8. fejezet /2. rész/

Ez csak rövidke (és kissé rendhagyó, úgy beütött az 5 perc azt hiszem), és nemsokára fel is teszem a 9.fejezetet, mert már elkészült :)
~~~

   Ban Ryu kijelentésére döbbent csönd volt. Nekem meg se fordult a fejemben ilyesmi, de a többiek szemlátomást elgondolkodtak a lehetőségen – de Han Sung fiatal volt még, nem befolyásolta az apja sem úgy, mint mondjuk Ban Ryut, így kizártnak tartottam, hogy direkt lépett le, hogy nekünk keresztbe tegyen, vagy bármilyen más egyéni akcióba kezdjen.

   Hosszú percekig nem született egyetértés, és végül a nélkül indultunk el Moo Myung meg én a legfiatalabb hwarang keresésére, hogy mindenki elfogadta volna a döntést. Megegyeztünk, hogy visszajövünk, még mielőtt a tűz elalszik, az őrszemek pedig táplálják a tüzet, hogy messziről is jól kivehető legyen.

   Már csak azért is bíztam benne, hogy nem tart sokáig a keresés, mert Han Sungnak is éhesnek kellett lennie, azt pedig nagyon jól tudta, hogy nálunk lesz eledel. De mégis, a fiú olyan nyomtalanul tűnt el, hogy bármerre néztünk, még csak egy fűszál sem árulkodott a nyomdokáról.

(Han Sung)

   Hiába tiltakoztam, hogy ne engem küldjenek el bogyókat és ehető növényeket szedni, nem tehettem mást, engedelmeskednem kellett – nem vették figyelembe, hogy nem ismerem az ehető növényeket, hogy a bogyók közül is csak pár fajtát, s ki tudja, az mikor érik, ők hajthatatlanul engem küldtek el. Így aztán, egy üres vászonzsákkal a hátamon és egy aprócska tőrrel az övemben elindultam a sűrűbe. Arra indultam, amerre a legkövérebb bokrokat láttam, és messziről úgy tűnt, talán termést látok rajtuk – de mikor odaértem csalódnom kellett, mert nem termés volt, hanem valami furcsa, sötét magház, ami még a madaraknak sem volt ehető. A fák között már nem szűrődött be a lemenő nap narancsos fénye, az már rég nyugovóra tért a szemközti dombok mögött, s a sötéttel a szúnyogok és az éjjeli állatok is megjelentek, ami – nem féltem, azt azért nem – de nem volt túl bíztató előjel. A domboldalon felfele indultam el, mert arra legalább világosabb volt, és egy vékonyka csapás is pont abba az irányba vezetett. Nem volt nagy a völgy, aminek az alján a barlang volt, és nem tűnt fel, mennyi ideje jövök már – gondoltam, bármikor könnyen visszatalálok majd az ösvényen, s lenn a barlang környékét akárhogy megtalálom, mert jellegzetes sziklákkal volt körülvéve.

   Odafenn a gerincen még megvilágította a nap a lombkoronák tetejét, és az esti rigók is vígan daloltak, így biztosra vettem, hogy ott találni fogok valami ehetőt.

Felérve aztán olyan látvány tárult elém, amiről még álmodni se mertem: egy hosszú, aranyló napsugarakba borult sík vidék terült el, sűrű erdővel, középen egy másik folyóval, ami a hegynek a lábától eredt, de a forrás beleveszett a lombok közé. Akármi is volt a feladatom, a táj teljesen elvarázsolt, és a hosszan kanyargó aranyfolyó eredetéig mindenképp el akartam jutni.

   Mintegy égi jel volt a naplemente, amerre mentem, és ahol átsütöttek a napsugarak a lombok közt, szinte rögtön ehető bogyókra leltem, úgyhogy meg is kezdtem a szüretelést. A lejtő mentén sorakoztak a bokrok, könnyebb dolgom nem is lehetett volna,könnyen szedegettem az érett bogyókat. Egy pár kanyar után messze előttem ezüstösen megcsillant valami – a víz. Megtaláltam a folyót, jobban mondva, azt a szélesebb patakot, ami aztán később folyóvá duzzadt fel. Lassan haladtam a víz irányába, miközben minden elém kerülő ágról leszedegettem az apró, sötétes színű termést – az ösvény már eltűnt előlem, s úgy hajtottam el magam elől a szembe csapó ágakat egyesével, hogy előrébb jussak – csakhogy mikor az egyik ágat végre eltoltam szemmagasságban előttem, kissé más látvány tárult a szemem elé, mint amire számítottam.

   A csobogást már jóval távolabbról hallottam, de ideérve láttam, hogy egy vízeséshez tartozott, ami vékony csóvában ejtőzött le egy szikláról. Alatta barlangszerű bemélyedés volt, s a barlang felől túlvilágian tiszta énekszó csendült fel. Összeráncoltam a szemöldököm, és az ágat épp csak annyira húztam félre, hogy a szememmel kilássak, de az arcomat eltakarjam – nem gondoltam bele, de a gyomrom egy icipicit összerándult a hangra, s arra intett, legyek elővigyázatos.

   Aztán megláttam. Belépett a vízesésbe, s fejét hátravetve hagyta, hogy mezítelen testén lecsobogjon a friss víz. Nyeltem egyet, a gyomromban, sőt annál lejjebb is immáron türelmetlen pillangók verdestek, arra figyelmeztetve, hogy el kéne hagynom a helyet, mert valakinek a nyugalmát nagyon megzavarom, de valamiért képtelen voltam rá. Egy tündért, vagy inkább egy istennőt láttam, mert emberhez túl éteri volt a jelenség. Alig egy másodperccel később a tündér elmerült a vízesés alatt, s másodpercekig nem jött föl onnan, hogy már azt hittem, valami baja esett. Előre léptem kettőt és lábujjhegyen topogva nyújtózkodtam, hátha többet látok, de nem figyeltem, hova lépek – s meg is történt a baj. Nem tudom pontosan mire léptem rá, de a bokám azonnal kifordult, és azt hiszem felkiáltottam, ahogy az ínszalagomban hirtelen egy pillanatra belehasított a fájdalom. Lebucskáztam és elterültem a földön, de a lendület vitt tovább a domboldalon, s szerencsétlenségemre nem volt, ami megállítson – egészen addig, amíg a vízesést körbefogó apró tavacska partjára nem értem.

   Nem fogtam fel mennyit zúgtam lefele, végiggördülve a nedves fűben és levelek között – valamikor bevertem a fejemet, és minden elsötétült, csak éreztem magam körül, ahogy a testem neki-nekiverődik dolgoknak, hallottam egy kiáltó hangot messziről, ami bár kísértetiesen hasonlított a saját hangomra, kizárt, hogy én kiáltottam volna. Aztán a rázkódás egy csapásra megszűnt, mikor nekiütköztem egy nagy, kemény valaminek, ami megtartott – zúgott a fejem és nem bírtam kinyitni a szemem, teljesen olyan volt, mintha megbénultam volna – elfogott a pánik, és a fülem olyan erővel zúgni kezdett, mintha én lettem volna közvetlen a vízesésben.

   Nagy nehezen kinyitottam a szememet, de megmozdulni még nem bírtam – nem is akartam, amíg rá nem jövök, hova sodródtam le pontosan. Hassal feküdtem a nedves földnek, a tenyeremen éreztem, hogy felhasította valami, mert égetett a fájdalomtól. Ahogy aprókat pislogva fokozatosan kitisztult a látásom, a sötét földet láttam, és egy nagy barna foltot, ami leginkább valami kőre vagy fadarabra hasonlított, meg pár apró, szürke kövecskét, s mögötte egy kicsivel lejjebb és messzebb a víz csillogott homályosan. Még szerencse, hogy megállított az a nagy darab kő, különben egyenesen belezuhantam volna a tóba, annak pedig nem lett volna jó vége… úszni ugyanis nem tudtam, és nem tudtam milyen mély lehetett a víz. Pislogtam még párat, amikor hirtelen megmozdult a sötétbarna fadarab előttem. Olyan öklömnyi méretű volt, nem tűnt ártalmasnak, de meg mertem volna esküdni rá, hogy mozgott. Ráhunyorítottam, mire nemhogy megmozdult volna, hanem egyenesen ugrott egyet, méghozzá jó nagyot.

- Ááááá! – kiáltottam fel ijedtemben, és nem sok hiányzott, hogy fel is pattanjak. Rájöttem, hogy amit fadarabnak hittem egy varangy volt, de ez még a kisebb meglepetés volt… a nagyobbikat az okozta, hogy nem csak én kiáltottam, a hangomhoz társult egy női hang is, amit semmiképp sem értettem, honnan származhat, mert nem volt körülöttem senki. Nagyon be kellett vernem a fejem, ha már más hangokat is hallok a magamén kívül…

- Hál istennek, hogy magadnál vagy! – csendült fel a hang ismét, de ezúttal már meggyőződtem róla, hogy valójában hallottam, nem csak a képzeletem szüleménye volt. Erre már viszont felültem. A lány, aki az előbb még fürdött, most egy hosszú, földig érő ruhába burkolózva állt felettem, hosszú, ébenfekete hajából még csöpögött a víz, s látszott rajta, hogy sietve jött ide. Egy pillanatra elöntötte a forróság a fejemet, ahogy felidéződött bennem, hogyan láttam meg először, majd gyorsan beszívtam egy mély levegőt, és megpróbáltam kiűzni a gondolatot, nehogy még a végén eláruljam magam… - Nem ütötted meg magad? Honnan zuhantál ide? – guggolt le mellém, és megrázogatott a vállamnál fogva, aggódó szemeivel az arcomat fürkészve. Közelebbről látva a lányt, valahogy még sokkal szebbnek tűnt, olyan tökéletes arca és bőre volt, mintha nem is evilági teremtmény lett volna…

- Biztos jól vagy? olyan vörös az arcod… - nyúlt hozzám aggódva, mire reflekszerűen elrántottam a fejem. Ez pont jó volt arra, hogy belenyilalljon a fájdalom a csuklómba, ami ezek szerint jobban megsérült, mint gondoltam, és a lány is észrevegye, hogy az aprócska kövek felszakították a bőrömet a tenyeremen. – Megsérültél! – kiáltott fel ijedten, és apró, finom kezeivel most meg a tenyerem alá nyúlt.

   Az is lehet, hogy meghaltam. De a halál ennyire nem lehet szép…

- Khm, ööh… - kezdtem, de értelmes szó helyett csak bárgyú hadoválás jött, ami csak rontotta a helyzetemet. Nem bírtam se megszólalni, se elrántani a kezem a kezei közül, egyszerűen leblokkoltam.

- Ne mondj semmit, ezt ki kell tisztítani. Gyere… - húzott, és én egyetlen csapásra, minden fájó tagomat elfelejtve felpattantam, és követni kezdtem őt. A tavat körülölelő kövek mellett indultunk el a nedves talajon, s a vízesés irányába haladva megkerültük a tó ezen részét. Mikor egy lapos kőhöz értünk, ami enyhén lejtve belevezetett a vízbe, leguggoltunk a parton.

- Mosd le a kezed, bekötöm. – mondta angyali hangján. Úgy tettem, ahogy mondta, egy porcikámmal se tudtam volna ellenkezni. Közelebb csúsztam a vízhez, s belemártottam a kezemet. Kellemesen hűvös volt, s olyan kristálytiszta, mint az igazi hegyi források. Hagytam, hogy lehűtse és a véres, sötét sebeket tisztára mossa – csípte, de szinte meg se éreztem a fájdalmat. Majd mire befejeztem a műveletet, a lány leszakított a szoknyája aljából egy vékony fehér darabot, hogy bekötözze.

- Nem szükséges… - mormoltam, végre valami értelmeset.

- De igen, különben elfertőződhet. – mondta nagy odafigyeléssel, és lassan körbetekerte az anyagot a kezemen. Merengve néztem a kezét, majd az arcát, mert ahogy koncentrált, még szebbnek tűnt… Na elég ebből, Han Sung! Ez annyira nem rád vall.

- Így… - mondta halkan, mikor befejezte, de egy rövid pillanatig még nem engedte el a kezem, ott tartotta a tenyerén. Hosszúra nyúlt pillanat volt, aminek nem is akartam véget vetni… a lány arcára néztem, majd egy ismeretlen erő felemelte a kezemet, hogy megérintsem az arcát…

- Nem szabad. – húzódott el, mire ijedten rántottam vissza a kezem. Elszállt a varázs, s most az ő arcán virultak ki a halványpiros rózsák. – Nem tudom ki vagy…

- Han Sung. – vágtam rá. Ebben az egy dologban legalább magabiztos voltam. – Hwarang vagyok…

- Hwa… hwarang? – emelte a szájához a kezét, ahogy halkan felsikoltott. Nem látszott rémültnek, de a felkiáltása mégis annak hatott, mintha valami rossz jelentéssel bírna ez a név, vagy nem is tudom…

- Miért, mi a baj azzal? Becsületes lovagok vagyunk, a királyi udvart szolgáljuk… - kezdtem, de ő a szavamba vágott.

- Nem… nem baj. – felelte halkan. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a tüdőmet, mert attól féltem, már valami főbenjáró bűnt követtem el csupán a létezésemmel. – Mennem kell, elkések. – tette hozzá gyorsan, s azon nyomban felugrott. – Viszlát, hwarang. – hajolt meg, és meg sem várva, hogy valamit reagáljak rá, sietősen elszaladt, fel a sziklák mellett a hegyoldalnak.

Mire felocsúdtam döbbenetemből, már jócskán a domboldalon tartott felfelé, s csak azért láttam halovány alakját, mert az esti kékes fényben a fehér szín úgy verődött vissza, mintha maga a Hold szökött volna felfele a dombon. Kétszer is felpofoztam az arcom, hogy magamhoz térjek teljesen, majd egy hirtelen ugrással felpattantam, és a hegyen megindultam felfele.

   Lement már a nap, s az erdő rövid pillanatok alatt sötétbe borult. A völgy másik felén sétáltam már, egyre jobban távolodva a barlangtól. Az esés összezavarta az irányérzékelésemet, de egy halovány ötletem még volt, merre mehetnék vissza. Félúton megálltam, és felnéztem arra a pontra, ahol a legutoljára láttam a fehér ruháját – ahova már csak a sötét árnyak vetültek, s ő eltűnt, felszívódott, mintha nem is létezett volna sohasem. Csalódottan sóhajtottam, s végül elindultam visszafelé.

***

(Sam Maek Jong)

   Alig láttam már a sárgás lángnyelveket a sűrű lombozat közül. A gerinc tetején levő magas, kiálló fára kapaszkodtam föl, s onnan néztem szét a kétoldalt elterülő völgyeken. Az egyik oldalt a barlang sziklás terasza, s távolabb a folyó, a másikon pedig egy síkság terült el, egy hosszú, ezüstösen csillogó folyóval, ami olyan szépen ívelt a fák között, mintha csak odafestették volna.

   Han Sungról viszont egy lábnyom sem árulkodott – ha egyszer a szemem elé kerül, aprófát hasítok belőle, amiért szó nélkül ennyire eltűnt. Hiába köszönhettük neki az első állomás sikerét, most miatta voltunk késésben. Dan Se csapata már biztosan előrébb járt, habár nem tudtam, nekik mi az útvonaluk. De az ő csapata összefogottabb volt, nem ilyen szétszórt társaság, mint a mienk. Hiszen mi még azt se tudtuk, mi volt a feladatunk.

   A mellettem levő fán hangosan felkárogott egy varjú, majd lerepült a fa alá. Egy kicsit összerándultam a meglepettségtől, de követtem a fekete árnyat, ahogy leszállt a földre, és valamire rávetette magát. Apró dög lehetett, nem láttam innen semmit, sem, csak hallottam, ahogy a madár csőre össze-összecsapódik. „Neked legalább nem kell a vacsorára várni” – morogtam magamban keserűen, és csalódottan lemásztam a fáról, hogy újabb irányba folytassam a keresést. Ahogy leértem, a madár ijedten szállt fel – akkor láttam, hogy csak egy kis galambtetemet talált, arra szállt rá. Nem lehetett régóta ott, még szaga sem volt. Az egyik lába vastagabb volt, természetellenes dudor nőtt rajta, olyan volt, mintha… mintha egy üzenetet kötöztek volna rá.

   Felpattant a szemem, és a dögevőt elhessegetve egy mozdulattal lefejtettem a lábáró az összetekert papirost. Nem volt sok gusztusom a művelethez, de a kíváncsiságom erősebb volt. A galambon nem látszott, mi okozhatta a halálát, nem volt nyílvesszővel átlőve, vagy megsérülve, inkább csak úgy tűnt, mint ami röptében leájult az égről. A levél kissé koszos volt, talán már régóta cipelhette magával. Ahogy kitekertem és elolvastam, szinte azonnal kivert a víz. „Gyilkosok, felkészülve, halál.” Ez a három jel állt a papiroson, fekete tintával, markáns, erőteljes vonalakkal írva. Összeszorult a torkom egy pillanatra, és ijedten körbenéztem, hátha figyelnek valahonnan – de persze alaptalan volt, hiszen ha tudnák, hogy a galamb holtteste itt lapult az üzenettel, már rég lecsaptak volna. Sőt, már azelőtt számtalan okuk lett volna megölni… De nem fognak. S talán csak egy amatőr gyilkosbanda kézírása, egy jelentéktelen kis afférral kapcsolatban. Akárhogy is, a határozott írás valamiért nagyon úgy tetszett, hogy a palotából származott, és minél többet néztem, annál erősebbé vált a megérzés. „Higgadj le, ennek semmi értelme.” suttogtam magamnak, majd dühösen széttéptem az üzenetet, és egy marék föld alá eltemettem. A földdel elhantoltam az aggodalmam is, s tenyeremet összecsapva leporoltam a maradék port – rajtam ennyi nem fog ki. S Han Sungot még azelőtt megtalálom, hogy a nap felkelne.

~ folyt. köv. ~