen mellettem szólalt meg, de annyira hasogatott a fejem és nem láttam semmit sem, hogy még csak az irányt se tudtam belőni. – Hahó viráglovag, ébresztő.

Vakító fény akarta kiégetni a szemem, így automatikusan eltakartam a karommal az arcom, mielőtt kinyitottam volna. Fokozatosan, lassan leemeltem, és pár pislogás után rájöttem: erősen nappal van, én pedig fogalmam sincs hol vagyok.

- Na végre. – hallatszott a száraz megkönnyebbülés, és a hangot legalább már be tudtam azonosítani.

- Mi a… - kezdtem, és nagy nyögések közepette feltápászkodtam. A fejem hasogatott, mintha késekkel hajigálnák, a látásom pedig csak hosszú másodpercek után tisztult ki annyira, hogy felfogjam, hol vagyok. Valami istállófélében, vagy hol is voltam, nyitott pajtaajtónál, és a beáramló napfény volt az, ami annyira el akart vakítani. De amint felültem, a felém tornyosuló alak elállta a fény újtát.

- Nem foglak faggatni, hogyan kerültél a padlóra egy ismeretlen ház verandáján, de remélem egyszer még hálás leszel, hogy kihúztalak a csávából.

A lány volt az, aki… ha jól emlékszem, Soo Youngnak nevezte magát.

- Mi? Te… de hát…

- Ja, mert az udvarhölgyek egyenruháját hordom? – nézett rám még mindig szemrehányón, mint akinek egyáltalán nem áll ínyére, hogy magyarázkodjon. Tulajdonképpen meg kellett volna értenem, de abban a percben nem fogtam fel igazából semmit. Csak a tegnapi estén gondolkodtam, hogy vajon hol és mikor ütöttem ki magam ennyire… és  hogy hogyan találhatott meg pont ő… – Ha magadnál lettél volna éjjel, most nem ilyen fejet vágnál, ugyanis elmeséltem már neked akkor is. – folytatta a szemrehányást. - …de elmondom megint, mielőtt nekiállsz kérdezősködni: vízért küldtek ki késő este a faluba, mert a kút… ááhh, de miért is mondanám el egy hwarangnak, mi a helyzet a palota falain belül… Szóval. A lényeg, hogy ott fetrengtél magadban egy üveg piával, és mikor elmentem melletted, megszólítottál, hogy segítsek neked hazajutni… Nem szoktam ismeretleneknek segíteni, de mivel… szóval mivel már találkoztunk, hát segítettem. Habár a kerítésen át nem cipeltelek, a pajtáig elhoztalak, pedig hogy is mondjam, nem volt egyszerű, nem voltál teljesen magadnál, és… - hadarta szinte lélegzetvétel nélkül, mikor végre bevillant egy kép hirtelen. A fejemhez kaptam a kezem, mert többre nem emlékeztem, csak egy mondatra… vagy olyasmire.

- Ugye nem… tettem veled semmit?

Gyanúsan felvonta az egyik szemöldökét, de egyelőre nem ugrott a torkomnak, amit jó jelnek vettem. Idióta vagyok, hogy nem emlékszem semmire sem.

- Hát mit ne mondjak, volt egy két elszólásod, hogy most már legalább tudom, te is csak olyan fajta vagy, mint a többi... de ne aggódj… egy ujjal sem értél hozzám. – zárta le végül.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, de minél inkább kitisztult a tudatom, annál kínosabban kezdtem érezni magam. Próbáltam felidézni a történteket, de az emlékfoszlányok kavargók és átláthatatlanok voltak, mint a felkavart víz. Soo Young mentett ki az öreg csapdájából? Vagy ő már akkor ért oda, mikor az öreg elment aludni? Egyáltalán minek ültem le azzal a szerencsétlen vénnel együtt piálni… és miket mondhattam neki?

- Bármit is mondtam, ne vedd magadra. – kezdtem gyorsan. – Nem gondoltam komolyan…

- Öhm… valahogy sejtettem. – felelte röviden, de nem mondott semmi egyebet, csak megfordult, és kiment a pajta épületéből. 

9. fejezet

Na, kész az új rész, viszont a kövire most kicsit többet kell majd várni :)) 
Beindult itt az egyetem :P
~~~~~

9. A beépített

(Sam Maek Jong)

   Sötét volt és hideg, a hasam már korgott az ürességtől, semmi erőm nem maradt a fiú keresésére… de nem akartam feladni. Milyen király válna belőlem, ha feladom a népem? Keresnem kellett, akármilyen áron.

- Ki van ott? – szólalt meg valaki a hátam mögül, de ahogy megfordultam, csak a tömény sötétség nézett velem farkasszemet.

- Han… Han Sung? – motyogtam nem túl magabiztosan, mert attól féltem, baj lehet abból, ha a hangom elárulja, ki vagyok.

- Sam Maek Jong! – ugrott elő a sötétből. – Te mit keresel itt?

- Még megkérdezed? – förmedtem rá, mire vette a lapot, és kissé összehúzta magát. – Gondoltam jövök segíteni bogyót szedegetni, mert nem volt jobb dolgom…

- Jaj… - kapott két tenyerével az arcához, és ha nem folytatta volna, is rájöttem, mit jelentett ez. – Elvesztettem a zsákot… pedig rengeteget szedtem, eskü! – bizonygatta. – De elestem a lejtőn, leguruoltam… - bizonyítékul felmutatta a kezét, ami egy fehér anyaggal volt átkötve.

- Megsérültél?

- Nem komoly, csak egy kis zúzódás… meg horzsolás. – rejtette el gyorsan a kezét a háta mögé. – Azt hiszem, egy-két nap alatt eltűnik. – győzködte inkább magát, mint engem, mert csak a cipőjét bámulta.

Némán bólintottam, majd Han Sung megint megszólalt.

- Hová menjünk?

- Talán… vissza? A többiek már biztosan felettek mindent, és ez mind miattad van. Ha nem hagytak semmit, téged nyúzlak meg! – vágtam rá bosszúsan, és elindultam a megadott irányba.  

***

(Soo Young)

- Te hozz nekem egy másik csészét, a többiek elmehetnek. – rendelkezett a hercegnő.

Meghajoltam, és a másik három udvarhölgy nyomában kihátráltam az ajtón. A három lány előttem elment az udvarhölgyek udvara felé, én viszont az ellenkező irányba indultam, ahol a konyha volt. Behúztam magam után az ajtót, majd nagyot sóhajtva nekiálltam egy ugyanolyan teáscsésze keresésének. Még jó, hogy most épp senki nem tartózkodott itt, így legalább egy kicsit magamban lehettem – ami az óta, hogy a palotába kerültem, szinte lehetetlenség volt. Osztoztam a hálón a többi udvarhölggyel, a fürdőn, az étkezéseket együtt fogyasztottuk, és ha bármilyen feladatot adtak, mindenhova csoportban mozogtunk, egyszerre. A menekülő remeteéletemhez képest ez óriási változás volt, és nem éppen kellemes. Nem azért, mert még csak pár napja tartózkodtam itt, és még nem szoktam hozzá az újdonságokhoz, hanem leginkább azért, ahogy a többiek fogadtak. Sook Myung hercegnő se szó sebeszéd közölte a többiekkel a tényt, hogy új udvarhölgyet választott – a cselédek pedig egytől egyi furcsán bámultak rám, egészen úgy, mint aki most pottyant ide valahonnan a Holdról. (Nem is tévedtek akkorát, de ezt nem kötöttem az orrukra) Nem értette senki, mit keresek én itt, még a királynő is neheztelve vette tudomásul Sook Myung ragaszkodását az elhatározásához. De el kellett fogadnom és megbirkóztam a helyzettel. Ha nem néztem farkasszemet a szobatársaim szúrós pillantásaival, és szó nélkül tűrtem, hogy nekem a reggeli maradéka, az ízetlen és rágós falatok jussanak, akkor ők is hajlandók voltak keresztül nézni rajtam, mintha nem is léteznék. Ha nem így tettem, akkor piszkálni kezdtek… csak apróságokkal, amik aztán apránként egyre nagyobb méreteket öltöttek.

   Levettem a felső polcon megtalált világosszínű csészét, aminek a szélén ugyanolyan finom minta futott végig, mint amit az előbb felszolgáltak. Kezembe vettem a kistálcát, és óvatosakat lépkedve visszaindultam a hercegnő rezidenciája felé. Útközben azonban megtorpantam, mert egy másik alak sétált el előttem nem túl messze, és mindjárt a hercegnőhöz kopogtatott.  Az ajtó kinyílt, és ő eltűnt, én pedig lassan megindultam újból. Nem láttam ki volt, bár igazából semmi közöm nem volt hozzá – csak a korai idő volt furcsa, épphogy reggeli után voltunk, ilyenkor nem járnak vendégek a palotában, a miniszterek és egyéb hivatalnokok is csak később szoktak ideszállingózni. nem törődtem nagyon vele, csak határozottan odaléptem az ajtóhoz: az őrt álló udvarhölgy viszont kezét feltartva megállított, és nem nyitott ajtót.

- Még egy csészét kért a hercegnő… - kezdtem, mire ő nagyon halkan odasúgta:

- Beviszem én, más most nem léphet be. Menj el, siess! – hessegetett máris, és megvárta, amíg sietős léptekkel átlépem az udvar túlsó kapuját, hogy biztosan ne legyek a közelben, amikor ő belép a házba. De nem távolodtam messzebbre. Az udvarhölgy rövid idő múltán visszajött, és még legalább fél órán keresztül ott szobrozott az ajtónál – amíg újra ki nem nyitották.

- So Hwa! – csendült fel a hátam mögött a főudvarhölgy hangja. Ő volt a rangidős, a királynőhöz tartozott, de az összes udvarhölgynek is ő volt a vezetője. Már nem volt fiatal, szemei körül ráncok húzódtak, és amikor rám nézett, pillantása felért egy jeges zuhannyal. Nem szívlelt engem, és ezt első pillanattól kezdve a tudtomra adta.  – Mit leskelődsz itt? – förmedt rám, mire én feleszméltem végre a névre. – Hátul vár a mosás, ha holnapra nem lesz száraz, téged vonunk felelősségre miatta. – kántálta, aztán a vállamat megmarkolva megfordított, és irányba lökött, hogy ne tiltakozhassak, és még egy pillantást se vethessek az éppen nyíló ajtóra. Halk kuncogás ütötte meg a fülemet, s ahogy a hangok irányába néztem, a kőfal kerítésre kapaszkodó szobatársaimat pillantottam meg, ahogy kíváncsiskodva pipiskednek, hogy átlessenek a kerítésen – válluk fölött hátra-hátra pislogtak rám, és roppantul jól szórakoztak, ahogy a főudvarhölgy kioktatott.

„Felőlem azon vihogtok, amin csak akartok…” gondoltam, de a belső énem persze teljesen más véleményen volt.

   Meg sem álltam a cselédek részlegéig, ahol a dézsában beáztatott ruhák vártak arra, hogy tisztára mossák és felaggassák őket száradni. Viszont amikor beléptem az udvarra, a várthoz képest egészen más látvány fogadott: a fehér, drapp és rózsaszínes árnyalatú vásznak szanaszét hevertek, egyes darabok félig a dézsából kilógva terültek el a földön, de nagyrészt a poros földön voltak szétszórva.

- Hogy a tetves kezük… - kezdtem a szitkozódást, de gyorsan visszaszívtam, nehogy valaki meghallja. Egyenként elkezdtem felszedegetni a zöldesbarnás, fűtől-földtől beszíneződött ruhákat, majd bele akartam dobni a dézsába – akkor vettem csak észre, hogy a dézsa is tele van sárral, és valami pokoli bűz árad a vízből, mintha rothadna valami. A fenébe is, hogy merik ezt megcsinálni?!

- So Hwa! – hallottam meg  a szobafőnöknő hangját a hátam mögül, messzebbről. So Hwának neveztek el, mikor ide beléptem, mindenkinek fel kellett vennie valamilyen új nevet, mikor udvarhölgy lesz, hiába voltam még csak újonc. Így akadályozták meg, hogy ha később valakit keresnek, ne találhassák meg. Sokakat rabszolgaként, nincstelenként hoztak ide, s ez egyike volt afféle ővintézkedéseknek. A többi lány nem tudta az eredeti nevemet, se azt, amelyikkel a hwarangoknak mutatkoztam be. Őszintén szólva, már én is kezdtem elfelejteni az eredeti nevem.

   Legszívesebben beleolvadtam volna a környezetembe, mint egy kaméleon, hogy ne vegyenek észre, de nem volt mit tennem: tudtam, hogy ez volt a tervük, csak ki akartak szúrni velem. Hát most sikerült. A szobafőnök udvarhölgy kimért lépésekkel közelebb sétált, és mikor a vízhez ért, a bűztől elszörnyülködve hátrált meg.

- Mi a fenét műveltél, semmit nem lehet rám bízni?

- Ez.. nem én voltam… - hebegtem, de ő máris a szavamba vágott, és kiáltozni kezdett.

- Elég, nem merj feleselni! – ordított rám. – Ezek a kelmék a hercegnő előszobájába mennének… van fogalmad róla, mennyire fontos? Az anyagok tucatszor drágábbak, mint a te nyomorult életed!! Nem úszod meg büntetés nélkül… nézd meg… - emelte fel az egyik összesározott darabot, majd undorodva visszaejtette a sárgás löttybe. – És ezt is!... Azonnal mosd ki őket!

- Igenis. – bólintottam.

- Vidd el mindet, egészen a folyóhoz, más nem szedi ki. Pfuj! – finnyáskodott, majd sarkon fordult.

Bólintottam, majd ő még visszafordult: - Gyorsan tüntesd el a dézsát is, még mielőtt a fő udvarhölgy ideér! – azzal faképnél hagyott. Én illedelmesen fejet hajtottam, amíg távozott, közben magamban a fogaimat csikorgatva és szitkozódva. De tűrtem. Mindennek az eleje a legnehezebb… előbb utóbb megtalálom az én utam, csak kicsi hepehupás a talaj még…

   A folyó messzebb volt a palotától, ahogy kiértem a határba, még vagy fél órányi sétára volt. Egyedül, a nehéz, vizes ruhákat cipelve a kosárban a hátamon nem épp kellemes séta volt, de legalább egyedül voltam. A szél borzasztóan fújt, de a nap időnként szépen kisütött, meleg energiát sugározva. Az erdőhöz, a folyópartra érve aztán megcsapott a nedves moha és őszi virágok illata. Még sosem jártam itt, csak hallomásból tudtam hol volt a mosóhely, de a folyót követve nem volt nehéz rátalálni. Lapos kövek, egy-két vastag törzsű fa, husángok, amikkel a ruhát verték, és sekély partszakasz. A keskeny folyó itt is sziklák között csobogott, ahogy a hegyekből folyt alá, de ezen a szakaszon medencéket alkotva ereszkedett lefele, ami pont megfelelő volt a mosáshoz. Lepakoltam egy széles kőre a középső, sekély vizű medence előtt, és az első anyagot beáztattam a vízbe. Nagyjából térdig ért a víz, így a szoknyám alját felhajtottam és megkötöttem, hogy ne ázzak el. De kellemes hőmérsékletű volt, így bátran gázoltam bele, és élveztem, ahogy a vádlimat simogatva kerül meg a sodrás. Tulajdonképpen már nem is bántam, hogy egyedül küldtek ki ide, itt legalább nyugtom volt mindentől. Még egy kicsit a nap is kisütött, a madarak pedig csiripeltek körülöttem, így én is dalra fakadtam, és belemerültem a vízben ázó hófehér anyag hullámzásába.

   Megfeledkezve az időről, egy idő után arra lettem figyelmes, hogy a környező fákon éneklő madarak elhallgattak, és a vízcsobogás mellé egyre erősödő patadobogás hangja társul. Felkaptam a fejem és a hang forrását keresve kémleltem a fák árnyát – végül nagy nehezen megpillantottam a törzsek között fel-felbukkanó lovat, s lovasát – akik egy kicsit ismerősnek tűntek. Először a ló volt ismerős, a nagy testű, pej mén… majd egy pillanatra a lovas arca is láthatóvá vált, és biztosra vettem, hogy Moo Myungot látom… de ahogy az út kanyarodott, ő is úgy fordult el, így végül nem voltam benne biztos. De Moo Myung mit keresne itt, hisz a hwarangok idáig miért jönnének el… Talán csak összekevertem egy másik lovassal, elvégre a ruhája sem az a kék öltözet volt, amit egyenruhaként hordtak. De a ló nagyon ismerős volt… Fél perc sem telt el, mikor újból vágtázó lódobogás verte fel az erdőt, ezúttal sebesebb, hajszoltabb tempóban – mintha utol akarná érni az előzőt. Majd a következő bokor ugyan kitakarta, de a paták szabálytalan dobogásából leszűrtem, a ló megbotlott valami kőben… s már hallottam is a puffanást, meg a nyögést, ami vele járt… s a ló lovas nélküli nyereggel ügetett tova, a másik után.

- Jézusom, megsérültél? – rohantam oda hozzá gyorsan, és sietve leguggoltam. Ő nyögdécselve ülőhelyzetbe tápászkodott, és úgy vett néhány mély levegőt, maga elé bámulva, kipislogva  az esés utáni szédülést. Han Sung volt az.

- Ja, persze. – lihegte, de még nehezen lélegzett. – Csak azaz idióta… titkol valamit. – sziszegte, s ezzel totálisan más irányba terelte a dolgot.

- Ki?

- Hát Maek Jong. Elviharzott Moo Myung lovával meg valami levéllel, és a fene tudja mi ütött beléje, azt mondta, ezt nem halogathatja. Itt hagyta a csapatot a küldetés közepén, pedig már olyan közel jártunk, meg volt minden zászló, majdnem az összes gyógynövény, a recept…

- Tényleg jól vagy? Mit hadoválsz itt össze-vissza… - sietősen ellenőriztem a homlokán, nem lázas-e, de semmi különöset nem éreztem néhány verejtékcseppen kívül, de az meg ebben a melegben nem volt rendkívüli. Az érintésemre grimaszolva elrántotta a fejét, mint mikor egy kisfiú nem engedi az anyjának, hogy törődjön vele, és felmordult.

- Nem, semmi bajom, megyek is tovább…  az az ostoba ló… A fenébe! – szitkozódott.

- Jól van, nyugi. A ló elment, de ha kicsit lassabban is elmondod, mi a helyzet, akkor talán tudok neked segíteni.

Vonakodva felvonta az egyik szemöldökét, mint aki kételkedik abban, amit mondtam.

- Segíteni? Azt nem hiszem hogy tudsz…

- Azért hátha…

Han Sung sóhajtott egyet, majd nem túl sok lelkesedést türköző arccal rám nézett.

- Megbízol a szavamban?

Kissé hezitáltam ugyan, de bólintottam.

   Végül Han Sung egészen kereken beszámolt… a feladatukról, amit három napon keresztül végeznek, s immáron ez az utolsó körük a cél előtt. Valami… terepmunka, vagy hogy is fogalmazott, de egészen addig nem tudtak semmit, amíg végül a reggeli napfelkelte el nem hozta nekik a rejtvényt a barlangnál.

- Tényleg csak úgy ott termett reggelre! – bizonyította, mikor szabályosan kinevettem a képtelenséget.

Egy üzenetként íródott fatábla nem terem ott csak úgy magától a barlang előtt, ebben biztos voltam. De Han Sung hajtogatta, hogy ő igenis alig aludt éjjel, ezért látta volna, ha valaki megjelenik és odahozza.

 – Aztán reggel Moo Myung és Sam Maek Jong fejtette meg a jelentését, hogy a királynő halálos beteg, és ehhez kell megtalálnunk a gyógynövényeket és a receptet, majd időben visszahozni…

- Hihetetlen…– nevettem rajta, de leginkább az előadásmódján, olyan hatalmas beleéléssel részletezte az egészet. Pedig hát csak egy feladat volt, vagy hogy is nevezte. De feladatnak azért elég komoly.

- De te… - fordult felém végül, mikor a történetet végére ért. – Mit keresel itt egy halom ruhával, amit megesküdök… hogy a palotából származnak.

- Hát ez az én keresztem. – vontam vállat. – A palotánál szolgálok udvarhölgyként.

- Hogy mondod??? – képedt el, akkora szemgolyókkal, mint két alma.

- Jól hallottad.

- Akkor vigyázz magadra odabenn… nem kellemes hely.

- Tudom. – húztam el a szám. – Csak addig maradok, ameddig muszáj.

- Ezt hogy érted? – ráncolta a szemöldökét, de nem gyanú, inkább csak gyermeki kíváncsiság tükröződött a tekintetében.

- Még nem tudom hogy… de ki fogok jutni onnan, nem maradok itt életem végéig. – feleltem. A palota rosszabb, mint a börtön, de ezt már csak magamban tettem hozzá.

***

   Estére végeztem csak a kelmékkel, már lenyugodott a nap a lombok mögött, mikor visszasétáltam a dombok között a palotakőfala felé.  Fáradt voltam, az ujjaim kirongyosodtak a víztől, néhol fle is sebesedett a kezem, addig sikáltam az anyagokat, hogy kijöjjenek a foltok. Han Sung hamar felpattant és elment, amikor megérkezett Yeo Wool egy másik lovon. Én tényleg nem tudtam segíteni nekik – de mint megtudtam, nem is lett volna szabad, tiltotta a szabályzat – elmentek Yeo Wool lovával, azt mondták, már csak egy zászlót kellett összeszedniük a közelben, és vissza is tértek a házukba. Bevallottam magamnak, hogy egy kicsit bántam, hogy elmentek… olyan derű sugárzott belőlük, ami valahogy az én gyermekkoromra emlékeztetett, amikor a szomszéd fiúkkal játszottam.

   Már előre összeszorult a gyomrom a gondolatra, mit fog szólni a főudvarhölgy a mai kis afférhoz, mert minden bizonnyal azóta rég tudomásul vette, és a valódi bűnbakok felett szemet hunyt. Engem gyanúsított és hibáztatott mindenért, ha valami történt. Mér egy-két húzás, és kipenderítenek innen, vagy olyan büntetést kapok, hogy aztán sosem látom viszont Pekcsét…

   Sötét és hosszú árnyékot vetett a kőfal, ahol végigsétáltam a palota felé, s ezért észre se vettem, hogy két alak tűnt fel a sarkon – csak akkor lettem rájuk figyelmes, mikor beszélgetni kezdtek, jobban mondva inkább vitatkozni. Nem is vettek észre, annyira kötötte őket a hév.

- Utoljára kérdezem… mit tervez apád… - erre figyeltem fel, mert annyira ismerős volt a hang. Sam Maek Jong volt, s hórihorgas alakjával kishíján a falhoz kényszerítette Ban Ryut. Mindig is titokzatos arca most olyan feszült és ideges volt, amennyire még eddig sosem láttam.

- Semmi közöd hozzá, már mondtam. – sziszegte a fogai között nem kevésbé feszülten, de jóval higgadtabban. Úgy tűnt, mint akit különösebben nem is érdekli, mivel fenyegetik, mert akkor sem fog mondani semmit.

- Ezt a levelet… - mutatta fel a rongyos, széttépődött darabkát az egyik kezében. – Apád galambja vitte, ne tagadd.

- Miért kéne nekem arról tudnom? A nevelőapám szervezkedik, de nem köti az orromra, hogy mit! – emelte fel kissé a hangját, mire Sam Maek Jong csak elnémult, nem vágott vissza rögtön. De az arca ugyanolyan feszült maradt, s pattanásik feszültek az erek a homlokán. – De érdekelne… hogy mi a tartalma, ha egy magadfajta gyökértelen így megijedt tőle. – köpte az arcába.

Sam Maek Jong felemelte az öklét, és láttam vörösödő arcán, hogy nem nagyon tétovázik, mekkora ütést mérjen Ban Ryu szeme alá. A két csapattárs kis híján úgy egymásnak ugrott, mint két ellenséges falkavezér.

- Elég! – kiáltottam hangosan még épp jókor, mielőtt az ütést célba ért volna. Erre mindkét fiú ledermedt, és földig leesett állal vették tudomásul, hogy az egész kis jelenetnek valaki a szemtanúja volt. – Elment az eszetek hogy itt verekedtek? Megzavarjátok a királynő békéjét!

A magasabbiknak egyre grimaszos mosolyra rándult a szája sarka, de uralkodott rajta – míg Ban Ryu csak továbbra is pislogva próbálta felfogni a helyzetet.

- A királynő… - szólalt meg végül Sam Maek Jong kimérten, s indulatait visszafogva bámult rám. Kétségem se volt, hogy felismert, hiába voltam teljesen más gúnyában, mint azelőtt. És akár meglepte ez őt, akár nem, nem nagyon foglalkozott a változással. - …ha jól tudom a palota belső részében tartózkodik, a külső fal csak a cselédek részlegeit határolja el. – nézett szigorúan a szemembe, nem kevés megvetéssel. – S mivel ha jól látom, cseléd vagy… ezt nagyon is tudnod kellene.

Most rajtam volt az elnémulás sora. Sohasem tűrtem, ha lenéztek, vagy gúnyolódtak velem. Hosszúkás szeme viszont veszélyesen villant, ridegebb volt, mint ezelőtt bármikor, s valami megakadályozta, hogy visszaszóljak. Ban Ryu jelenléte csak tovább nehezítette a dolgom, tudtam, hogy ő sem adna nekem igazat, hiába keltem a védelmére. Miután nem szólaltam meg egy jó ideig, Sam Maek Jong egyszerűen megfordult, és magabiztos léptekkel eltávozott. Ban Ryu, aki egészen addig csöndben állt mellettünk és felválta bámult minket, most végre megszólalt.

- Hát…

- Kvittek vagyunk, mondjuk úgy. – feleltem a szavába vágva.– Nem szeretek másoknak tartozni. – zártam le, mire ő kissé zavartan bólintott.

- Tudtam kezelni a helyzetet, ok nélkül vádolt. – mondta hirtelen. – Teljesen bepörgött valami levél meg egy döglött galamb miatt…

- Hogy mi? – kaptam fel a fejem, mert egy homályos emlékkép villant be hirtelen.

- Én tényleg nem tudom miről van szó. Talált valami megtépázott levélmaradványt egy döglött galambbal… és azt hiszi, az apám küldte valakinek. De nem tudom mi van benne… fogalmam sincs miért érdekli ennyire. – vont vállat érdektelenül. – De Sam Maek Jong viselkedése furcsa volt…

Összeszűkítettem a szemem, de már nem is azon gondolkodtam, hogy Sam Maek Jongban mi volt a furcsa… próbáltam felidézni az emlékeket… az éjszaka közepén, három sötét lovas érkezett a néptelen házhoz…  s valamiért olyan kristálytisztán csendült fel a beszélgetés, mintha tegnap történt volna.

 „A király már nem sokáig rejtegeti arcát, és ha felfedi, azonnal a bérgyilkosaink kezei közé kerül…”

„Remélem, bízhatok a szavában.”

„Teljes mértékben, felség.”

   Ki a fene volt odabenn a házban? És miért akarják megölni őfelségét…

Abban a pillanatban lett világos minden. Megfejtettem a homályos pletykákat, amit elszórtan az emberektől hallottam, amikor valami elrejtett királyról pusmogtak… senki nem magyarázta még el, Soo Yeon is alig akart beszélni róla a múltkor. De most már világos volt. Mint ahogy az is, hogy odabenn olyasvalaki tartózkodott, akit őfelségének hívtak. Egy nő… de a hangjára mégsem emlékeztem tisztán… nem tudtam, ki ő, de most már szinte biztos voltam, hogy a trónörökösre nem kívülről vadásznak, hanem a palota falain belül.

- Meg kell találnom őt! – kiáltottam, és a cuccaimmal együtt abba az irányba indultam meg, amerre Sam Maek Jong alakja távolodott. Segíteni akartam neki, még ha nem is érdemelte volna meg… ha másért nem, hát legalább azért, hogy más embereket megkíméljek az igazságtalan vádjaitól.

- So Hwa!! – fordult be a kőfal sarkánál az egyik udvarhölgy. Összerezzentem, és egy egész pillanatig nem esett le, hogy engem szólított.

- Igen?

- Siess, már mindenki rád vár!! A függönyöket neked és a fő udvarhölgynek kell elvinnie, méghozzá azonnal!

- Nekem? De én… - kezdtem, de az izgalomtól zihált volt a hangom, és nem volt időm befejezni a mondatot.

- Gyere, most az egyszer segítek neked. – kapta el az épp lehulló anyagokat a földről, s a függönyök másik végét megmarkolva húzott magával a palotába. A vállam mögött még egyszer hátrapillantottam Ban Ryu felé, aki továbbra is némán, enyhe döbbenettel bámult.

- So Hwa… - mormolta a nevet ismételve, és láttam rajta, hogy tényleg össze van zavarodva.

   Persze magyarázhattam az udvarhölgynek, hogy miért beszélgettem Ban Ryuval, alig akarta elhinni, hogy nem titkos légyotton voltam… de valahogy most ez kevésbé érdekelt, főleg, miután a főudvarhölgy azzal fogadott – a várt leszidás után – hogy a hercegnő magához hívat.

- Mire vársz? – pirított rám egy fél perccel később, miután egy tapodtat se mozdultam a pillanatnyi döbbenettől. – Arra menj, igyekezz. – intett a fejével az egyik irányba, a hanok épület felé. Végül kissé szögletesen meghajoltam és hátrálva a mondott irányba igyekeztem, bár a gyomrom már összeállt az idegtől… valamiért rossz előérzetem volt.

   Sook Myung hercegnő a szokásához híven, rideg arccal nézett rám. Sötét hanbok ruhát viselt, de az arca nem volt nőiesebb a női ruhától, sőt, inkább még sápadtabbnak tűnt, mint egy kísértet.

- Bizonyára már nagyon kíváncsi vagy, miért hívattalak. – szólalt meg halkan, de hangja hűvösen szelte a szobát, majd a rizsfalak elnyelték, annyira halkan beszélt.

- Felség, bármiben a szolgálatára állok. – mondtam illemtudóan, nem épp őszintén.

- Feladatom van számodra… a hwarangoknak mostantól a palota raktárából szállítják az élelmet reggelente. Azt akarom, hogy minden reggel menj át a fuvarral, és segíts az étkezésnél Baek udvarhölgynek.

Felkaptam a fejem, mert egyáltalán nem tudtam mire vélni a kívánságát. Azért hozott a palotába és állított a szolgái mellé… hogy ne is a palotában szolgáljak?

- A feladatod persze ennyiben nem fog kimerülni… - folytatta sejtelmesen. – Azt akarom, hogy jelentsd nekem.

- Felség… - kezdtem, majd rögtön elharaptam a mondatot, tudtam, hogy nem szabad tiltakoznom. Fogalmam se volt, mit tervel a fejében, és a rossz előérzetem csak egyre jobban kezdett beigazolódni.

- Egy fontos szabály van: - folytatta szigorúan. – nem kérdezheted meg, miért csinálod. Csak követed a parancsaimat, és megteszed, és akkor jutalomban részesülsz. Meglátod, annyira nem lesz nehéz. Talpra esett vagy, ez már bebizonyosodott…

- De felség, miért pont én? – bukott ki a kérdés hirtelen, hogy még megállítani se tudtam a nyelvem.

Nem válaszolt rögtön, szánakozó mosolyra húzta a száját, és végignézett rajtam mielőtt válaszolt volna.

- Hiszen ez nem kérdés… te ismered ott legjobban a járást, az udvarhölgyeim nem tudnak semmit! – nevetett fel kissé. – De jól vigyázz, nehogy feltűnjön másoknak, hogy nem csak reggeliztetni küldtek oda. – emelte fel a mutatóujját. Bólintottam, de ő azonnal folytatta tovább.  – Alaposan nézz körül, és fülelj, hogy mit beszélnek. Minden olyasmit, ami gyanús, ami a királynő vagy a palota tisztségét veszélyeztetné, sérthetné… hiszen tudod, az ellenségek sokszor a közvetlen közeledben bújnak meg. És van még valami. – tartott kis szünetet, és enyhén összehúzott szemmel nézett a szemembe, hogy jól belém véshesse az utolsó parancsát. – Ez a legfontosabb. Van egy bizonyos személy, akiről külön jelentést kell adnod. 

8. fejezet /2. rész/

Ez csak rövidke (és kissé rendhagyó, úgy beütött az 5 perc azt hiszem), és nemsokára fel is teszem a 9.fejezetet, mert már elkészült :)
~~~

   Ban Ryu kijelentésére döbbent csönd volt. Nekem meg se fordult a fejemben ilyesmi, de a többiek szemlátomást elgondolkodtak a lehetőségen – de Han Sung fiatal volt még, nem befolyásolta az apja sem úgy, mint mondjuk Ban Ryut, így kizártnak tartottam, hogy direkt lépett le, hogy nekünk keresztbe tegyen, vagy bármilyen más egyéni akcióba kezdjen.

   Hosszú percekig nem született egyetértés, és végül a nélkül indultunk el Moo Myung meg én a legfiatalabb hwarang keresésére, hogy mindenki elfogadta volna a döntést. Megegyeztünk, hogy visszajövünk, még mielőtt a tűz elalszik, az őrszemek pedig táplálják a tüzet, hogy messziről is jól kivehető legyen.

   Már csak azért is bíztam benne, hogy nem tart sokáig a keresés, mert Han Sungnak is éhesnek kellett lennie, azt pedig nagyon jól tudta, hogy nálunk lesz eledel. De mégis, a fiú olyan nyomtalanul tűnt el, hogy bármerre néztünk, még csak egy fűszál sem árulkodott a nyomdokáról.

(Han Sung)

   Hiába tiltakoztam, hogy ne engem küldjenek el bogyókat és ehető növényeket szedni, nem tehettem mást, engedelmeskednem kellett – nem vették figyelembe, hogy nem ismerem az ehető növényeket, hogy a bogyók közül is csak pár fajtát, s ki tudja, az mikor érik, ők hajthatatlanul engem küldtek el. Így aztán, egy üres vászonzsákkal a hátamon és egy aprócska tőrrel az övemben elindultam a sűrűbe. Arra indultam, amerre a legkövérebb bokrokat láttam, és messziről úgy tűnt, talán termést látok rajtuk – de mikor odaértem csalódnom kellett, mert nem termés volt, hanem valami furcsa, sötét magház, ami még a madaraknak sem volt ehető. A fák között már nem szűrődött be a lemenő nap narancsos fénye, az már rég nyugovóra tért a szemközti dombok mögött, s a sötéttel a szúnyogok és az éjjeli állatok is megjelentek, ami – nem féltem, azt azért nem – de nem volt túl bíztató előjel. A domboldalon felfele indultam el, mert arra legalább világosabb volt, és egy vékonyka csapás is pont abba az irányba vezetett. Nem volt nagy a völgy, aminek az alján a barlang volt, és nem tűnt fel, mennyi ideje jövök már – gondoltam, bármikor könnyen visszatalálok majd az ösvényen, s lenn a barlang környékét akárhogy megtalálom, mert jellegzetes sziklákkal volt körülvéve.

   Odafenn a gerincen még megvilágította a nap a lombkoronák tetejét, és az esti rigók is vígan daloltak, így biztosra vettem, hogy ott találni fogok valami ehetőt.

Felérve aztán olyan látvány tárult elém, amiről még álmodni se mertem: egy hosszú, aranyló napsugarakba borult sík vidék terült el, sűrű erdővel, középen egy másik folyóval, ami a hegynek a lábától eredt, de a forrás beleveszett a lombok közé. Akármi is volt a feladatom, a táj teljesen elvarázsolt, és a hosszan kanyargó aranyfolyó eredetéig mindenképp el akartam jutni.

   Mintegy égi jel volt a naplemente, amerre mentem, és ahol átsütöttek a napsugarak a lombok közt, szinte rögtön ehető bogyókra leltem, úgyhogy meg is kezdtem a szüretelést. A lejtő mentén sorakoztak a bokrok, könnyebb dolgom nem is lehetett volna,könnyen szedegettem az érett bogyókat. Egy pár kanyar után messze előttem ezüstösen megcsillant valami – a víz. Megtaláltam a folyót, jobban mondva, azt a szélesebb patakot, ami aztán később folyóvá duzzadt fel. Lassan haladtam a víz irányába, miközben minden elém kerülő ágról leszedegettem az apró, sötétes színű termést – az ösvény már eltűnt előlem, s úgy hajtottam el magam elől a szembe csapó ágakat egyesével, hogy előrébb jussak – csakhogy mikor az egyik ágat végre eltoltam szemmagasságban előttem, kissé más látvány tárult a szemem elé, mint amire számítottam.

   A csobogást már jóval távolabbról hallottam, de ideérve láttam, hogy egy vízeséshez tartozott, ami vékony csóvában ejtőzött le egy szikláról. Alatta barlangszerű bemélyedés volt, s a barlang felől túlvilágian tiszta énekszó csendült fel. Összeráncoltam a szemöldököm, és az ágat épp csak annyira húztam félre, hogy a szememmel kilássak, de az arcomat eltakarjam – nem gondoltam bele, de a gyomrom egy icipicit összerándult a hangra, s arra intett, legyek elővigyázatos.

   Aztán megláttam. Belépett a vízesésbe, s fejét hátravetve hagyta, hogy mezítelen testén lecsobogjon a friss víz. Nyeltem egyet, a gyomromban, sőt annál lejjebb is immáron türelmetlen pillangók verdestek, arra figyelmeztetve, hogy el kéne hagynom a helyet, mert valakinek a nyugalmát nagyon megzavarom, de valamiért képtelen voltam rá. Egy tündért, vagy inkább egy istennőt láttam, mert emberhez túl éteri volt a jelenség. Alig egy másodperccel később a tündér elmerült a vízesés alatt, s másodpercekig nem jött föl onnan, hogy már azt hittem, valami baja esett. Előre léptem kettőt és lábujjhegyen topogva nyújtózkodtam, hátha többet látok, de nem figyeltem, hova lépek – s meg is történt a baj. Nem tudom pontosan mire léptem rá, de a bokám azonnal kifordult, és azt hiszem felkiáltottam, ahogy az ínszalagomban hirtelen egy pillanatra belehasított a fájdalom. Lebucskáztam és elterültem a földön, de a lendület vitt tovább a domboldalon, s szerencsétlenségemre nem volt, ami megállítson – egészen addig, amíg a vízesést körbefogó apró tavacska partjára nem értem.

   Nem fogtam fel mennyit zúgtam lefele, végiggördülve a nedves fűben és levelek között – valamikor bevertem a fejemet, és minden elsötétült, csak éreztem magam körül, ahogy a testem neki-nekiverődik dolgoknak, hallottam egy kiáltó hangot messziről, ami bár kísértetiesen hasonlított a saját hangomra, kizárt, hogy én kiáltottam volna. Aztán a rázkódás egy csapásra megszűnt, mikor nekiütköztem egy nagy, kemény valaminek, ami megtartott – zúgott a fejem és nem bírtam kinyitni a szemem, teljesen olyan volt, mintha megbénultam volna – elfogott a pánik, és a fülem olyan erővel zúgni kezdett, mintha én lettem volna közvetlen a vízesésben.

   Nagy nehezen kinyitottam a szememet, de megmozdulni még nem bírtam – nem is akartam, amíg rá nem jövök, hova sodródtam le pontosan. Hassal feküdtem a nedves földnek, a tenyeremen éreztem, hogy felhasította valami, mert égetett a fájdalomtól. Ahogy aprókat pislogva fokozatosan kitisztult a látásom, a sötét földet láttam, és egy nagy barna foltot, ami leginkább valami kőre vagy fadarabra hasonlított, meg pár apró, szürke kövecskét, s mögötte egy kicsivel lejjebb és messzebb a víz csillogott homályosan. Még szerencse, hogy megállított az a nagy darab kő, különben egyenesen belezuhantam volna a tóba, annak pedig nem lett volna jó vége… úszni ugyanis nem tudtam, és nem tudtam milyen mély lehetett a víz. Pislogtam még párat, amikor hirtelen megmozdult a sötétbarna fadarab előttem. Olyan öklömnyi méretű volt, nem tűnt ártalmasnak, de meg mertem volna esküdni rá, hogy mozgott. Ráhunyorítottam, mire nemhogy megmozdult volna, hanem egyenesen ugrott egyet, méghozzá jó nagyot.

- Ááááá! – kiáltottam fel ijedtemben, és nem sok hiányzott, hogy fel is pattanjak. Rájöttem, hogy amit fadarabnak hittem egy varangy volt, de ez még a kisebb meglepetés volt… a nagyobbikat az okozta, hogy nem csak én kiáltottam, a hangomhoz társult egy női hang is, amit semmiképp sem értettem, honnan származhat, mert nem volt körülöttem senki. Nagyon be kellett vernem a fejem, ha már más hangokat is hallok a magamén kívül…

- Hál istennek, hogy magadnál vagy! – csendült fel a hang ismét, de ezúttal már meggyőződtem róla, hogy valójában hallottam, nem csak a képzeletem szüleménye volt. Erre már viszont felültem. A lány, aki az előbb még fürdött, most egy hosszú, földig érő ruhába burkolózva állt felettem, hosszú, ébenfekete hajából még csöpögött a víz, s látszott rajta, hogy sietve jött ide. Egy pillanatra elöntötte a forróság a fejemet, ahogy felidéződött bennem, hogyan láttam meg először, majd gyorsan beszívtam egy mély levegőt, és megpróbáltam kiűzni a gondolatot, nehogy még a végén eláruljam magam… - Nem ütötted meg magad? Honnan zuhantál ide? – guggolt le mellém, és megrázogatott a vállamnál fogva, aggódó szemeivel az arcomat fürkészve. Közelebbről látva a lányt, valahogy még sokkal szebbnek tűnt, olyan tökéletes arca és bőre volt, mintha nem is evilági teremtmény lett volna…

- Biztos jól vagy? olyan vörös az arcod… - nyúlt hozzám aggódva, mire reflekszerűen elrántottam a fejem. Ez pont jó volt arra, hogy belenyilalljon a fájdalom a csuklómba, ami ezek szerint jobban megsérült, mint gondoltam, és a lány is észrevegye, hogy az aprócska kövek felszakították a bőrömet a tenyeremen. – Megsérültél! – kiáltott fel ijedten, és apró, finom kezeivel most meg a tenyerem alá nyúlt.

   Az is lehet, hogy meghaltam. De a halál ennyire nem lehet szép…

- Khm, ööh… - kezdtem, de értelmes szó helyett csak bárgyú hadoválás jött, ami csak rontotta a helyzetemet. Nem bírtam se megszólalni, se elrántani a kezem a kezei közül, egyszerűen leblokkoltam.

- Ne mondj semmit, ezt ki kell tisztítani. Gyere… - húzott, és én egyetlen csapásra, minden fájó tagomat elfelejtve felpattantam, és követni kezdtem őt. A tavat körülölelő kövek mellett indultunk el a nedves talajon, s a vízesés irányába haladva megkerültük a tó ezen részét. Mikor egy lapos kőhöz értünk, ami enyhén lejtve belevezetett a vízbe, leguggoltunk a parton.

- Mosd le a kezed, bekötöm. – mondta angyali hangján. Úgy tettem, ahogy mondta, egy porcikámmal se tudtam volna ellenkezni. Közelebb csúsztam a vízhez, s belemártottam a kezemet. Kellemesen hűvös volt, s olyan kristálytiszta, mint az igazi hegyi források. Hagytam, hogy lehűtse és a véres, sötét sebeket tisztára mossa – csípte, de szinte meg se éreztem a fájdalmat. Majd mire befejeztem a műveletet, a lány leszakított a szoknyája aljából egy vékony fehér darabot, hogy bekötözze.

- Nem szükséges… - mormoltam, végre valami értelmeset.

- De igen, különben elfertőződhet. – mondta nagy odafigyeléssel, és lassan körbetekerte az anyagot a kezemen. Merengve néztem a kezét, majd az arcát, mert ahogy koncentrált, még szebbnek tűnt… Na elég ebből, Han Sung! Ez annyira nem rád vall.

- Így… - mondta halkan, mikor befejezte, de egy rövid pillanatig még nem engedte el a kezem, ott tartotta a tenyerén. Hosszúra nyúlt pillanat volt, aminek nem is akartam véget vetni… a lány arcára néztem, majd egy ismeretlen erő felemelte a kezemet, hogy megérintsem az arcát…

- Nem szabad. – húzódott el, mire ijedten rántottam vissza a kezem. Elszállt a varázs, s most az ő arcán virultak ki a halványpiros rózsák. – Nem tudom ki vagy…

- Han Sung. – vágtam rá. Ebben az egy dologban legalább magabiztos voltam. – Hwarang vagyok…

- Hwa… hwarang? – emelte a szájához a kezét, ahogy halkan felsikoltott. Nem látszott rémültnek, de a felkiáltása mégis annak hatott, mintha valami rossz jelentéssel bírna ez a név, vagy nem is tudom…

- Miért, mi a baj azzal? Becsületes lovagok vagyunk, a királyi udvart szolgáljuk… - kezdtem, de ő a szavamba vágott.

- Nem… nem baj. – felelte halkan. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a tüdőmet, mert attól féltem, már valami főbenjáró bűnt követtem el csupán a létezésemmel. – Mennem kell, elkések. – tette hozzá gyorsan, s azon nyomban felugrott. – Viszlát, hwarang. – hajolt meg, és meg sem várva, hogy valamit reagáljak rá, sietősen elszaladt, fel a sziklák mellett a hegyoldalnak.

Mire felocsúdtam döbbenetemből, már jócskán a domboldalon tartott felfelé, s csak azért láttam halovány alakját, mert az esti kékes fényben a fehér szín úgy verődött vissza, mintha maga a Hold szökött volna felfele a dombon. Kétszer is felpofoztam az arcom, hogy magamhoz térjek teljesen, majd egy hirtelen ugrással felpattantam, és a hegyen megindultam felfele.

   Lement már a nap, s az erdő rövid pillanatok alatt sötétbe borult. A völgy másik felén sétáltam már, egyre jobban távolodva a barlangtól. Az esés összezavarta az irányérzékelésemet, de egy halovány ötletem még volt, merre mehetnék vissza. Félúton megálltam, és felnéztem arra a pontra, ahol a legutoljára láttam a fehér ruháját – ahova már csak a sötét árnyak vetültek, s ő eltűnt, felszívódott, mintha nem is létezett volna sohasem. Csalódottan sóhajtottam, s végül elindultam visszafelé.

***

(Sam Maek Jong)

   Alig láttam már a sárgás lángnyelveket a sűrű lombozat közül. A gerinc tetején levő magas, kiálló fára kapaszkodtam föl, s onnan néztem szét a kétoldalt elterülő völgyeken. Az egyik oldalt a barlang sziklás terasza, s távolabb a folyó, a másikon pedig egy síkság terült el, egy hosszú, ezüstösen csillogó folyóval, ami olyan szépen ívelt a fák között, mintha csak odafestették volna.

   Han Sungról viszont egy lábnyom sem árulkodott – ha egyszer a szemem elé kerül, aprófát hasítok belőle, amiért szó nélkül ennyire eltűnt. Hiába köszönhettük neki az első állomás sikerét, most miatta voltunk késésben. Dan Se csapata már biztosan előrébb járt, habár nem tudtam, nekik mi az útvonaluk. De az ő csapata összefogottabb volt, nem ilyen szétszórt társaság, mint a mienk. Hiszen mi még azt se tudtuk, mi volt a feladatunk.

   A mellettem levő fán hangosan felkárogott egy varjú, majd lerepült a fa alá. Egy kicsit összerándultam a meglepettségtől, de követtem a fekete árnyat, ahogy leszállt a földre, és valamire rávetette magát. Apró dög lehetett, nem láttam innen semmit, sem, csak hallottam, ahogy a madár csőre össze-összecsapódik. „Neked legalább nem kell a vacsorára várni” – morogtam magamban keserűen, és csalódottan lemásztam a fáról, hogy újabb irányba folytassam a keresést. Ahogy leértem, a madár ijedten szállt fel – akkor láttam, hogy csak egy kis galambtetemet talált, arra szállt rá. Nem lehetett régóta ott, még szaga sem volt. Az egyik lába vastagabb volt, természetellenes dudor nőtt rajta, olyan volt, mintha… mintha egy üzenetet kötöztek volna rá.

   Felpattant a szemem, és a dögevőt elhessegetve egy mozdulattal lefejtettem a lábáró az összetekert papirost. Nem volt sok gusztusom a művelethez, de a kíváncsiságom erősebb volt. A galambon nem látszott, mi okozhatta a halálát, nem volt nyílvesszővel átlőve, vagy megsérülve, inkább csak úgy tűnt, mint ami röptében leájult az égről. A levél kissé koszos volt, talán már régóta cipelhette magával. Ahogy kitekertem és elolvastam, szinte azonnal kivert a víz. „Gyilkosok, felkészülve, halál.” Ez a három jel állt a papiroson, fekete tintával, markáns, erőteljes vonalakkal írva. Összeszorult a torkom egy pillanatra, és ijedten körbenéztem, hátha figyelnek valahonnan – de persze alaptalan volt, hiszen ha tudnák, hogy a galamb holtteste itt lapult az üzenettel, már rég lecsaptak volna. Sőt, már azelőtt számtalan okuk lett volna megölni… De nem fognak. S talán csak egy amatőr gyilkosbanda kézírása, egy jelentéktelen kis afférral kapcsolatban. Akárhogy is, a határozott írás valamiért nagyon úgy tetszett, hogy a palotából származott, és minél többet néztem, annál erősebbé vált a megérzés. „Higgadj le, ennek semmi értelme.” suttogtam magamnak, majd dühösen széttéptem az üzenetet, és egy marék föld alá eltemettem. A földdel elhantoltam az aggodalmam is, s tenyeremet összecsapva leporoltam a maradék port – rajtam ennyi nem fog ki. S Han Sungot még azelőtt megtalálom, hogy a nap felkelne.

~ folyt. köv. ~