8. fejezet /2. rész/

Ez csak rövidke (és kissé rendhagyó, úgy beütött az 5 perc azt hiszem), és nemsokára fel is teszem a 9.fejezetet, mert már elkészült :)
~~~

   Ban Ryu kijelentésére döbbent csönd volt. Nekem meg se fordult a fejemben ilyesmi, de a többiek szemlátomást elgondolkodtak a lehetőségen – de Han Sung fiatal volt még, nem befolyásolta az apja sem úgy, mint mondjuk Ban Ryut, így kizártnak tartottam, hogy direkt lépett le, hogy nekünk keresztbe tegyen, vagy bármilyen más egyéni akcióba kezdjen.

   Hosszú percekig nem született egyetértés, és végül a nélkül indultunk el Moo Myung meg én a legfiatalabb hwarang keresésére, hogy mindenki elfogadta volna a döntést. Megegyeztünk, hogy visszajövünk, még mielőtt a tűz elalszik, az őrszemek pedig táplálják a tüzet, hogy messziről is jól kivehető legyen.

   Már csak azért is bíztam benne, hogy nem tart sokáig a keresés, mert Han Sungnak is éhesnek kellett lennie, azt pedig nagyon jól tudta, hogy nálunk lesz eledel. De mégis, a fiú olyan nyomtalanul tűnt el, hogy bármerre néztünk, még csak egy fűszál sem árulkodott a nyomdokáról.

(Han Sung)

   Hiába tiltakoztam, hogy ne engem küldjenek el bogyókat és ehető növényeket szedni, nem tehettem mást, engedelmeskednem kellett – nem vették figyelembe, hogy nem ismerem az ehető növényeket, hogy a bogyók közül is csak pár fajtát, s ki tudja, az mikor érik, ők hajthatatlanul engem küldtek el. Így aztán, egy üres vászonzsákkal a hátamon és egy aprócska tőrrel az övemben elindultam a sűrűbe. Arra indultam, amerre a legkövérebb bokrokat láttam, és messziről úgy tűnt, talán termést látok rajtuk – de mikor odaértem csalódnom kellett, mert nem termés volt, hanem valami furcsa, sötét magház, ami még a madaraknak sem volt ehető. A fák között már nem szűrődött be a lemenő nap narancsos fénye, az már rég nyugovóra tért a szemközti dombok mögött, s a sötéttel a szúnyogok és az éjjeli állatok is megjelentek, ami – nem féltem, azt azért nem – de nem volt túl bíztató előjel. A domboldalon felfele indultam el, mert arra legalább világosabb volt, és egy vékonyka csapás is pont abba az irányba vezetett. Nem volt nagy a völgy, aminek az alján a barlang volt, és nem tűnt fel, mennyi ideje jövök már – gondoltam, bármikor könnyen visszatalálok majd az ösvényen, s lenn a barlang környékét akárhogy megtalálom, mert jellegzetes sziklákkal volt körülvéve.

   Odafenn a gerincen még megvilágította a nap a lombkoronák tetejét, és az esti rigók is vígan daloltak, így biztosra vettem, hogy ott találni fogok valami ehetőt.

Felérve aztán olyan látvány tárult elém, amiről még álmodni se mertem: egy hosszú, aranyló napsugarakba borult sík vidék terült el, sűrű erdővel, középen egy másik folyóval, ami a hegynek a lábától eredt, de a forrás beleveszett a lombok közé. Akármi is volt a feladatom, a táj teljesen elvarázsolt, és a hosszan kanyargó aranyfolyó eredetéig mindenképp el akartam jutni.

   Mintegy égi jel volt a naplemente, amerre mentem, és ahol átsütöttek a napsugarak a lombok közt, szinte rögtön ehető bogyókra leltem, úgyhogy meg is kezdtem a szüretelést. A lejtő mentén sorakoztak a bokrok, könnyebb dolgom nem is lehetett volna,könnyen szedegettem az érett bogyókat. Egy pár kanyar után messze előttem ezüstösen megcsillant valami – a víz. Megtaláltam a folyót, jobban mondva, azt a szélesebb patakot, ami aztán később folyóvá duzzadt fel. Lassan haladtam a víz irányába, miközben minden elém kerülő ágról leszedegettem az apró, sötétes színű termést – az ösvény már eltűnt előlem, s úgy hajtottam el magam elől a szembe csapó ágakat egyesével, hogy előrébb jussak – csakhogy mikor az egyik ágat végre eltoltam szemmagasságban előttem, kissé más látvány tárult a szemem elé, mint amire számítottam.

   A csobogást már jóval távolabbról hallottam, de ideérve láttam, hogy egy vízeséshez tartozott, ami vékony csóvában ejtőzött le egy szikláról. Alatta barlangszerű bemélyedés volt, s a barlang felől túlvilágian tiszta énekszó csendült fel. Összeráncoltam a szemöldököm, és az ágat épp csak annyira húztam félre, hogy a szememmel kilássak, de az arcomat eltakarjam – nem gondoltam bele, de a gyomrom egy icipicit összerándult a hangra, s arra intett, legyek elővigyázatos.

   Aztán megláttam. Belépett a vízesésbe, s fejét hátravetve hagyta, hogy mezítelen testén lecsobogjon a friss víz. Nyeltem egyet, a gyomromban, sőt annál lejjebb is immáron türelmetlen pillangók verdestek, arra figyelmeztetve, hogy el kéne hagynom a helyet, mert valakinek a nyugalmát nagyon megzavarom, de valamiért képtelen voltam rá. Egy tündért, vagy inkább egy istennőt láttam, mert emberhez túl éteri volt a jelenség. Alig egy másodperccel később a tündér elmerült a vízesés alatt, s másodpercekig nem jött föl onnan, hogy már azt hittem, valami baja esett. Előre léptem kettőt és lábujjhegyen topogva nyújtózkodtam, hátha többet látok, de nem figyeltem, hova lépek – s meg is történt a baj. Nem tudom pontosan mire léptem rá, de a bokám azonnal kifordult, és azt hiszem felkiáltottam, ahogy az ínszalagomban hirtelen egy pillanatra belehasított a fájdalom. Lebucskáztam és elterültem a földön, de a lendület vitt tovább a domboldalon, s szerencsétlenségemre nem volt, ami megállítson – egészen addig, amíg a vízesést körbefogó apró tavacska partjára nem értem.

   Nem fogtam fel mennyit zúgtam lefele, végiggördülve a nedves fűben és levelek között – valamikor bevertem a fejemet, és minden elsötétült, csak éreztem magam körül, ahogy a testem neki-nekiverődik dolgoknak, hallottam egy kiáltó hangot messziről, ami bár kísértetiesen hasonlított a saját hangomra, kizárt, hogy én kiáltottam volna. Aztán a rázkódás egy csapásra megszűnt, mikor nekiütköztem egy nagy, kemény valaminek, ami megtartott – zúgott a fejem és nem bírtam kinyitni a szemem, teljesen olyan volt, mintha megbénultam volna – elfogott a pánik, és a fülem olyan erővel zúgni kezdett, mintha én lettem volna közvetlen a vízesésben.

   Nagy nehezen kinyitottam a szememet, de megmozdulni még nem bírtam – nem is akartam, amíg rá nem jövök, hova sodródtam le pontosan. Hassal feküdtem a nedves földnek, a tenyeremen éreztem, hogy felhasította valami, mert égetett a fájdalomtól. Ahogy aprókat pislogva fokozatosan kitisztult a látásom, a sötét földet láttam, és egy nagy barna foltot, ami leginkább valami kőre vagy fadarabra hasonlított, meg pár apró, szürke kövecskét, s mögötte egy kicsivel lejjebb és messzebb a víz csillogott homályosan. Még szerencse, hogy megállított az a nagy darab kő, különben egyenesen belezuhantam volna a tóba, annak pedig nem lett volna jó vége… úszni ugyanis nem tudtam, és nem tudtam milyen mély lehetett a víz. Pislogtam még párat, amikor hirtelen megmozdult a sötétbarna fadarab előttem. Olyan öklömnyi méretű volt, nem tűnt ártalmasnak, de meg mertem volna esküdni rá, hogy mozgott. Ráhunyorítottam, mire nemhogy megmozdult volna, hanem egyenesen ugrott egyet, méghozzá jó nagyot.

- Ááááá! – kiáltottam fel ijedtemben, és nem sok hiányzott, hogy fel is pattanjak. Rájöttem, hogy amit fadarabnak hittem egy varangy volt, de ez még a kisebb meglepetés volt… a nagyobbikat az okozta, hogy nem csak én kiáltottam, a hangomhoz társult egy női hang is, amit semmiképp sem értettem, honnan származhat, mert nem volt körülöttem senki. Nagyon be kellett vernem a fejem, ha már más hangokat is hallok a magamén kívül…

- Hál istennek, hogy magadnál vagy! – csendült fel a hang ismét, de ezúttal már meggyőződtem róla, hogy valójában hallottam, nem csak a képzeletem szüleménye volt. Erre már viszont felültem. A lány, aki az előbb még fürdött, most egy hosszú, földig érő ruhába burkolózva állt felettem, hosszú, ébenfekete hajából még csöpögött a víz, s látszott rajta, hogy sietve jött ide. Egy pillanatra elöntötte a forróság a fejemet, ahogy felidéződött bennem, hogyan láttam meg először, majd gyorsan beszívtam egy mély levegőt, és megpróbáltam kiűzni a gondolatot, nehogy még a végén eláruljam magam… - Nem ütötted meg magad? Honnan zuhantál ide? – guggolt le mellém, és megrázogatott a vállamnál fogva, aggódó szemeivel az arcomat fürkészve. Közelebbről látva a lányt, valahogy még sokkal szebbnek tűnt, olyan tökéletes arca és bőre volt, mintha nem is evilági teremtmény lett volna…

- Biztos jól vagy? olyan vörös az arcod… - nyúlt hozzám aggódva, mire reflekszerűen elrántottam a fejem. Ez pont jó volt arra, hogy belenyilalljon a fájdalom a csuklómba, ami ezek szerint jobban megsérült, mint gondoltam, és a lány is észrevegye, hogy az aprócska kövek felszakították a bőrömet a tenyeremen. – Megsérültél! – kiáltott fel ijedten, és apró, finom kezeivel most meg a tenyerem alá nyúlt.

   Az is lehet, hogy meghaltam. De a halál ennyire nem lehet szép…

- Khm, ööh… - kezdtem, de értelmes szó helyett csak bárgyú hadoválás jött, ami csak rontotta a helyzetemet. Nem bírtam se megszólalni, se elrántani a kezem a kezei közül, egyszerűen leblokkoltam.

- Ne mondj semmit, ezt ki kell tisztítani. Gyere… - húzott, és én egyetlen csapásra, minden fájó tagomat elfelejtve felpattantam, és követni kezdtem őt. A tavat körülölelő kövek mellett indultunk el a nedves talajon, s a vízesés irányába haladva megkerültük a tó ezen részét. Mikor egy lapos kőhöz értünk, ami enyhén lejtve belevezetett a vízbe, leguggoltunk a parton.

- Mosd le a kezed, bekötöm. – mondta angyali hangján. Úgy tettem, ahogy mondta, egy porcikámmal se tudtam volna ellenkezni. Közelebb csúsztam a vízhez, s belemártottam a kezemet. Kellemesen hűvös volt, s olyan kristálytiszta, mint az igazi hegyi források. Hagytam, hogy lehűtse és a véres, sötét sebeket tisztára mossa – csípte, de szinte meg se éreztem a fájdalmat. Majd mire befejeztem a műveletet, a lány leszakított a szoknyája aljából egy vékony fehér darabot, hogy bekötözze.

- Nem szükséges… - mormoltam, végre valami értelmeset.

- De igen, különben elfertőződhet. – mondta nagy odafigyeléssel, és lassan körbetekerte az anyagot a kezemen. Merengve néztem a kezét, majd az arcát, mert ahogy koncentrált, még szebbnek tűnt… Na elég ebből, Han Sung! Ez annyira nem rád vall.

- Így… - mondta halkan, mikor befejezte, de egy rövid pillanatig még nem engedte el a kezem, ott tartotta a tenyerén. Hosszúra nyúlt pillanat volt, aminek nem is akartam véget vetni… a lány arcára néztem, majd egy ismeretlen erő felemelte a kezemet, hogy megérintsem az arcát…

- Nem szabad. – húzódott el, mire ijedten rántottam vissza a kezem. Elszállt a varázs, s most az ő arcán virultak ki a halványpiros rózsák. – Nem tudom ki vagy…

- Han Sung. – vágtam rá. Ebben az egy dologban legalább magabiztos voltam. – Hwarang vagyok…

- Hwa… hwarang? – emelte a szájához a kezét, ahogy halkan felsikoltott. Nem látszott rémültnek, de a felkiáltása mégis annak hatott, mintha valami rossz jelentéssel bírna ez a név, vagy nem is tudom…

- Miért, mi a baj azzal? Becsületes lovagok vagyunk, a királyi udvart szolgáljuk… - kezdtem, de ő a szavamba vágott.

- Nem… nem baj. – felelte halkan. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a tüdőmet, mert attól féltem, már valami főbenjáró bűnt követtem el csupán a létezésemmel. – Mennem kell, elkések. – tette hozzá gyorsan, s azon nyomban felugrott. – Viszlát, hwarang. – hajolt meg, és meg sem várva, hogy valamit reagáljak rá, sietősen elszaladt, fel a sziklák mellett a hegyoldalnak.

Mire felocsúdtam döbbenetemből, már jócskán a domboldalon tartott felfelé, s csak azért láttam halovány alakját, mert az esti kékes fényben a fehér szín úgy verődött vissza, mintha maga a Hold szökött volna felfele a dombon. Kétszer is felpofoztam az arcom, hogy magamhoz térjek teljesen, majd egy hirtelen ugrással felpattantam, és a hegyen megindultam felfele.

   Lement már a nap, s az erdő rövid pillanatok alatt sötétbe borult. A völgy másik felén sétáltam már, egyre jobban távolodva a barlangtól. Az esés összezavarta az irányérzékelésemet, de egy halovány ötletem még volt, merre mehetnék vissza. Félúton megálltam, és felnéztem arra a pontra, ahol a legutoljára láttam a fehér ruháját – ahova már csak a sötét árnyak vetültek, s ő eltűnt, felszívódott, mintha nem is létezett volna sohasem. Csalódottan sóhajtottam, s végül elindultam visszafelé.

***

(Sam Maek Jong)

   Alig láttam már a sárgás lángnyelveket a sűrű lombozat közül. A gerinc tetején levő magas, kiálló fára kapaszkodtam föl, s onnan néztem szét a kétoldalt elterülő völgyeken. Az egyik oldalt a barlang sziklás terasza, s távolabb a folyó, a másikon pedig egy síkság terült el, egy hosszú, ezüstösen csillogó folyóval, ami olyan szépen ívelt a fák között, mintha csak odafestették volna.

   Han Sungról viszont egy lábnyom sem árulkodott – ha egyszer a szemem elé kerül, aprófát hasítok belőle, amiért szó nélkül ennyire eltűnt. Hiába köszönhettük neki az első állomás sikerét, most miatta voltunk késésben. Dan Se csapata már biztosan előrébb járt, habár nem tudtam, nekik mi az útvonaluk. De az ő csapata összefogottabb volt, nem ilyen szétszórt társaság, mint a mienk. Hiszen mi még azt se tudtuk, mi volt a feladatunk.

   A mellettem levő fán hangosan felkárogott egy varjú, majd lerepült a fa alá. Egy kicsit összerándultam a meglepettségtől, de követtem a fekete árnyat, ahogy leszállt a földre, és valamire rávetette magát. Apró dög lehetett, nem láttam innen semmit, sem, csak hallottam, ahogy a madár csőre össze-összecsapódik. „Neked legalább nem kell a vacsorára várni” – morogtam magamban keserűen, és csalódottan lemásztam a fáról, hogy újabb irányba folytassam a keresést. Ahogy leértem, a madár ijedten szállt fel – akkor láttam, hogy csak egy kis galambtetemet talált, arra szállt rá. Nem lehetett régóta ott, még szaga sem volt. Az egyik lába vastagabb volt, természetellenes dudor nőtt rajta, olyan volt, mintha… mintha egy üzenetet kötöztek volna rá.

   Felpattant a szemem, és a dögevőt elhessegetve egy mozdulattal lefejtettem a lábáró az összetekert papirost. Nem volt sok gusztusom a művelethez, de a kíváncsiságom erősebb volt. A galambon nem látszott, mi okozhatta a halálát, nem volt nyílvesszővel átlőve, vagy megsérülve, inkább csak úgy tűnt, mint ami röptében leájult az égről. A levél kissé koszos volt, talán már régóta cipelhette magával. Ahogy kitekertem és elolvastam, szinte azonnal kivert a víz. „Gyilkosok, felkészülve, halál.” Ez a három jel állt a papiroson, fekete tintával, markáns, erőteljes vonalakkal írva. Összeszorult a torkom egy pillanatra, és ijedten körbenéztem, hátha figyelnek valahonnan – de persze alaptalan volt, hiszen ha tudnák, hogy a galamb holtteste itt lapult az üzenettel, már rég lecsaptak volna. Sőt, már azelőtt számtalan okuk lett volna megölni… De nem fognak. S talán csak egy amatőr gyilkosbanda kézírása, egy jelentéktelen kis afférral kapcsolatban. Akárhogy is, a határozott írás valamiért nagyon úgy tetszett, hogy a palotából származott, és minél többet néztem, annál erősebbé vált a megérzés. „Higgadj le, ennek semmi értelme.” suttogtam magamnak, majd dühösen széttéptem az üzenetet, és egy marék föld alá eltemettem. A földdel elhantoltam az aggodalmam is, s tenyeremet összecsapva leporoltam a maradék port – rajtam ennyi nem fog ki. S Han Sungot még azelőtt megtalálom, hogy a nap felkelne.

~ folyt. köv. ~

8. fejezet /1.rész/

Hmmm hát ez a rész már jó rég elkészült, de mivel több részletben írtam és hosszú is lett, ketté szedtem. :))) 

* * *

Kihívás 

(Soo Young)

   Az első dolog, amit éreztem, hogy fázok. Sötét, nyirkos helyen voltam, és miután meg akartam mozdulni, de nem tudtam – a kezeim össze voltak kötözve, melybe erősen belevágott a rongy, amit nem tudtam meglazítani sem, és a szám is be volt kötve – fészkelődni kezdtem a kemény földön. Alattam homokos földpadló volt, de fogalmam se volt, hol vagyok. mert mindenhol sötétség vett körül. Talán valami tároló helyiségbe vetettek be, de akár fogda is lehetett, bármit el tudtam volna képzelni… Csak az okát nem értettem, amiért elfogtak. Oké, hogy illetéktelenként léptem be, azt még elismertem, de hogy ezért fogda járna… De eszembe jutottak a hercegnő szavai, amit véletlenül meghallottam… mi van, ha az ő emberei kaptak el? Mi terve van velem… egy egyszerű, nincstelen senkivel, akinek még rendes élete sincs, nem hogy polgári rangja.

   Halkan nyikorogva tárult ki hirtelen a helyiség ajtaja, s a rajta beszűrődő vékony holdfénycsíkot most egy fekete alak árnyéka takarta el. Nem szólt semmit sem, csak odaséltált mellém – hallottam a lépéseit, ruhájának suhogását, egyenletes levegővételét – és egy durva mozdulattal felrántott a földről, majd közölte, hogy ne merjek tiltakozni, követnem kell. Nem is szerettem volna tiltakozni, mert esélyem se volt termete és férfiereje ellen, csak felesleges energiapazarlás lett volna. Kimentem vele a még mindig szemerkélő esőbe, és átrángatott a szomszéd épületbe – arra rájöttem, hogy még mindig a hwarangok birtokán vagyok, onnan nem vittek el. A házak díszítéséről és az udvarról ismertem fel. Bevittek egy helyiségbe ahol azelőtt még soha nem jártam – könyvtár lehetett, mert tele volt könyvekkel megtömött polcokkal. Majd’ elestem, mikor az őr durván elengedett, és a földre kényszerített.

- Hajolj meg a hercegnő előtt. – közölte ridegen, és ő is egy fejhajtással üdvözölte az előttem evő alakot, kinek egyelőre csak fekete csizmáját láttam.

- Hát itt van. – szólalt meg Sook Myung úrnő a szokásos hideg, közömbös hangján. Egy lépést közelebb lépett, én a földre szegezett szemmel még nem láttam belőle semmit, csak hosszú csizmaszárát.  – Soo Young, igaz? Ez a neved. – szólított meg. Még mindig nem néztem rá, a helyzetem nem tette lehetővé.  Egyik felem nagyon szembe szeretett volna nézni vele és közölni, hogy ez így nem lesz jó. Hogy nem rendelkezhet velem, és bármit is szeretne, ellen fogok szegülni. A másik énem viszont bölcsen azt tanácsolta, hallgassak és okosabb, ha most úgy teszek, mint aki beletörődött. Bármit is akart velem tenni, biztosan nem akar megölni. Hisz azt már rég megtehette volna.

- Nézz rám. – mondta később, miután nem reagáltam semmit arra, hogy megszólított.

Végre felnéztem. Szigorú tekintete olyan volt, mint a hideg, vékony jég a tó felszínén.

- Biztosan dühös vagy, amiért itt vagy. – kezdte. – Bevallom én sem így terveztem meg előre… de a dolgok mégis így alakultak.

- Hogy értsem ezt? – suttogtam, de már megbántam, hogy megszólaltam. Hiszen eldöntöttem, hogy nem adom alá a lovat.

- Ne aggódj, mindjárt elmondom. – kezdte. – Fontos oka van annak, hogy idehozattalak. Szükségem van rád.

Ez nem volt nagy titok. Máskülönben megöletett volna, vagy hagyott volna elfutni.

- Ha megígéred, hogy követed az utasításaimat, minden rendben lesz. – mondta nyersen, félhangosan. A hangja nem tűrt ellent mondást, és a légkört úgy megfagyasztotta, hogy épp csak arra volt merszem, hogy levegőt vegyek. Miért csinálja ezt? Nem érdemeltem ki semmivel… - Ne érezd ezt a büntetésednek… olyan súlyos bűnt nem követtél el. Pusztán rosszkor rossz helyen voltál… Kezedbe került egy olyan ereklye, amiről azt sem tudtad, milyen tekintélye van… a királyi család karkötője értékesebb egy egész falu népességénél is… na persze, hogy a te kezedbe került, pusztán véletlenség…  – futott át egy fagyos mosoly az arcán. -  Talán a sors akarta, hogy így történjen. Jól figyelj, mint mondok neked, mert ezen múlik, hogyan éled le majd az életed.

Visszatartottam a levegőt, és pislogás nélkül meredtem a szemébe. Ha ki mer játszani engem, valamivel én is visszaszolgáltatok. Hiába voltam alárendelt helyzetben, roppant makacs voltam, és nem tűrtem, hogy átgázoljanak rajtam.

- Alkut ajánlok. – ezen egy pillanatra fenn akadtam. Hogy alkut kötne? Pont velem? Ez megőrült… - Csupán annyit kérek, hogy állj mindig mellettem, és segíts nekem. Cserébe… cserébe olyan életed lehet, amilyet álmodni se mertél talán. Az udvarhölgyeim közé felveszlek, és személyes kísérőm, később akár a tanácsadóm is lehetsz. Nos?

Farkasszemet néztünk, a fagyos tekintet és a majd’ szikrákat szóró, visszafojtott pillantás.

- Mit jelentsen ez? – kérdeztem.

- Hmm… – vonta fel az egyik szemöldökét. – Annyit, hogy egy lehetőséget ajánlok. Hogy ne nyomorult nincstelen árvaként éld le az életed, amilyen most vagy. Hiszen tudod, hogy a magadfajták hogyan végzik. Kinek az álma rabszolgaként egy giszeng házban, vagy még annál is rosszabb helyen végezni?

Ebben igaza volt. Nem tudom, meddig lapulhattam még az istálló árnyékában, a lovász segédeként. De már most is túl sokan tudtak rólam, és ez veszélyes volt. Csak a legfontosabb titkot nem tudta még rólam senki… egyetlen egy dolog volt még csak az enyém, a származásom. És akármennyire is rút dolog volt, ezt még a javamra fordíthatom valahogy… ha a dolgok úgy alakulnak… akár még jól is kijöhetek abból, ha beköltözök a palota falain belülre. Nem volt tervem, de kétségbeesetten kapaszkodtam a reménysugárba, hogy nem nyomorultul kelljen leélni az életem. Ha becsukódik egy ajtó, kinyílik egy ablak… és most ez a lehetőség hirtelen reményként futott át a sötét falak között. 

- Azt akarja mondani… - kezdtem óvatosan. – Hogy ha segítek felségednek, akkor…

- …akkor rangot és egy szebb életet kapsz. Fontold meg jól, hogy döntesz…

Kegyetlen volt, és ezt nem is titkolta… legalábbis nem előttem. A népe viszont erős, de jó személyiségként ismerte (vagyis, ennyit szűrtem le abból, amíg a gyakorlatok alatt megfigyeltem az örvendező, szurkoló tömeget). Bármennyire ridegnek tartottam, nem tudtam nem megtörni előtte… s pusztán azért, mert élni akartam. Nem akartam egy egyszerű senkiként meghalni Sillában.

   Megtörtem. Meghajoltam előtte, hogy kifejezzem méltón tiszteletemet. Elfogadtam az ajánlatát, de valamiért úgy éreztem magam, mint aki az ördöggel köt szövetséget. Mi lesz ebből, vajon mire kellek neki?

   Másnap reggel elhagytam a hwarangok házát a királynő és a hercegnő oldalán, a gyaloghintóban megbújva. A faszerkezeten keresztül tompán szűrődött be a hwarangok tisztelgése, a felharsanó dobok és búcsúztatók, amivel méltóképpen köszöntötték még egyszer a királynőt. Senki nem tudott rólam. Olyan titokban hagytam el a hwarangok birtokát, mint ahogyan eljutottam előző éjjel a kőfalig. Ban Ryu és Sam Maek Jong talán mind azt hitték, hogy még aznap este kereket oldottam, s ma már a hegyeket járom új menedéket keresve. Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt hitték. Higgyék csak, hiszen ezentúl nem lesz dolgom velük. Talán soha többé nem kerülnek a szemem elé. Ha a hercegnő mellett kell éljek, akkor el se hagyhatom a palotát, naphosszat kísérnem kell majd őt, és a parancsait teljesítenem… nem hangzik túl izgalmasnak, de biztonságosabb, mint a határban egyedül kószálni.

Milyen naiv voltam… Hiszen nem tudtam még, Sook Myung mit forgat a fejében.

***

(Sam Maek Jong)

   Egy fűszálat sodorgattam a kezemben, és a végét az előttem ülő MoonMyung nyakához érintettem. Az persze erre rögtön rácsapott, mintha egy szúnyogot akarna elkapni, de én még épp időben húztam el a fűszálat, és csendesen felnevettem magamban. A mesterünk untatóan monoton hangon prédikált, már majdnem egy órája. A reggeli meditációt és konfuciánus tanításokat hallgattuk, fenn a dombtetőn. A nap már hajnal óta hétágra sütött, mostanra pedig annyira bántotta a szememet, hogy nem is bírtam a mesterünk arcát figyelni, ahogy beszél. De minek is tenném, ha hallani is elég? És amúgy is, ezt a tanítást már olvastam, még a száműzetésem idején Pa Oh jóvoltából. Újra megtámadta a fűszál Moo Myung tarkóját, de ezúttal ő fürgébb volt, és elkapta a fűszálat. Kirántotta a kezemből, mire az elszakadt, én pedig kedvtelenül dobtam el a kezemben maradt kórót. Ő hátrapillantott az arcába lógó haján keresztül fél szemmel rám nézett amolyan gyilkosnak indult pillantással, de én levegőnek néztem, mint aki nem tudja miről van szó. Visszafordult, én meg sóhajtottam egyet… most új szórakozást kell keresnem

- …a királynő e korai órán kíván távozni, ezért ne oszoljatok szét. – jutott el a fülembe a mesterünk hangja ismét. Felfigyeltem, ha már anyámról kezdett el beszélni. A hírre hatalmas megkönnyebbülés fogott el, hogy végre ismét megszabadulhatok a nővérem és anyám sötét kísértetétől. Hiába voltak ők a családom, menekülni akartam tőlük.

   Díszsorfalat kellett állnunk, amíg őfelsége elhagyta a hwarangok birtokát. Ez persze még nem volt elég önmagában, harci díszbe kellett vágni magunkat, és karddal tisztelegni, amíg a díszes gyaloghintós menet elvonult. A társaim arcát végignézve folyamatosan a királynő és a hercegnő gyaloghintaján lógatták a tekintetüket, úgy lesték, mintha Buddha akarna újjászületni belőle. A menet elvonulása után Soo Ho még viccesen meg is jegyezte, hogy az én arcomon olyan unott kifejezés ül, hogy tanítani kéne.

- Nem hiszem el!! – háborodott fel, mikor közöltem, hogy nem nagyon érdekelnek. – Legalább a hercegnő…

- Tudod Soo Ho… - fogtam meg a vállát. - …amelyik nő messziről szép, az közelről rút. Még te mondtad nekem a legutóbb…

Erre felnevetett.

- Jó a memóriád Maek Jong! De azért vannak kivételek – kacsintott.

- Remek! Majd szólj, ha találsz más kivételt is. – csaptam a vállára. – Mondjuk olyat, aki elérhető.

- Óó, na mesélj… milyen félékre vetnéd ki a hálót? Bájos, - érintette meg az arcát – telt, – formált a kezével két nagy labdát úgy a mellkasa tájékán – vagy… aú!! – kapott egy lendületes tockost a tarkójára, és háta mögött a mesterünk  alakja tornyosult fölébe.

- Másra nem használod a fejed?! – recsegte az öreg.

- Ó, mester… - kapott a fejéhez zavartan. – Én nem arra… és nem úgy… félreérti, mester…

- Elég a hebegésből, nincs jobb dolgod? – kiáltott rá, kicsit már paprikásabban. Nem látszott rajta, hogy nagyon haragudna, nem az a fajta ember volt. Inkább csak a hangja volt nagy. – Eredj és fényesítsd ki a fegyvereket…

- De hát őfelsége épp most távozott…

- És akkor vége a világnak? Nincs ma gyakorlat? – Soo Ho erre már észbe kapott, de őszintén szólva nekem is akkor esett le, hogy a többiek is azért tűnhettek el olyan hamar mind egy irányba, mert párbajgyakorlat volt. Mondta még a reggeli meditáció alatt, de hát ki nem aludt a fülén. – Sam Maek Jong te se szerencsétlenkedj itt, hasznosítsd magad. – pirított rám is, ám innen már tudtam, hogy a szokásosnál kicsit paprikásabb hangulata van.

   A párbajgyakorlat után mindenki kipurcant, és úgy dőlt a földre, támaszkodott a tornácoszlopnak, falnak, mint egy zsák rizs. Han Sung ott a földön, karddal a kezében ültében elaludt, Soo Ho, aki a partnere volt odalépett.

- Bele kell rázódnia, nincs mese… - azzal erősebben megrázta a vállát.

- Öáh igenis, Silláért! – pattant fel és előreszegezte kardját, és kétségbeesett tekintettel nézett körbe.

Soo Ho felnevetett.

- Vége az edzésnek, ne tettesd a halottat most már…

Ha Sung gyorsan összekapta magát, aztán össze-vissza pislogott, tényleg úgy csinált, mint aki nem tudja, merre forog körülötte a világ.

- Te komolyan aludtál? – fürkészte a pupilláit Soo Ho.

- Hát… - makogta a fiatalabb, de már nem volt esélye befejezni a mondatot, mert a mester ismét színre lépett. Méghozzá most fellépett a katedrának használt faemelvényre, ami arra utalt, hogy valami fontosabb bejelenteni valója van.

- Khm… - köszörülte a torkát, mire az itt-ott lófráló/haldokló/alvó/stb. lovagok felemelték a fejüket, és lassan a mértanilag kiszámított helyükre vánszorogtak. – Tehát. A mai edzéseknek vége van. – kitört az üdvrivalgás, hirtelen mindenkinek újratöltődött az ereje és ötszörösére nőtt az életkedve. – De! – emelte fel a mutatóujját. – Az, hogy a hivatalos edzésnek vége van, nem jelenti azt, hogy szabadok vagytok. Például egy halom mosatlan várja, hogy tisztára mossák a folyóban… - kuncogott magában, mire egy grimasszal elhúztam a számat. – Valamint megkezdődik a felkészülés a minősítő vizsgákra, amiket a közeljövőben megtartunk. Ezért ha több szabadprogramot kaptok, azt mindenképpen hasznos dologra fordítsátok. Ne feledjétek, hogy a vizsgáknak három fordulója van: egy az elméleti tudást, egy a harctudást méri, egy pedig a csapatmunkát. És mivel itt a csapatmunka megy egyelőre a legkevésbé… - kezdte, mire magamban mosolyogtam egy jót. Ha tudná, hogy szükség esetén mennyire jól össze tudunk beszélni, falazni egymásnak és bemártani a másikat a lócitromba, ha éppen arról van szó. - …a holnapi nappal kezdődően több napos kirándulásra küldünk titeket.

- Miféle kirándulás? – szólt közbe azonnal Moo Myung.

- Csapatépítő tréning. Olyasmi, mint egy… akadályverseny. Csapatokra lesztek osztva, és meghatározott feladatokat kell teljesítenetek. Ezen felül meg kell oldanotok az élelmet, a szállást is éjszakára, ugyanis nem tehetitek be a lábatokat a városba addig, amíg végig nem jártátok az állomásokat.

- Mi van? – nyüszített fel magában Yeo Wool mögöttem.

- Csapatmunka… - prüszkölt félhangosan Ban Ryu a mellettem levő oszlopnál. A hangra felfigyeltem, és egy pillanatra ő is rám nézett. Váltottunk egy kölcsönösen gyűlölködő és savanyú tekintetet, majd én ismét előremeredtem a mesterre.

- Holnap a reggeli meditáció után indultok, a csapatbeosztást és a részleteket is akkor tudjátok meg. Addig oszolj, és jó felkészülést! – csapta össze végezetül a tenyerét az öreg, majd mint aki jól végezte dolgát, lesétált a kis emelvényről. Mögöttem többen is összesúgtak, elindult a találgatás, hogy milyen feladatokat tűztek ki számunkra, és mégis mire jó ez az egész.

- Ugye csak viccelt? – szólalt meg kissé félénken Han Sung.

- Csak nem berezeltél? – nevetett Ban Ryu. Han Sung vágott rá egy grimaszt.

- Nem, csak úgy kérdeztem. – vont vállat, és elvonult.

Én enyhén elmosolyodtam, és azon járt már az agyam, hogy ha ki akarom deríteni, kik állnak az én oldalamon, akkor ez az a lehetőség. Ha össze kell dolgoznunk, legalább most kiderülhet, kiben bízhatok meg. 

***

   Nem volt sok kedvem éjszakákat kinn tölteni a szabadban, de nem volt mit tenni, engedelmeskedni kellett a parancsoknak. A felettesek másnap reggel még az előző napnál is korábban ébresztettek és vezényeltek fel a hegyre a napkeltéhez, mondván, hogy ma korábban kel fel a nap. Ami egyértelműen hazugság volt, mert az ősz közelgett… De egy idő után mindenki elfelejtette ezt az apróságot, mert csak azon filóztunk, mit akasztanak a nyakunkba ezzel az akadályversennyel.

- Tehát, a csapatok a következőképpen vannak beosztva… - kezdte a népszámlálást az öreg mester. – Hat fő alkot egy csapatot, olyan hat fő, akik majd a jövőben is egy egységbe lesznek osztva. Feltéve, ha mindenki átmegy a vizsgán. – tette hozzá epésen. Félrenéztem, hogy a mester ne lássa, ahogy a szemeimet forgatom. Fogalmam se volt hogyan akarták beosztani a hat főt, de reméltem, hogy nem szobánként… ha például Ban Ryuval kellett volna együtt dolgoznom, az szinte lehetetlen lett volna… de vele hasonló az erőlétünk, úgyhogy jó eséllyel külön csapatba kerülünk. Ban Ryuval szót érteni… az felért annyival, mintha Soo Youngot kéne háromszor egymás után becsempészni a hwarang-házba, éjjel. De miért jár még mindig ő a fejemben?! Felejtsd el Maek Jong, Soo Young már árkon-bokron túl jár, talán vissza is ért Pekcsébe… az lenne a legjobb neki, igen. - …az a csapat indul elsőként. – ugrottam vissza a jelenbe, és hirtelen ráeszméltem, hogy a mester mondandójáról jórészt lemaradtam.

- Mi van? – néztem Moo Myungra, aki valamit tátogott, majd vízszintesen elhúzta kezét a torka előtt. – He?

- Ki fogjuk nyírni egymást, nem hallottad hogy lettünk beosztva?

- Elbambultam… - suttogtam kissé bűnbánón.

- Te, én, Soo Ho… eddig még nem lenne rossz, de hozzánk került Park Ban Ryu, Yeo Wool de még Han Sung is! Az a kis mitugrász, miért nem a saját szobájához rendelték?

- Minden csapatot úgy osztottunk be, hogy egyformán legyenek elosztva a erőviszonyok… - kaptam meg a választ ismét a mestertől. – Akkor hát, nincs is több mondanivalóm, egy órátok van felkészülni. Mindössze egy zsáknyi holmit vihet magával mindenki, amit a hátán elbír. A zsákokat én osztom ki. Élelmet tilos vinni, csak a nélkülözhetetlen, túléléshez szükséges dolgokat vigyétek magatokkal. Ha az első csapat elindult… onnantól kezdve három napig tart a megmérettetés.

   Szóval három napot kell eltöltenem velük, ha az alatt nem nyírjuk ki egymást, akkor valószínűleg már soha. Fanyar képpel néztem végig a mozgolódó társaságon, a tekintetem összetalálkozott a leghátul ülő Pa Oh-val, aki olyan aggódó pillantásokkal méregetett engem, mint az anyamedve a kisbocsait. Elfordultam, és sietősen szedelődzködni kezdtem. Amint levonultunk a dombról, én is felvettem a közepes méretű, szürke vászonzsákot, amibe pakolhattunk. Nem volt nagy, ez tény és való, alig tudtam belepakolni valamit, ami tényleg szükséges és méretben is belefért. Egy vizes kulacsot vittem magammal, szikét, köteleket, hogy csapdát állítsak vadászathoz, és a hercegnő karkötőjét. Habár kockázatos volt, nem hagyhattam itt sem, mert nem bíztam meg bennük, hogy nem turkálnának a cuccaim közé. Csapatonként egy útmutató levelet kaptunk, és egy picike fatáblácskát, amit a csapatvezetőnek kellett vinnie, és érvényesíteni minden állomáson. Mindenki maga dönthette el, ki lesz a csapatkapitány, de nálunk… ez még az indulás első percei előtt is vita tárgya volt.

- Aki a legidősebb, annak kell lennie. – mondta Han Sung, és végignézett Ban Ryun, rajtam és Soo Hón.

- Ezt még nem tisztáztuk, ki a legidősebb közülünk? – szólalt meg Ban Ryu.

- Én biztosan nem. – vágta rá Han Sung, mire a nagyobbaktól kapott egy-egy megsemmisítő pillantást.

- Én sem. – szólalt meg Yeo Wool. Majd Ban Ryura nézett, aki válasz helyett rám emelte a tekintetét, én viszont Moo Myungra néztem kérdőn, aki vállat vont, majd Soo Hóra nézett – aki  szintén csak vállat vont.

- Senki nem meri bevállalni a korát? – szólalt meg végül Ban Ryu öblös hangján.

- Nem arról van szó… - feleltem némi éllel, és hirtelen minden szempár rám szegeződött. – Han Sungon és Yeo Woolon kívül mindannyian egy évben születtünk.

Ban Ryu nem felelt, de a szája sarka megrebbenéséből érzékeltem, hogy felfogta a lényeget. Talán nekem kéne javasolni valakit vezetőnek? Tehetnék valami lépéseket a köz érdekében tulajdonképpen…

- No, első csapat, készen álltok? – harsant fel közvetlen a hátam mögött az öreg mester hangja. Meglepetten megfordultam és egy pillanatra szembe néztem vele, épp csak felfogtam, amit mondd. – A csapatkapitánynak kell őriznie a menetlevelet és érvényesítenie minden ellenőrzőponton… - mondta, azzal egy vékonyka tekercset nyomott a kezembe. Én pislogtam kettőt, és ismerkedtem a helyzettel, míg Soo Ho a vállamba nem bokszolt.

- Így van, Sam Maek Jong a vezetőnk, van ellenvetés?! – vetette át a karját a vállamon. Én barátságtalanul leráztam, és elléptem, a többiekre nézve. Azok viszont csak álltak és néztek, mint a tejbe tök, láttam rajtuk, hogy nem nagyon tetszik a felállás, de egyikük se mert felszólalni ellene.

- Az első csapatnak jár annyi előny, hogy útravalónak kapnak három almát. – tette hozzá a mester, azzal egy kis zsákot nyomott még a kezembe, amiből három gömbölyded forma rajzolódott ki. Nem mondott mást, csak sokat sejtető somolygással odébb csoszogott, hogy a második csapatnak is odaadja a tekercset.

- Ez meg mi… - kérdezte Ban Ryu, és a szatyorért nyúlt, de még időben elhúztam előle.

- Ezt nem itt fogjuk kibontani. – feleltem szárazon, és gyorsan besüllyesztettem a zsákba.

- Amikor a gond megszólal – kiáltotta el magát a másik tanárunk, aki abban a pillanatban lépett fel az emelvényre. – Az első csapat indulhat, kelet felé. A második csapat a következő órában indul, dél felé. Első csapat, figyelem!

Megütötte finoman a gongot, ami rezgésbe indult, majd egyre erősödően zengeni kezdett. ban Ryu volt az első, aki megindult, ránk se nézve, csak a saját orra után kimasírozott az udvarról. A többiek rám néztek engedélyt várva az indulásra, mire bólintottam egyet; a kis csapat egymás után vonulva megindult, a sort zárva én is kiléptem a nagykapun.

   Az első állomásig gondtalanul haladtunk: a keleti őrbódé volt a cél, ott láttuk lengedezni a hwarangok kis zászlóját a bódé oldalába tűzve, ami jelezte, hogy megérkeztünk az első ellenőrző ponthoz. Hogy innen hogyan vezetett tovább az út, arról még fogalmam se volt, de mindenképp itt volt elrejtve, hogy hogyan és merre tovább. Yeo Wool vette észre először a lombok között  a kis élénkvörös zászlót a címerrel, majd szinte egyidőben Han Sung felkiáltott és előre futott az ösvényen, olyan gyermeki örömmel az arcán, mint akinek most ígértek oda egy nagy tál süteményt.

- Hé, állj! – kiáltott utána Moo Myung, de már késő volt. Az ifjú lovag Moo Myung figyelmeztetésére hátrapillantott, majd megbotlott a saját lábában, és bukfencet vetett. Moo Myung nem véletlenül figyelmeztette, és hiába, hogy elkésett vele, mégis a fiú szerencséjére sült el. Han Sung ahogy megbotlott, átugrotta az útra kifeszített spárgát, majd a könnyed bukfenccel elkerülte, hogy a felette levő ágról leeső apró ládácska ne a fején, hanem a porban landoljon.

- Bravo! – tapsolt kettőt Soo Ho a véletlen mutatványra, majd elóre lépett, egyenesen a ládikó elő. Követtem a példáját, majd lehajoltam és felvettem a nem túl nagy méretű, apró virágmintával díszített tárgyat.

Ebben a pillanatban nyikordult meg az őrház ajtaja, s kilépett egy meglehetősen ráncos arcú, rendezetlen szakállú öreg . Korához képest fürgén lejött a lépcsőkön, majd recsegő hangján megszólalt.

- Milyen zsiványok rombolják szét az akadályomat… - recsegte bosszúsan, s a kezét tördelte, ahogy odaért hozzánk. Mindannyian felkaptuk a fejünket a szidalomra, de az öreg egészen addig csak a cipő orrát bámulva magában motyogott, amíg egészen hozzánk nem sétált. – Hát nem megmondtam… - akadt meg a fortyogásban, mikor végre felemelte a fejét, és jobban végignézett rajtunk.

- Öh… elnézést… - motyogtam önkéntelenül a földre sütve a szememet, s próbáltam leplezni a pillanatnyi zavaromat.

- Csak nem… az első csapat vagytok? – vonta fel a szemöldökét.

- Így van, azok vagyunk. – bólintottam, immár kihúzott háttal. – Csapatommal készen állunk az első állomás feladatát teljesíteni. – erre pedig mind az öt lovag vigyázzba vágta magát.

- Attól tartok…  hogy a feladatot már nem kell teljesíteni…

Némán elmosolyodtam, de szerencsére a többiek nem látták. Mennyi esélye lehetett annak, hogy pont Han Sung botladozásának köszönhetően teljesítjük az első kört…

- Habár, - emelte fel a hangját kissé, hogy lefagyassza az arcunkra kiült megelégedést. – A második fele még hátra van.

Tanácstalanul néztünk össze, de az öreg nem hagyott minket a tudatlanságtól tipródni – A kulcsa hiányzik.

Szinte ahogy kimondta, Han Sung lelkesen kutatni kezdte a kulcsot a földön, de persze esélytelen volt, hogy ott lelje meg. Az öreg nagyot nevetett, s csak annyit mondott:

- Gondolod, ennyire egyszerű volna?

- Hát hogy máshogy kaphatjuk meg? – kérdezte Soo Ho, s látszódtt rajta, hogy nem szívesen vesztegeti az idejét beszéddel.

- Nos, elkezdhetitek kutatni, de hasztalan… úgysem találjátok meg. – Vagy üzletelhetünk, bár kötve hiszem, hogy valamitek is lenne, ami számomra értékes…

Ekkor Moo Myung finoman oldalba bökött, hogy az ijedtségtől felugrottam. – Te, azok az almák… - pusmogta.

- Mi van? – s eszembe jutott, amikor a kezembe nyomta a kis zsákot a mester, de az ötlet teljesen értelmetlennek tűnt. – Azok csak almák…

- Azért nézzük meg. – erősködött, és végül úgysincs mit veszteni vele alapon beadtam a derekam.

Gyors mozdulatokkal kihámoztam a zsákomból az almákat, miközben a többiek azzal voltak elfoglalva, hogy a környék fáit, zugait tanulmányozták, hátha meglelik valahol a kulcsot. Az öreg őr már majd’ megpukkadt a visszafojtott nevetéstől, s csak hajtogatta, hogy rossz helyen keresik, nagyon rossz helyen.

Ahogy kinyitottam az almákat tartó zsákocskát, azonnal rájöttem, hogy a mesterünk tényleg nem uzsonnára valót adott: az almáknak mondott gömbök ugyanis fából készültek, csak a formájuk és  a súlyuk hasonlított megszólalásig a gyümölcsre. A faalmák félbe voltak vágva, s mindegyikben más volt: az egyikben valamifélefüvek, a másikban egy kenőcsféle, s a harmadikban… egy hajba való dísz.

- Hát ez meg hogy került ide! – kiáltott fel Moo Myung meglepetten, és mindketten értetlenül bámultuk a kicsi, de annál szebb hajdíszt.

- Ez tényleg érdekes… - hüledezett az öreg, de annál nagyobb csodálattal, mint aki pontosan tudta, miről van szó. – Ez Mi Ryang úrnő hajdísze… de hogy hogy kerülhetett hozzátok…

- Azt mi se tudjuk. – szögeztem le tárgyilagosan, jelezvén, hogy nem kívánok vallatásokba merülni. Pedig az öreg arca úgy felderült, mintha nem is hajtű, hanem egy dézsa arany lett volna.

- Jól van, - kezdte Moo Myung nagy jóindulattal – Ezt a hajtűt vagy mit… odaadjuk, ha cserébe megkapjuk a kulcsot s az útbaigazítást a következő állomás felé…

Az öregnek még jobban felcsillant a szeme, mint valami kisgyereknek, akinek édességet ígérnek. Szinte gondolkodás nélkül rábólintott az ötletre: - Rendben ifjak, áll az alku! Ha ezt elviszem neki, mindenképpen jutalomban lesz részem… - motyogta már csak úgy magának, s izgatottan harapdálni kezdte az ajkait. – A ládikában pedig, meglelitek az útmutatást… - tette hozzá, visszatérve a valóságba, s azzal füttyentett egy éleset. Mire hangos csaholással a ház mögül egy koszos, kócos kutya rohant felénk, de amint meglátta a gazdáját, s az csitítani kezdte, megfegyelmezte magát. Az öreg parancsára ülőhelyzetbe vágta magát, s hagyta, hogy az lecsatolja a kulcsot a nyakörvéről.

- Na ide azt a ládikát… - mondta recsegős hangján, s kivette Han Sung kezéből, hogy kinyissa. A többiek addigra már rég feladták a keresgélést, s előbb-utóbb mindegyiknek leesett, hogy érdemesebb közelebb lépni, ha tudni akarták a ládikó tartalmát. Hét szempár hajolt fölé, miközben az öreg elfordította a kulcsot, s felemelte a tetejét. Abban a pillanatban, ahogy kinyílt…. nem történt semmi. Üres volt, mint a setét, holdtalan éjszaka.

- He?

- Csak nem átvágott minket?!

Morgolódott mindenki egymás szavába vágva, s máris az öregre szegeződtek a gyanús, bosszút álló tekintetek.

- Hehehe… - nevetett fel reszelős hangján. – A térkép ki van tűzve a budiban, ott hátul…  mutatott az őrbódé felé, mire gondolkodás nélkül megrohamoztuk a mondott irányt. – Jól jegyezzétek meg, mert csak azaz egy van belőle! A díjamat pedig megbecsülöm, ma fel is keresem Mi Ryangot… - ez utóbbi már inkább magának tette hozzá csak, de nekem már fortyogott a vérem, amiért a bolondját járatta velünk. Utoljára értem oda a hátsó pottyantós mellékhelyiséghez, s már jóformán mindenki odabenn a parányi helyiségben tolongott.

- Ezért meglakol… – hallottam Soo Ho méltatlankodását, majd egy tépő hangot, s a többiek éljenzését.

Nem volt idő már felmérni a helyzetet, úgyis tudtam, mi volt a szitu. A többiek futva indultak meg az erdőbe, s én is utánuk, mögöttük hallottuk, ahogy a négylábú szőrtömeg utánunk csahol, de mi gyorsabbak voltunk… legalábbis reméltem, hogy egyikünk vádlijáig sem ér el a harapása.

- Oké, most merre? – zihálta Han Sung, mikor felértünk a hegy tetejére, a kopár gerincre. Előttünk szélesen terültek el az erdővel borított hegyek, s a távolban gyémántosan felcsillant a tenger.

- Khm… - lépett elő Soo Ho és módszeresen elővette a hóna alá csapott, kissé már összegyűrődött térképet. Mindenki köré gyűlt, s megpróbáltuk behatárolni, merre is rohantunk el.

- Arra van kelet. – jelentette ki Moo Myung.

- Biztos vagy benne? – lépett a sorba Yeo Wool s hozzá képest szokatlanul, nagy szakértelemmel kezdte vizslatni a térképet, pedig általában hidegen hagyják az ilyesmik.

- Arra. – szólalt meg a száraz basszus, Ban Ryu. Felkaptam a fejem, de ő nem nézett senkire, csak a megadott irányba. Hát persze, merre másfele lett volna, hiszen a keleti partvidéket kell látnunk innen.

- S a térkép szerint… egy darabig kelet felé kell tartanunk, míg el nem érjük a folyót, ami a japán-tengerbe ömlik.

- A folyót? Miért, mi van ott? – Han Sung úgy szimatolta a térképet, mintha azt várná, hogy borjúsült ugrana ki belőle, pedig fogalmam se volt, hogy érti-e egyáltalán, hogyan kell olvasni.

- Ha folyó van, víz is van! – mondta hűvösen Yeo Wool.

- A következő állomás pedig mellette lesz, a barlangnál. – tette hozzá Ban Ryu, s ezzel egyetértően bólintottam. A térképen vörös tintavonásokkal voltak jelölve az ellenőrző pontok, amik meglehetősen távol álltak egymástól. A barlanghoz is még párórás járás volt hátra. 

- Oké, de menet közben talán vadásznunk kéne… még semmink nincs, amit vacsorára ehetnénk.

- Rendben. – mondtam, s mint csapatvezető, átvettem az irányítást. – Ban Ryu-nak és nekem van íjam, tehát mi tudunk legkönnyebben vadászni… Távolodjunk el egy kicsit, hogy nyugodtabb és nagyobb terünk legyen. – erre Ban Ryu szótlanul bólintott, s szinte azonnal odébb lépett, hogy a hegygerincen induljon tovább, egyedül. Ez a feladat testhez álló volt, és szemlátomást tetszett neki. Én se készülődtem túl sokat, megmarkolva a hátamon nyugvó tegezből egy nyilat, a másik irányba léptem, s a szomszédos völgybe ereszkedtem le, míg a többiek a katlanban folytatták az útjukat lefele, a folyótorkolatnak.

   Nem tudtam a pontos időt, de olyan dél körül járhatott, mire végre valami fog alá valót láttam. Az egész erdő békésen aludta délelőtti… vagy már déli? álmát, a madarak zavartalanul csicseregtek, épphogy csak néhány mókus ugrándozott keresztbe előttem az úton, majd dél felé végre megpillantottam egy pár rövidke agancsot az egyik bokor mögött. Megnyaltam a szám szélét, s óvatosan beosontam a legközelebbi vastag fatörzs mögé, hogy bemérjem a célpontot. Nem látszott belőle túl sok, de fiatal őznek tűnt. Nyugodtan lépett ki a bokor mögül, biztos voltam benne, hogy nem vett észre – a szél is kedvezett, az én irányomba fújt. Némán feszítettem ki az íjat, s becéloztam pontosan a két szeme közé a vesszőt – a vadászat lázától hirtelen élesedett ki a látásom, mint valami ragadozónak, biztos voltam benne, hogy jó helyre fogom kilőni a vesszőt. Már épp elszántam magam a tűpontos lövésre, az őz felém fordult, de aligha láthatott meg – amikor egyetlen pillanat alatt megfordult, s nagy ugrásokkal eliszkolt. Alig pár méterre ezzel egy időben felrepült egy fácán, fellármázva az egész erdőt.

- A fenébe is…

Bosszúsan visszacsúsztattam a nyilat a tegezbe, s az őz csapásában lépve folytattam tovább az utamat – lefele vezetett, a völgyben húzódó kis patak felé, ami minden bizonnyal a folyóhoz igyekezett, s ami épp egy utat keresztezett: azon sétált el egy pár járőröző katona, akik tudtukon kívül zavarhatták meg a vacsoránkat.

   Délután volt, mire sikerült leereszkednem a kis patak és a folyó találkozásához, s addigra sikerült egy kisebb méretű fácánt fognom, de ennél többre nem futotta. A patak méretes kődarabokat hordott le a hegyről, amiket mind a torkolat előtt halmozott fel, s ettől az egész olyan elvadultnak hatott, de a víz a sziklák között utat törve végül szabadon ömlött a folyóba. Időm volt, mint a tenger, mire odaértem volna a barlanghoz, s mivel a nap égető sugarakkal sütött, levettem a csizmám, hogy pár pillanatig a hűs vízben áztassam a lábamat. Az egyik nagy darab szikla pont megfelelő volt, hogy kényelmesen végignyúljak rajta, és lábfejemet a vízbe lógathassam, s így, arcomat a kezemmel eltakarva a fény elől hallgattam a víz loccsanását. Ráértem még, messze volt a naplemente, és ugyan miért pont nekem, a királynak kéne elsőként odaérnie… azt hiszem, egy pillanatra talán el is szundítottam. Szemeim előtt megjelent a palota képe, a szigorúan menetelő katonák, akik mind anyám parancsait lesik, a még barátságtalanabb hivatalnokok, akik vagy talpnyalók, vagy a titkos csoportokban szervezkedő aljas ellenzékiek, akik csak arra várnak, hogy a királynő hatalma meggyengüljön és a trónörökös kiléte lelepleződjön. Szinte hallottam a koszos csizmáik menetelését, ahogy végigsúrlódott a kőporos talajon…

   De a lépések valahogy nagyon is valóságosnak hatottak. egyáltalán nem a képzeletem szüleményei voltak… s mintha közvetlen mellettem haladtak volna el. Egy pár csizma egyenletesen haladó lépései.

   Azonnal felpattantam, és reflexszerűen nyúltam az íjamhoz és tegezemhez, s mire kiélesedett a látásom (a nap miatt ez beletelt pár másodpercbe), már én is egy kihúzott íjjal néztem szembe: alig pár méterrel állt odébb, a meder túlsó felén.

- Jaj, te vagy az? – szólaltam meg csalódottan, mikor végre felfogtam, kivel állok szemben, egymásra szegezett nyílhegyekkel: Dan Se volt, Han Sung féltestvére.

- Ennyire megnyugtató? – válaszolt vissza nyersen.

- Valaki félelmetesebb ellenségemre számítottam… - morogtam kelletlenül.

- Gondolod, nem merném elengedni az ideget? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem járnál jól vele…

- Ugyan, senki nem venné észre. Elvégre vadászat van, a legjobb alibi… - folytatta az érvelést, de ennél a pontnál kezdtem komolyabban belegondolni. Ha esetleg tudná, ki vagyok… és az apja bizony nem a királynő pártját fogja, éppenséggel az egyik legadandóbb pillanat lenne, és borzasztóan örülnének neki… még jó, hogy nem tudja, ki vagyok.

- Csakhogy túl sokan keresnének engem, a nyilad meg elárulja a kiléted… - biccentettem egyet. Az akadályverseny alatt nem a saját nyilainkat használtuk, hanem új vesszőket kaptunk, minden csapatnak más színű tollazattal. Ez alapján könnyen nyomon követhető volt, ki merre járt.

Erre Dan Se már nem tudott mit felelni, lassan leeresztette az íját.

- Vigyázz errefelé, lépten-nyomon ellenségre bukkanhatsz… - mondta mintegy köszönésképpen, s azzal elindult a patak túlsó felén az erdőbe vissza. A hátizsákja mellett egy hatalmas háló lógott a hátáról, s benne vagy öt szép szál friss hal, egyik másik még vergődött a vízhiánytól…

   Ha Dan Se itt halat tudott szerezni… akkor soknak kell lennie, méghozzá itt, a zúgók előtt, máshol nincs rá esély…

   Felsétáltam egy szakaszon, és meg is találtam, azt a kis medenceszerű szakaszt, ahol a halak szinte percenként ugráltak ki a vízből, egyik másik pedig egészen méretes volt, amivel jól lakhat az ember. Felhúztam a ruhám ujját, és feltűrtem a gatyám szárát, mielőtt begázoltam volna a mélyebb részbe. Majd a hűsítő áramlásba keresztbe beállva kifeszített tenyerekkel vártam, hogy felugorjon egy ezüstös testű kopoltyús.

- Sam Maek Jong! – hallottam a nevemet valahonnan messziről, s először nem is hittem el, hogy tényleg szólított valaki, csak mikor már közelebb ért, és megismételte. – Mi a fenét művelsz? – Moo Myung volt az, akkor ért le a zúgó partjára. Felnéztem rá, de azt hiszem nem nagyon várt választ arra, hogy néztem ki: a ruhám szinte egymerő víz volt, a hajam is már csimbókosan lógott a felfröccsenő cseppektől elázottan, és a patakban terpesztve mindennek nézhettek, csak épelméjű lovagnak nem…

- Horgászok… - szűrtem ki a szót feszélyezetten a fogaim között, mire Moo Myung leplezetlenül hangos röhögésben tört ki.

- Így?

- Nincs más segédeszközöm… - mondtam kezemet széttárva. – Dan Se vagy ötöt is kifogott…

Moo Myung közelebb sétált, a nadrágszárát ő is feltűrve belegázolt a vízbe, s mikor mellém ért, láttam rajta, hogy roppant jól szórakozik az egészen.

- Használd azt, ami van… - mondta titokzatosan, azzal a hátam mögé a tegezhez nyúlva kivett egy nyílvesszőt, és a vízbe szúrva azzal próbált kifogni egy példányt.

Szinte a harmadik próbálgatásra sikerült is neki, s egy húszcentis halat a gerince mellett átdöfve szedett ki a vízből.

- Na ne szórakozz!! – kiáltottam fel, és a sikerén felbuzdulva én is kipróbáltam. Össze-vissza szurkáltuk a vizet ahol értük, bele se merek gondolni, hogy nézhettünk ki kívülről… pedig szórakoztató volt. Összesen négyet sikerült kifognunk nagy nehezen, de a fácánnal együtt ez már elegendőnek tűnt egy vacsorára, így odébb álltunk.

- Feljebb a folyónál van egy rév, ott kényelmesebb átkelni. – mondta Moo Myung, mikor megindultunk a folyó mentén felfele a szerzeményekkel.

- De… - kezdtem gyanakodva. – Honnan tudtad, hogy itt találsz meg?

- Őszintén? Találkoztunk a másik csapattal… ők más útvonalon indultak el, ezért az első állomásként a barlanghoz jöttek le. Dan Se mondta, hogy egy félnótás lesi a halakat a torkolat előtt, hát gondoltam… sokat nem kellett találgatni, ki lehet az… - mondta ki nagy nehezen, mert egy tockost kapott közben a tarkójára.

- Félnótás??

- Nem tudtam, hogy te vagy az, de ő így fogalmazott…

- Talán nem elég drága az élete a kis csórónak… - sziszegtem a fogaim között, majd mindketten felnevettünk.

- Ha Ban Ryu lett volna, talán mág kitekerte volna anyakát. – morogtam, inkább csak úgy magamnak.

- Róla amúgy semmi hír… - kapott a témán Moo Myung. – de a csapat többi tagja azóta már a barlangnál kell, hogy legyen.

Így sietősen elindultunk felfele a folyón, és ahogy Moo Myung mondta, sikeresen át is jutottunk rajta. A barlang már nem volt túl messze, mégis már a horizont peremén gördült a nap, mikor odaértünk. Yeo Wool és Soo Ho a bejáratnál őrködtek, egy kis tábortűz mellett.

- Na, mit sikerült lőni? – állt fel köszönés helyett Soo Ho, mikor meglátott minket.

- Pár kisebb halat, egy fácánt… - vontam vállat. – Nem valami sok.

- Akkor ma bőségesen lakomázunk! – csapta össze a tenyerét, de én nem értettem egy szavát se. A vékony halakat és a fácánt nevezi lakomának?

- Ban Ryu alig pár perce jött meg, és sikerült egy szarvast lőnie… - magyarázta Yeo Wool, miután látta az arckifejezésem. Ami, ezt a kijelentést hallva még torzabbra fordult. Hogy a fenébe tudott szarvast lőni?? – Hátul belezi éppen, Han Sung meg segít ha jól tudom…

   Ledobtam a zsákmányt a földre, és a mondott irányba mentem. Alig fordultam kettőt és megláttam, az erdő szélén dolgozott az állattal, nyársra tűzte fel éppen a már szépen megtisztított húst, a maradék belsőség meg egy üregbe volt beleásva, beföldelve.

- Szép zsákmány. – jegyeztem meg, de ő épp csak felnézett.

- Jó volt a szélirány. – vont vállat fukarkodva, és folytatta tovább a tevékenységét.

Közelebb sétáltam valamivel, de az erdőt fürkésztem leginkább a zavaromat leplezve. Nem tudom miért volt ennyire zord a hangulat közöttünk, de szinte szabályosan kerültük a nyílt beszélgetést. Vagyishogy leginkább ő…

- Han Sung merre van?

- Arra ment el egy ideje… - intett az egyik irányba, az erdőbe befele. – Bogyókat gyűjt elvileg…

- Aha… dünnyögtem, és elindultam a megadott irányba. Csendes és nyugodt volt az erdő, de nyomát se láttam a fiúnak. Hiába mentem beljebb, az ösvény elfogyott, csapást pedig nem találtam, ami árulkodó nyom lett volna. Bekiáltottam a nevét a fák közé, de csak az esti madarak és a kabócák válaszoltak vissza.

 - Ti se tudtok semmit Han Sungról? – kérdeztem a többiektől, mikor visszasétáltam. Moo Myung dolgozott a halakkal, a szarvas egy része pedig már a méretes tábortűznél pirulgatott.

- Nem veletek volt? – nézett fel Yeo Wool, de én megráztam a fejem.

- Mikor megjöttem, már nem volt itt.

- Biztos eltévedt… - vágta rá Ban Ryu különösebb érdeklődés nélkül.

- Annyira nem lehet bolond…

- Han Sungról beszélünk… - szólt közbe kissé szarkasztikusan Moo Myung, mire néhányan felvihogtak.

- Sötétben nem tud tájékozódni… - mondta aggodalmaskodva Yeo Wool. – Mi van, ha baja esik?

- Meg kell keresünk. – mondtam hirtelen, pedig semmi kedvem nem volt hozzá. Minek jött velünk az a kölyök, csak több bajt okoz, mint hasznot. Mégis tudtam, hoyg ezt kell tennünk, hiszen nem szakadhatunk szét, és a csapat az én felelősségem volt.

- Vissza fog jönni, a tüzet messziről észre lehet venni. – érvelt Soo Ho. Ebben igaza is volt.

- De nem tudhatjuk, ha baja esett, akkor nem tud visszajönni egyedül. – feleltem reflexszerűen, mire Yeo Wool is bólintott.

- Akkor is, sötétben már nem találjuk meg!

- Pedig sötétben kell megkeresnünk, más választásunk nincs!

- Nem szóródhatunk most szét! Együtt kell maradnunk, és a második állomáson törni a fejünket…

- Mi a második állomás? – szóltam közbe, mivel a vacsora teljesen elterelte a figyelmemet a valós problémáról. Választ viszont nem kaptam, helyette csak megint egymás szavába vágva folytatták tovább a hadakozást.

- Ha valaki elveszik, kizárnak! Együtt kell maradnunk, Han Sung majd visszajön magától…

- Odafigyelj, mert megég a hús! – kiáltott rá Ban Ryu Soo Hora, miközben én azon kattogtam, mégis hogyan érhetném el, hogy befejezzék az értelmetlen vitázást, és hogyan találhatnánk meg a legfiatalabb tagunkat a nélkül, hogy vérre menő veszekedés kavarodna.

- És mi van… - szólalt meg hirtelen Ban Ryu, miután hirtelen elcsöndesedett mindenki egy pillanatra. – Ha azért ment el, mert nem akarja, hogy megtalálják?

~ ~ ~

* folyt.köv. *