A bajkeverő
(Ban Ryu)
Nagyon nem állt jól
a szénám. Elbuktam a feladatot, és tudtam, hogy az apám ezt fokozottan fogja
megbosszulni, mert világosan megmondta már előtte. Nem lepett meg az sem, hogy mikor
a házunkhoz érkeztem, ő már mindent tudott – hisz meg voltak a forrásai, a
hírek pedig úgy terjedtek, mint a futótűz.
- Egy szavam sincs hozzád! –
ordította a képembe.
- Apám, én… - kezdtem
reményvesztetten, de ő belém fojtotta a szót. A homlokán mély ráncok torlódtak
össze, s ebből már tudtam, hogy talán jobb, ha csöndben maradok.
- Eszedbe ne jusson könyörögni…
- sziszegte. – …egy egyszerű feladatot bíztam rád… Ne merj így a szemem elé
kerülni! – vetette oda, és azonnal sarkon fordult. De nekem se volt kedvem az
udvaron várakozni egy újabb csapásra.
Gyáva voltam, amiért nem magam
vittem véghez a feladatot, és jogosnak éreztem a nevelőapám dühét. De nem
tudtam elfogadni sem. Mérges lettem, fordultam egyet és akkorát rúgtam egy
vödörbe az udvaron, hogy az elrepült a következő épület tornácáig. Megindultam
a lovam felé – a félszeg állat szunyókálva várakozott a kapunál, és még fel se
pattantam rá, mikor rákiáltottam, hogy indulás. Vaskos patadobogással kavarta
fel a port, ahogy végigdobogtam a falu egyik népes utcáján. Csak egy dolgot akartam: megtalálni Soo
Youngot, és kiszedni belőle, hogy került hozzá azaz ékszer. Soo Youngot pedig
csakis akkor találom meg, ha tudom, hova vitték a zsoldosaink… átkoztam
magamat, amiért rájuk bíztam ezt a feladatot, s nem magam végeztem el, holott… képesnek
kellett volna lennem rá.
De még helyre hozhatom… volt egy
ötletem, hova vitték őt.
Éles kanyarba fordultam, és
kishíján fel is löktem valakit az úton – valaki felsikoltott, női sikoly volt,
de csak elhúzódó csíkként láttam a színes ruhájában, nem tudom ki volt.
- Fékezd azt a lovat, idióta!! –
kiáltotta valaki utánam, mire már megfordultam. Ketten voltak, nem is csak egy…
az egyikre ráismertem, mintha Ah Ro lett volna… a hangja miatt ismertem rá. De
a másik arcát nem láttam, a földön ült, és nem nézett fel.
Vállat vontam, és az utat
fürkészve továbbvágtattam az erdő irányába.
Nem érdekelt semmi más, csak
hogy megtaláljam… hogy végre elismerést szerezzek a nevelőapámnál… amivel aztán
kiválthatom az édesapám büszkeségét.
***
(Soo Young)
Alig mertem
bevallani, de Sam Maek Jong úgy megrémisztett, hogy majd’ remegni kezdtem a
félelemtől. „Ha elárulnám… Meg kellene
öljelek.” ha bárki ilyet mondott nekem Pekcsében, akkor az a barátom volt
és ugratásból tette. De ez most más volt. Valami volt a tekintetében, ami óva
intett. Nem csak az egész tekintetében, hanem egész lényében, ami valahogy
megváltozott, amint szóba került a karkötő, és fogalmam se volt, hogy mi
lehetett az.
Szerencsére Han Sung és Mi Ryong
még abban a percben visszaértek, amint kezdett nagyon kínossá fordulni a
hangulat.
Mi Ryong riadtan
vette tudomásul a bokámat, és borogatást tett rá, majd Han Sungot is ugyanúgy
kezelésbe vette, hiszen korábban az ő lába is megsérült, de a nagy rohanásban
nem is figyelt oda rá. Ezért aztán feldagadt neki rendesen, véraláfutásos lett,
és sokkal rosszabbul nézett ki, mint az enyém. Én pár perc fekvés után már jól
is éreztem magam, és Mi Ryong engedélyével átmentem az árnyékszékre.
Itt ragadtunk
éjszakára, az öreg is azt mondta, veszélyes lenne most hazatérni, és bevallom,
semmi kedvem nem volt ismét a palota vagy a hwarang-ház közelébe menni. Nem
jelentett többé menedéket, csak szorongást és félelmet. Féltem Sook Myung
hercegnőtől, a sötét ruhás harcosoktól, és minden árnytól, ami éjszaka
megnyúlik a lámpások fényében.
Visszafele
tartottam, az ajtó most résnyire volt nyitva, odabenn csak Han Sung feküdt,
felette pedig Mi Ryong ült – Sam Maek Jong eltűnt, már akkor, amikor ezek ketten
visszajöttek a füvekkel és a borogatással. Már majdnem megfogtam az ajtót, hogy
kinyissam, de a kezem a levegőben megtorpant egy pillanatra, a gyomromban pedig
furcsa, kavargó érzést éreztem, ahogy a résnyire nyitva hagyott ajtón
bepillantottam.
Han
Sung felült, és hagyta, hogy Mi Ryong megfogja a kezét. Először azt hittem, Mi
Ryong azért fogja meg a csuklóját, mert a fiú pulzusát méri meg. De a fiú
kicsit közelebb húzódott hozzá, s Mi Ryong ujjai nem tapintották ki az
artériát, helyette Han Sung csúsztatta az ujjait a lány csuklójáig, majd a
tenyerét felfordította, és belehelyezte a kezét. S Mi Ryong, a helyett, hogy
elrántotta volna a fiúé elől, egymásba fonta az ujjaikat. Mi Ryong
elmosolyodott, és ahogy ketten egymás szemébe néztek, volt valami, amit még
sose láttam, hogy emberek így tudnának egymásra nézni…
Elrántottam
a szememet a jelenetről, és zavartan a földet bámultam: mintha valami
csínytevésen kaptak volna rajta, pedig hát szó se volt erről. Elléptem az
ajtótól, egy lépést hátaléptem, és még mielőtt fordultam volna egyet,
megrázkódtam az ijedtésgtől, ahogy hátulról valaki a fülembe suttogott.
- Megzavartál valamit?
Megpördültem, és Sam Maek Jong
cinkosan vigyorgó fejével találtam magam szembe. Láthatón jól szórakozott az
egészen.
- Ez nem az…
- Css! – szorította az ujját a
számra, és a vállamnál fogva elhúzott az ajtó elől. – Még meghallanak… – s már
terelt is el más irányba.
Nem néztem vissza már, próbáltam
nem elesni,ahogy Sam Maek Jong egyre messzebb taszigált az épülettől.
- Elég már… - sziszegtem a
fogaim közt. – Mi volt ez?
- Ez? – intett a még mindig
rényire nyitott ajtóra, habár most már semmit nem lehetett belátni szerencsére.
- Most magyarázzam el? – kezdte szórakozottan, és a kezem után nyúlt.
- Úgy értem, nem kell így taszigálni,
tudok magamtól menni. – pirítottam rá morcosan, ahogy elrántottam a kezem.
Miért játssza meg magát ennyire?
- Ja, vagy úgy… - bólintott, s
szórakozottan megmosolygott. Az udvar közepén álló nagy, öreg diófáig mentünk
el, ami akkorára nőtt, hogy majdnem az egész udvart bevonta árnyékával, amit
most a holdfény vetett ki. Árnyékot vetett az arcomra is szerencsére, mert úgy
éreztem, mintha égni kezdene a bőröm valamitől.
- Szállj le rólam. – ráztam le
végül a másik kezét is a vállamról, ami valamilyen oknál fogva még ott maradt.
- Szeretnék… de akkor nem itt
lennél, hanem azoknak a kezében. – intett valahova a sötét erdőbe a kezével.
Nyeltem egyet. – Tudok… egyedül
boldogulni…
Erre hangosan felnevetett.
- Azt hiszed? Ha én nem lennék,
te már rég… - s kezét látványosan keresztbe húzta a torka előtt.
- Ha te nem lennél, ez az egész hajsza a karkötőd miatt,
nem lett volna! – feleseltem vissza neki. – Mégis miért ennyire nagy kunszt ez?
Tényleg ismered a...
Ismét befogta a számat, s ahogy
tiltakozni próbáltam, lefogott, s leszorított. Ütlegelni kezdtem a kezét, mire
nagysokára elengedett a szorításból, s lassan kiszabadultam. Két lépés tisztes
távolságba léptem tőle, s próbáltam kiolvasni a szeméből, mit gondolhat rólam.
Tudni szerettem volna, mi zajlik itt – s egyre inkább nem nyugodtam, amíg ki
nem derítem.
- Csak valami magyarázatot
vártam… - préseltem ki a levegőt a fogaim közt, s kisimítottam a felgyűrődött
ruhámat magamon.
De még mielőtt Sam Maek Jong
bármit válaszolhatott volna, torokköszörülést hallottam a hátam mögül.
- Meghívhatom a vendégeket egy
szerény vacsorára? – bicegett felénk az öreg.
Sam Maek Jong túl hirtelen
engedett el, és rólam meg is feledkezve lépett előre.
- Köszönjük!
Futólag hátrapillantott, s
szigorú pillantással intett, hogy induljak én is, aminek nem mertem végül
ellent mondani.
A
főépület konyhájába léptünk be, ahol egy alacsony asztal és pár ülőpárna volt
leterítve – meg középen egy tál étel. Az öreg rögtön rendelkezett velem, hogy
töltsem ki nekik az ételt, miután leültette a hwarangot, és ő is helyet
foglalt. Nem akartam ellenkezni, elvégre vendégül látott, s mindent úgy tettem,
ahogyan legjobb taníttatásom szerint tettem. Enni kezdtünk, s akkor jöttem rá,
hogy valószínűleg ez az első rendes étel, amit ma eszek. Hihetetlen éhes
voltam, és csak úgy falni kezdtem az ételt, de mellettem a hwaranglovag se
evett madárgyomorral. Az öreg csak ráérősen falatozott, majd az étkezés felénél
felmordult, hogy hozzak egy üveg rizsbort a kamrából.
Engedelmeskedtem,
bár kezdett nem tetszeni a dolog… nem akartam, hogy inni kezdjenek, mert annak
ki tudja hol lesz vége. Sam Maek Jong látszólag nem ellenezte az ötletet, és
vígan koccintgatott vele, s úgy kérdezgette az öreget, hogy abból aztán dőlni
kezdett a szó.
- Hát akkor honnan jött az
ötlet, hogy galambokat tenyésszen? – faggatta tovább, s én már sejtettem mire
ment ki a játék.
Újra-újra töltögettem a
poharakat, valahogy az öregnek mindig egy kicsit többet, s néha pedig a másik,
átlátszó színű italból is töltöttem neki, hogy ne folyton csak rizsbort igyon…
fogalmam sincs miért akartam segíteni Maek Jongnak, talán csak azért, mert én
is tudni szerettem volna végre az igazat.
De ahogy fogyott az ital, az öregnek
úgy eredt meg a nyelve, és nem is nagyon kellett noszogatni tovább.
- A birtokot a király halála
után visszavettem, és újra galambokat neveltem, ahogy az apám hajdanán… -
mesélte, az italtól kissé lassabb, rekedtesebb hangon. Sam Maek Jong elégedetten
bólogatott, és koccintott – de nem itta ki mind, épphogy csak belekortyolt. Az
öreg első húzásra legurította, mint ahogy más a vizet issza.
- Sok galambot ad el?
- Hát ebből élek meg! Mindet
eladom a tavaszi fészekaljból! Aztán néha nyár végén is…
Sam Maek Jong egy hatalmasat
bólintott. – És sosem okozott gondot… ha esetleg… nem tisztességes személynek
adja el?
- Akárkinek eladom, ha
kifizetnek, s aztán hogy mi lesz a sorsuk, nem az én dolgom. Nincs ebben se
felségárulás, se pártfogás, én a saját törvényeim szerint élek… Kérek még egy
kicsit abból! – bökött rá a vékony nyakú kancsóra, s így újratöltöttem. – Szép
lányka vagy, férjhez kéne már menned. – krahácsolta, majd szórakozottan a
hwarang felé bökött. – minek állták be hwarangnak, elvehetted volna!
Erre Sam Maek Jong akkorát
prüszkölt a csészéjébe, hogy abban egy csepp ital se maradt, viszont körülötte
a ruhájától az asztal sarkáig mindent beborítottak a tömény cseppek.
- Csak nézz rá milyen talpra
esett! Melyik évben születtél? – nézett felém ismét az öreg.
Válasz helyett hatalmas köhögő
roham tört rám, és nagy szorgalommal kezdtem el törölgetni az asztalról a
rizsbort. Boronálgassa össze a galambjait, de ne engem.
- Udvarhölgyek se mehetnek
férjhez. – mondtam végül, csakhogy oldjam a kínos csöndet.
- Kit érdekel a házasság, talán
nekem is inkább csak madarakat kéne tenyésztenem, s akkor jobban megélnék. –
terelte a szót Sam Maek Jong. - Mondja… nem adott el néhány galambot egy…
hozzám hasonló korú fiúnak? – kérdezte óvatosan.
- De, de, hát persze! – kapott a
szón. – Aligha néhány hete lehetett, tényleg fiatal volt… habár nálad kicsivel
alacsonyabb…
Biztosra vettem, hogy Sam Maek
Jong is Ban Ryut gyanúsítja. Most már aligha volt kétség felőle.
- Mit akart a galambokkal? –
kérdezett rá mohón. Féltem, hogy az öreg hirtelen megtagadja a választ, egy
pillanatra összeszorítottam az álkapcsomat, de végül volt mit félni.
- Nem tudom, nem neki kellettek…
azt mondta a megrendelőjének viszi. Elvitt kettőt… aztán jött még egyszer.
Akkor elvitt négyet.
- Az három levélváltás… -
morogta magában Sam Maek Jong.
- …aztán még egyet, s azóta nem
jött hír felőle. Kifizette, rendes ügyfél volt…
Sam Maek Jong egy röpke
pillanatra rám nézett, nagyon gondolkodott valamin, de nem mondta ki. Én
gépiesen töltöttem még egy kört nekik, de az öreg végül fintorogva eltolta
magától a csészét.
- Én már eleget ittam,
lefekszem… vedd át helyettem! – s egyik kezével odatolta felém a pohárkát, a
másik kezével pedig eltolta magát az asztaltól, majd mint egy zsák, eldőlt a
földön.
Pislogtam kettőt, majd a lovagra
néztem, mintha ő tudná, mi a következő lépés.
- Mire vársz, idd csak meg. –
vont vállat, s azzal felém emelte a poharát, majd meghúzta.
Rebbent egyet a szám sarka, de
nem nyúltam hozzá. Valamiért feszengtem, s friss levegőre volt szükségem., Az
öreg felhorkantott egyet álmában. Valahogy furcsa volt… vajon Sam Maek Jong
végre rájött, ki küldte és miért?
Felálltam,
mert a szobában már kezdett bepállani az alkoholszag, és kiléptem az ajtón. De
alighogy leléptem a küszöbről, valaki elkapta a tarkómat, és olyan erővel
rántott félre, hogy elvesztettem az irányérzékemet, csak akkor eszméltem fel,
mikor a padlóra vetett. Hátul összekötözték a kezem és egy másik alak a számat
kezdte begyömöszölni, amitől rögtön fulladozni kezdtem. Ekkor tört ki rajtam a
pánik – már megint mi történik, miért ez a sorozatos balszerencse? Nem kaptam
levegőt, a fejemet mintha láthatatlan erők akarták volna szétszakítani, azt
hittem, abban a helyben a saját ijedtségem fog a sírba vinni – amikor végül
kicsapódott a ház ajtaja, s Sam Maek Jong rontott ki, majd neki a titokzatos,
sötét ruhás alakoknak, akik azon a napon már másodjára próbáltak elrabolni.
A
harc talán tovább eltartott volna, ha nem lép egy széles vállú, szintén fekete
ruhás alak a tornác közepére.
- Abbahagyni. – dörmögte mélyen
zengő hangján, s azonnal megfagyott bennem a vér. Lassan ráemeltem a
tekintetem, már előre félve, kit fogok látni… de a megérzésem nem csalódott. Az
arcát eltakaró fekete kendő ellenére is felismertem Ban Ryu hangját.
- Üdv, pajtás. – köszöntötte
Make Jong csöppet sem barátságos hangnemben. – Sejtettem, hogy ma látjuk
egymást.
Ban Ryu szenvtelenül válaszolt,
továbbra is kerülve a pillantását.
- Erre a lányra szükségem van.
Sam Maek Jong felvonta a
szemöldökét.
- Megmondanád… hogy mégis miért?
- Ne avatkozz bele, és hagyd,
hagy végezzem a dolgomat. – most már rá nézett. – Akkor neked sem esik bajod.
- A lányt nem viszed sehova.
Velem van.
Ban Ryu szája széle megrezzent,
de nem szólt rá semmit. Sam Maek Jong védekezőn elém állt, mire enyhe, meleg
megnyugvás áramlott szét a testemben – habár a veszély még nem csökkent.
- Furcsa, hogy a védenced lett.
– vonta fel a szemöldökét. – Miért védenél meg egy senkiházi szolgálót?
Sam Maek Jong felnevetett.
- És te miért keresed?
- Van nála valami, amit azt
hiszem, még téged is érdekelhet… - kezdte sokat sejtetően. Sam Maek Jong
keresztbe fonta a karját maga előtt, és elégedetten mondta:
- Az a valami már nincs nála.
Ban Ryu arcán nyilvánvaló volt a
meglepetés, de én is hatalmasat néztem. Még is mi a fenéért mondta ezt?
Elárulja saját magát? – Eladta, méghozzá jó cseréért. – tódította meg a végét,
élvezve Ban Ryu értetlenségét.
De Ban Ryu arcán az értetlenség
egy pillanat alatt átcsapott méregbe, s alig tudta türtőztetni magát.
- Kinek… nem… - fújt egyet. – …
az eladhatatlan…
- Nem tudta, hogy nincs ára… -
vont vállat továbbra is szórakozottan. Már mindkettő viselkedése olyan
mértékben összezavart, hogy csak pislogtam egyikről a másikra, és nem tudtam,
kinek szabad hinni.
- Hogy a fenébe ne tudta volna?
Mindenki felismer egy királyi ékszert?! – kiáltotta Ban Ryu, hogy bezengett az
egész udvar. – Elrejtettétek… - sziszegte vészjóslóan. – Csak át akartok vágni!
Azzal félrelökte Sam Maek
Jongot, s be akart törni a házba, de az elé lépett.
- Állj félre. – morogta dühtől
remegő szájjal. – Ha nem mozdulsz, megöllek…
Sam Maek Jong viszont nem
mozdult egy tapodtat sem. Ban Ryu arca tajtékzott a visszafojtott dühtől –
azonban nem sokáig tartotta magában, mert úgy nekirontott Maek Jongnak, mint
egy bivaly. Dulakodni kezdtek, és a birkózásban felborult a lámpás, legurult a
földre majd a kifolyt olaj felgyulladt; betörött a tolóajtó, ahogy Ban Ryu
hatalmasat lökött Sam Maek Jongon, s a szobában folytatták a tusát – én egyedül
maradtam kinn, köröttem a harcosok egy pillanatig nem mozdultak, de amint
rájöttek, hogy Ban Ryutól nem kapnak most újabb parancsot, mozgósították
magukat – s az egyik rögtön nekem ugrott.
Nem
tudom mi szállt meg, amikor szembeszálltam velük, de hirtelen elmúlt a
halálfélelmem és minden ijedtségem – abban a percben a hátsó házból Han Sung is
kirontott, és kivont karddal indult meg felénk. Nem voltam erős, de
megmarkoltam egy husángot, amit talán mosáshoz használt az öreg, h ott száradt
a tornácon. Az első támadómnak nekifúrtam a gyomrának, amitől összecsuklott, a
másodiknak lendületből a lábába vágtam – a harmadik viszont már számított rá, s
kivédte, majd kicsavarta a kezemből a szerszámot. Ekkor érkezett meg Han Sung,
s ugyanabban a pillanatban Sam Maek Jong is kirohant a házból, Ban Ryu nélkül. Az
egész ház előtti rész harctérré vált, Sam Maek Jong már kardot forgatott a
kezében, s a két lovag engem közrefogva leszámolt mindegyikkel.
***
(Ban Ryu)
Most már majdnem
biztos voltam benne, hogy ő az. Hogy pontosan kicsoda, nem tudhattam, de biztos
volt, hogy Sam Maek Jong ismeri a király kilétét… hogy ő áll a legközelebb
hozzá. Már csak a bizonyítékot kellett szereznem, s akkor felmutathatom az
apámnak. Összeszorítottam a fogamat a fájdalomtól. Sokkal rosszabbul jöttem ki ebből…
Megvágták a karomat, s végül menekülnöm kellett... Már annyira közel voltam a
megoldáshoz, és mégis sokkal messzebb, mint valaha.
Hibáztam, ezt beismertem. Elvesztettem a
fejemet, felfedtem a kilétemet… a nevelőapám ki fog tagadni. Nem mertem Park
Young Shil szemébe nézni, s az édesapám pedig nem tudott megvédeni. Nem mintha
valaha is meg tudott volna. A nevelőapám elűzte őt az országból, külföldre
küldte bizonyos missziókkal, de mindezt csak azért, hogy rátehesse kezét a
vagyonunkra. Az édesapám egyébként se térhetett vissza, miután meghalt az előző
király, ugyanis túl veszélyes lett volna neki. Ő ismerte, mik történtek a
palotában. S a régensek azonnal végeztek volna vele, ha visszatér. Nekem ez
volt a szerencsém, hogy nem tudtam semmit. Park Young Shil felnevelt és
taníttatott, de mindezt azért, hogy saját maga mellé állítson, és egy nap majd
a saját apámmal szemben felhasználhasson, ha a végső összecsapásra sor kerül…
Nem veszhettem el, tartanom
kellett magam a nevelőapám parancsaihoz, ha erős akartam maradni. Hittem abban,
hogy az apám egyszer visszatér, és akkor ketten leszámolunk majd a
nevelőapámmal. De a hitem, hogy ez a nap valaha eljön, egyre halványabban látszott…
kapaszkodtam mindenbe, ami felemelhetett a nevelőapám szemében. Talán egy kissé
kétségbe esetten is.
Megmozdult a bokor mögöttem – egy kút
mellett álltam a falu határában, s a friss vízzel próbáltam csillapítani a
vérzést a karomból. Mélyebbnek tűnt a seb, mint először hittem, s egészen amíg
idáig elértem, nem állt el a vérzés. Letéptem egy darab anyagot az alsó ingből,
és átkötöttem lazán a sebet, mikor megtorpantam a mozdulatma.
Először azt hittem, csak egy
vadállat lapult a bokorban, de amint kilépett az alak, egy pillanatra kihagyott
a szívverésem.
- Fe… felség. – hajtottam meg a
fejem. Sook Myung hercegnő szokásos kimért lépéseivel közeledett.
Vadászfelszerelést viselt, éjfekete ruhában pedig a bőre még fehérebbnek tűnt,
mint legutóbb.
- Hagyd. – legyintett. – Látom,
megsérültél.
- Nem vészes… csak a bozót… -
morogtam, de biztos voltam benne, hogy nem hiszi el, amikor szemügyre vette a
sebhelyet. Egy vágott sebet mindenki felismer, hát még olyan, aki maga is
jártas a harcművészetekben.
A hercegnő kioldotta az egyik
pántot a hajából, s szó nélkül rászorította a sebre. Sötét haja leomlott a
vállára, mint valami ében vízesés.
- Nem… nem szükséges…
- Ez elállítja a vérzést. –
mondta szenvtelenül. Óvatos mozdulatokkal körbetekerte az én ruhámmal a sebet,
majd rászorította az ő hajpántját. A seb fájt, s ahogy húzódott, mozdítani is
alig bírtam, de összeszorított szájjal kibírtam. – Nem tettél túl sok mindent
kockára? – nézett rám.
Furcsa volt a nézése – valahogy
úgy éreztem, mintha mindent leolvasna az arcomról. A hangja hideg volt, de
mégsem barátságtalan. S az egész megjelenése, ahogy felegyenesedett, és
lenézett rám, egyszerre sugallt méltóságot és szimpátiát.
- Nem… - motyogtam, de elég
gyenge volt kezdésnek. Akkor kezdtem el gondolkodni, hogy tulajdonképpen miért
is hajszoltam addig magam. Tulajdonképpen van még értelme folytatni? Vagy adjam
fel…
- Félelmetes az apád… megértem,
hogy félsz tőle. – mondta.
- Nem félek az apámtól. –
hazudtam. – Hiszen ő az apám.
- A nevelőapád. Ezt mindenki tudja.
Nyeltem egyet, és nem
válaszoltam. Hideg volt a csend, ami körénk telepedett, s kezdett beleivódni a
bőröm alá.
- Tudom mit gondolsz… te nem azt
az életet akarod élni, amit a nevelőapád kiszabott. Hiszen nála sokkal többre
is vihetnéd. – nézett fel egy pillanatra, miközben befejezte a kötést. -
Természetes, ha a saját apádat szeretnéd visszakapni. De szerinted sikerülni
fog, ha csak a nevelőapádra támaszkodsz?
Elnémultam, nem tudtam, mit
gondoljak. Mire akar ezzel kilyukadni? Miért mond nekem ilyeneket?
- Kész. - mondta, és azzal
felállt a kút mellől. Nem várta meg, hogy megköszönjem, s távolodó alakja hamar
beleveszett a házak közötti sötét homályba.
