14. fejezet

Holdfény az éjszakában

/Ez csak egy rövid rész, folytatása következik./

(Sam Maek Jong)

- Ő volt az… - motyogta az öreg. Púposan állt, kezével a derekát fájlalta. Alighanem meglökték, amikor Ban Ryu és még néhányan betörtek a házba. – Az a hwarang…

- Tett valami ezelőtt is? – kérdeztem.

Az öreg alig láthatón, de bólintott.

- A múltkor… azt mondta, ha nem engedelmeskedek neki, legközelebb nem egyedül tér vissza… - lihegte falfehér arccal. – Nem hittem neki, de…

- Feküdjön le. – lépett oda Soo Young, és már nyúlt volna hogy segítsen neki, de én megakadályoztam.

- Te is megsérültél, inkább magaddal foglalkozz. – mordultam fel, mert nem akartam ott látni, ahogy sertepertél körülöttünk. S talán mert tényleg féltettem, hogy esetleg megsérült…

- Semmi bajom! – vágott vissza a csípős modorában, majd sértetten kisétált a házból.

Na ez sikerült.

Hagytam, hogy az öreg tata belém kapaszkodjon, ahogy lefeküdt ismét a szalmaágyára, de makacsul nem kért több segítséget.

- Mivel fenyegetőzött még?

- Semmi mással… megint rám bízott valami levelet, hogy írjak meg… de fenyegető üzenetnek tűnt… már a múltkor is. – köhögött az öreg, de szerencsére nem hagyta félbe a mondatot. Vett egy újabb levegőt, s egy szuszra gyorsan elmondta. – Én nem akartam senkire ráhozni a frászt, elsőre fizetett, de legutóbb már csak annyival fizetett volna, hogy életben hagy és nem éget fel mindent…

A szavai némán csengtek a fülemben még utána is. Ban Ryu képes ilyen messzire menni? Sose tűnt szimpatikus figurának, de a mai lépésével egyenesen undorító volt. Egy öregembert fenyegetéssel bántani egyébként sem tiszta játék, bárki is utasította Ban Ryut, hogy ezt tegye. Habár erős sejtésem volt, hogy a nevelő apja parancsaira cselekszik, s nem saját magától. De ez nem volt kimentő ok. Valamiért ő is meg akarta tenni, a puszta szülői nyomásnál több kellett, hogy legyen, ha idáig elmerészkedett. S ami még veszélyesebbé tette, hogy immár felvállalta a saját arcával. Vége az inkognitónak, és a titokban mesterkedéseinek… most már nyílt harccá válhat, bármelyik perctől kezdve.

Kimentem, s odakinn Han Sung állt a tornác mellett egymagában.

- Miért csinálta? – kérdezte Han Sung tanácstalanul, de csak a fejemet ráztam.

- Nem jelent semmi jót… - motyogtam, inkább csak magamnak, mint neki. Végigjártattam a tekintetem az udvaron, valami menekülő utat keresve, de se Mi Ryongot, se Soo Youngot nem láttam. A fiú viszont nem úgy tűnt, mint aki tovább firtatná a megválaszolatlan kérdést, s mint aki tudja, kiket keresek, megfelelte a fel nem tett kérdést.

- A fürdőházba mentek, ha érdekel. – rántotta meg az egyik vállát.

- A fürdőházban… van itt fürdőház? – figyeltem fel. Rám is rám fért volna egy nagy dézsa forró vizes fürdő egy ilyen nap után.

- Ott hátul van, de mi csak később mehetü…

Nem vártam meg Han Sung mondatát, csak legyintettem, mint akit egy cseppet se érdekel az egész. Elléptem két lépést, de a fiatal lovag még pont hallótávolságon belül szólalt meg újra – mégsem sikerült megmenekülnöm a gyanakvása elől…

- Sam Maek Jong. – a hangja is komolyan csengett, mint aki semmi jóra nem számít. – Furcsa ez az egész. – mondta. – Ez a rejtélyes hajsza a király körül…

- Furcsa mi? – fordultam meg hirtelen. Felvettem a rideg, cinikus álarcot, amit mindig magamnál hordtam. – Egy arctalan, névtelen valakit keresnek… mintha egy kísértetet vadásznának… - nevettem fel kesernyésen.

- Ja, kísértetet… - bólintott Han Sung is egy kis vigyorral, mint aki átvette a hangnemet. – Mondják, hogy a kísértetek köztünk járnak…

Önkéntelenül is ránéztem – miért hiszem azt, hogy ez a fiú sokkal többet tud, mint amennyit mutat? Vajon megsejtette?

Nem szóltam, kivártam, mit mond következőnek, de végül nem szólalt meg, csak egy kis szünet után.

- Én a király pártján leszek. – mondta. – Ha elkezdődik a harc.  

Keményen csengtek a szavak, de sajnos igaza volt. S féltem egy kicsit tőle, ezt be kellett vallanom.

- Én azért álltam be hwarangnak, hogy a királyt támogassam bármi áron. Bárki is legyen az, bárhol… ha felfedi az arcát, rám számíthat.  

Bólintottam, majd lassan elléptem a tornáctól. Roppant kínosan éreztem magam. Mintha egyszerre beszélt volna hozzám, meg valakihez, akit nem ismer, aki valahol messze rejtőzködik.  Han Sung furcsa fiú volt, de egyre biztosabb voltam benne, hogy sokkal okosabb, mint aminek elsőre hittük.

   A király pártján áll… egy arctalan, névtelen rejtőzködő oldalán, aki képtelen megmutatni az arcát az emberek előtt. De az őszintesége egy kis bátorságot adott az arctalannak, egy kis hitet ültetett el, hogy talán még sikerülhet egyszer. Egy támogató… vajon mennyi mindent lehetne elérni egyetlen támogatóval?

***

(Soo Young)

   Ban Ryu a királyt kereste… Engem keresett, mert nálam volt… ugyanez visszhangzott a fejemben újra és újra még azután is, hogy Mi Ryanggal kiáztattuk magunkat a kis fürdőházban. Ahogy elpárolgott a gőz, a gondolatok úgy ültek vissza a fülem tövébe, s a magukét suttogták, amíg majd’ megőrültem tőlük újra. Ban Ryu a királyi ékszert kereste, ami nálam volt…

Felnéztem a nagy tányérú Holdra, s ahogy ezüstös fényét bambultam beleveszve, a megvilágosodás, mint egy villámcsapás, futott át a fejemben. Hisz ki vesztette el azt az ékszert… Sam Maek Jong nem lehet csak úgy az őrzője… miért őrizné valaki a király ékszerét, ha a király bujdosik, hiszen ha bujdosva él, nincs szüksége másra, hogy a karkötőjét őrizgesse…

Elkaptam a fejemet, mintha a Hold ki akarná olvasni a gondolataimat. A földet bámultam, ami most sokkal koromfeketébb volt, mert a Hold előtte elvakított – de így letisztázódtak a gondolataim, s máris nem tűnt olyan valószínűnek. Talán csak átvállalta a király szerepét, hogy őt buktassák meg, s hogy megvédje a király kilétét az ő személyes által… de ez is képtelen ötletnek tűnt… mégis ki találna ki ilyen kegyetlenséget? Hiszen akkor a biztos halál vár rá…

- Au! – gondolkodás közben valamikor elindulhattam, s nem vettem észre, annyira csak a lábam orrát bámultam, hogy végül nekiütköztem valakinek… egészen pontosan neki.

- Azt ne mond, hogy alvajártál, gyenge kifogás lenne… - a csipkelődése azonnal visszarántott a jelenbe, de ahogy felnéztem az arcára, már nem azt a koszos, undok vagy gőgös hwarangot láttam, aki legtöbbször a szemembe nézett. Rejtélyes volt az arca, kezdettől fogva nagyon titokzatos volt, pontosan azért, mert annyira szabályos vonásai voltak, ami nem illett egy átlagos halandóhoz… – Hahó… - integetett az arcom előtt, mire kettőt pislogtam.

- Nem… - motyogtam, s megráztam a fejem. – Az lehetetlen.

- Micsoda? Semmi sem lehetetlen… - cáfolta meg közömbösen, de mivel nem válaszoltam, ő is csak némán fürkészte az arcomat, de végül nem tudott kiigazodni rajta. – Soo Young, olyan furcsa vagy. – bökte ki végül, s egy lépést eltávolodott.

- Furcsa? Te vagy a furcsa. – mondtam halkan, s nem vettem le róla a szemét.

- Furcsa lennék? Sok mindent mondtak már rám, de ezt... talán még senki. – részletezte szórakozottan. De nem sok kedvem volt most a színjátékaiban részt venni, a fülembe ültetett bogár ordított, hogy a végére járjak a dolognak, s amennyit csak lehet, megtudjak róla.

- Furcsa. – mondtam ismét, hogy megerősítsem magam. – Mert időnként úgy beszélsz, mintha rangod lenne, pedig nincs. A király ékszerét hordod, pedig csak a megőrzője vagy. A hwarangok házában azt beszélik, senki nem tudja honnan jöttél, és mégis te tudod a legtöbbet erről a birodalomról… a harcművészeti képességeid is kimagaslók, még a többi képzett hwaranghoz képest is… mégis ki vagy te, hogy ez mind… te vagy?

Meglepődött szemekkel nézett rám, s egy pillanata megijedtem, hogy talán túl őszinte voltam. De nem vesztette el ilyen könnyen a játszmát.

- Jó vagyok, és kész. – vont vállat egy hosszú szünet után.

Ó, ha lett volna több bátorságom, most az arcába küldtem volna a tenyeremet a szemtelenségéért. De persze nem volt. Riadt bociszemekkel bámultam rá továbbra is, s az értetlenséggel küszködve próbáltam valamit mondani.

- Hogyan… de…

- Miért érdekel, honnan jövök?- vágott a szavamba, s én vettem egy levegőt, mielőtt bármit is mondtam volna.

- Szeretném tudni ki az, aki már párszor megmentette az életemet. – feleltem egyszerűen. Soha nem gondoltam, hogy ez egy lehetséges magyarázat lett volna, csak úgy kicsúszott a számon. De abban a pillanatban rájöttem, hogy ez így igaz.

Valami bólintásfélét mutatott, de nem tudtam tisztán kivenni, mi volt az. Végül ismét rám emelte a tekintetét, és egyik kezével megfogta a vállam.

- Akkor kénytelen leszek csalódást okozni, azt ugyanis nem fogom elmondani. – felelte szárazon.

Majd elengedett, s hátat fordított.

- Akkor biztos vagyok benne. – szólaltam meg hangosan, hogy mindenképp hallja. – Más magyarázat nem lehet, különben elárulnád… más nem lehet, csak te… - habogtam, kissé hezitálva, de mégis magabiztosan. – …te vagy a király.

Sam Maek Jong megdermedt, és nem felelt egy jó darabig. Közelebb lépett egy lépést, és olyan közelről bámult a szemembe, hogy egy pillanatra attól féltem, az orrunk még véletlenül összeér. Szűkek voltak a pupillái, s feketébbek, mint a korom.

- Ilyen sületlenséget is most hallottam először.