~ ~ ~
Sodrással, vagy ellene?
(Ban Ryu)
- A
vér a fontosabb, vagy a papír? – kérdezte
Sook Myung hercegnő. Hangja kiegyensúlyozott volt, és hűvös. Sötét szemei
ezüstösen csillantak meg, mint az éjszakában a félhold. – Miért követnéd vakon a nevelőapád tanácsait?
Ő csak addig segít, amíg az ő javát segíted… te viszont sokkal többre viheted,
ha jobban megfontolod, mit teszel… - a hercegnő már nem engem nézett, hanem a
bal csuklóját, amit most felfordított: s hófehér bőrén aranyosan csillant meg a
szép ékszer.
- Fenség…
Most felnézett, s alig láthatóan rám
mosolygott. A pillantása fémes volt és rideg, de valami mégis egy kis
melegséget sugárzott.
- Látod, nem vagy ostoba. Nagyon is jól
következtetsz. – Sook Myung felállt a kút melletti padról, és ellépett egy
lépést.
- Nem értem, mire gondol pontosan… -
motyogtam. Nem akartam, hogy elmenjen. Még nem tudtam semmit sem… és ő tudta.
Tudta a választ, s nála biztosabb forrásból nem tudhattam volna meg.
- De hisz
nagyon is jól tudod… - mosolyodott el ismét sejtelmesen, s hangja elhaló volt, beleveszett
a levegőbe. Felálltam hogy utána nyúljak, de ő ellépett, majd suhogó ruhájában
sietősen eltávolodott.
Megindultam
utána, hogy kifaggassam, de alig léptem egy lépést, megbotlottam valamiben… s
zuhanni kezdtem a föld felé.
Megrázkódtam.
Kipattantak a szemeim, de csak a sötét gerendákat láttam a fejem fölött.
Álom…
Átfordultam
a másik oldalamra, s újra behunytam a szememet. Összezavarodtam… Sook Myung
egészen biztosan nem ezeket a szavakat mondta valóban… Próbáltam koncentrálni,
de az igazából elhangzott szavak most nem jutottak eszembe. Összemosódott az
álombeli Sook Myung a valóságossal, s minél inkább próbáltam felidézni magamban
a valóságot, annál inkább nem sikerült.
Behunytam a
szemem – s ugyanaz a kép jelent meg előtte, mint már egész álló nap: a király
karkötője, a gazdája nélkül, egyamagában pihent az asztalon, apám házában.
***
Átvészeltem az éjszakát, bár reggel is még
ugyanúgy sajgott a vágott seb, mint az éjjel. Haza kellett mennem mindenképpen,
hogy kitisztíttassam a sebet. Napkeltekor elindultam az éjjeli rejtekhelyről,
ahol meghúzódtam.
Délelőtt értem be a városba, s a zajos nép
pusmogásaiból kihallottam, hogy mindenki a tegnap esti történtekről suttog.
Mereven az utat nézve törtem előre a poros úton, kerültem a szemkontaktust
mindenkivel – valahogy mégis olyan érzésem volt, hogy mindenki engem néz a
szeme sarkából. Elvégre… szakadt, sáros és talán még vérfoltos is volt a ruhám.
Gyorsan behúzódtam egy szűk utcába, ahol már feleannyian mászkáltak, s jobbára
nem a pletykás nép, hanem a dolgos emberek fordultak csak meg. Lendületesen
masíroztam, de a következő ház sarkánál véletlenül mégis majdnem belefutottam
valakibe…
- Ban Ryu,
hát te itt… - kiáltott fel. Kettőt pislogtam, s Soo Hóval néztem farkas szemet.
Soo Ho viszont nem egyedül volt, félig eltakarta ugyan, de mögötte volt… a
húga. A húga lenne?
- Khm… -
köszörültem meg a torkomat, de nem jött a válasz olyan könnyen.
- Mostanáig
odakinn voltál? – nézett végig rajtam. Védekezőleg a húgának intett, hogy
húzódjon be a háta mögé. Kezdtem meglehetősen frusztrálva érezni magam. Nem
akartam műsort csinálni…
- Hagyj,
most dolgom van. – morogtam oda szárazon, és félre léptem.
De ő elém
vágott
- Mindenki
gyanakodik a tegnapi miatt. – suttogta Soo Ho vészjóslóan. – Te, Sam Maek Jong
és Han Sung is eltűntetek, s senki nem talált meg… Hol a fenében voltál, ha? –
egyre hangosabb és feszültebb hangjára kezdett bennem is felmenni a pumpa.
Ökölbe szorítottam a kezem, de igyekeztem tűrni, és nem balhét csapni. De még
mielőtt megszólaltam volna…
- Bátyus, ne
keresd a balhét! – rivalt rá a háta mögül a húga.
Erre
felemeltem a fejem. De Soo Ho is megpördült, s megrökönyödve nézett a húgára.
- Soo Yeon…
- Tegnap
láttam, amikor hazafele vágtázott. Biztos sietős dolga volt, de nem hiszem,
hogy bármi rosszat tett volna. És azért, mert valaki kinn tölti az éjszakát,
még pont te vennéd kérdőre? – meresztette a szemeit a bátyjára.
Erre el
kellett fojtanom egy mosolyt – Soo Ho egy pillanat alatt felpaprikázódott,
vöröses foltok jelentek meg az arcán, s az arcizmai megmerevedtek.
- Soo Yeon
eszednél vagy, hogy az ellenséget véded?
- Ellenség?
– kiáltottam, de Soo Ho húga hangjával egyszerre csendült fel az enyém.
- Ellenség?
Maximum az apád ellensége… egy csapatban kell dolgoznotok, tökfej!
- Chh… még
miket mondasz rám? – förmedt rá Soo Ho, s ha lehet, mégjobban felfújta magát.
- Miért? –
öltött nyelvet a lány. Cseppet se vette komolyan a bátyját, s valamiért ez
tetszett.
Soo Ho épp
át akarta karolni a lányt a tarkójánál, de az fürgén elugrott előle.
- Nem
avatkozok bele a családi viszályaitokba… - léptem oldalra. – Majd ebédnél
találkozunk. – intettem oda ridegen Soo Hónak, s ott hagytam őket, amilyen
gyorsan csak tudtam.
- Micsoda
egy… tökfej. – morogtam magamban, s az utolsó szóra elmosolyodtam.
***
(Moo Myung)
Teljesen felforgatták a hwarangok házát. A vizsgák épphogy véget értek,
az eredményt kihirdették, s mindenki elindult már ünnepelni a városba, s csak
páran maradtak az udvaron, vagy a hálótermekben… mi a fürdőházban voltunk, csak
később akartunk kimenni ünnepelni. Akkor tört ki a pánik, amikor Soo Ho
észrevette az árnyat a gerendák fölött a fürdőházban. Az utolsó pillanatban
kiáltotta el magát, mielőtt az Sam Maek Jong fejére dobhatott volna valamit.
Sosem láttam még ehhez hasonlót… hogy valaki képes lett volna kést vetni
szemtanúk láttára, hiszen Soo Ho is és én is ott voltam. De amint Soo Ho
elkiáltotta magát, Sam Maek Jong félreugrott, és az egész fürdőház felbolydult
– az árnyak – eltakart arcú, fekete ruhát öltött harcosok – hiába voltak jól
képzettek, szervezetlenek voltak, s hárman jöttek hármunk ellen, mi pedig
könnyen elintéztük őket. De már hallottuk, hogy odakinn zajlik a csetepaté.
Igazság szerint hallottuk már korábban, hogy valami nincs rendjén, de az egész
csak később kezdődött el: valaki betört a hálótermekbe is. Aztán Sam Maek Jong
meglátta Ban Ryut a kerítés mentén rohanni, és utána eredt. Fogalmam sincs,
hogy miért lett ennyire megszállott, de az utóbbi időben törni lehetett a
fagyott levegőt köztük, olyan szilárd volt a gyűlölet. Ban Ryu tényleg
megváltozott mostanság – mondhatni, hogy elhidegült – de ettől még ő is a
csapat része maradt, s most már (a vizsgák eredménye alapján) egy osztagba is kerültünk
ráadásul.
A hatalmas káosz közepette eltűnt a szemünk
elől Sam Maek Jong és Han Sung is, nem csak Ban Ryu – mégse kereste őket senki,
hiszen mindenki a tüzes nyilak okozta károkkal és az elkövetők lenyomozásával
volt elfoglalva.
- Uram,
engedélyt kérek a keresésükre…
- Nincs
kivétel a kijárási tilalom alól, se neked se másoknak. – csóválta a fejét a
tanárunk. Az egész rezidenciát szigorú felügyelet alá vonták, a királynő
testőröket küldött a palotából, visszarendelték az ünneplő hwarangokat még
aznap este, s másnap reggelig senkit nem engedtek ki. De Han Sung és Maek Jong
még mindig nem ért vissza, és nem tudtuk hol lehetnek. – A keresőosztag végzi a
munkáját, se neked, se másoknak nem kell rááldoznod az időt… és a
biztonságodat.
Bólintottam,
nem tehettem mást. A tanár bölcs pillantással vette tudomásul, hogy
megértettem, amit mondott.
- Lehet
tudni, hogy miért történt…
- Egyelőre
nem tudni semmi biztosat. – szögezte le. – A nyomozócsapat annyit derített ki,
hogy kerestek valamit a hálótermekben. Azonban nem tűnt el semmi.
- De
megtámadtak a fürdőházban is… Sam Maek Jongot…
-
Gyanítható, hogy nem csak Sam Maek Jongot akarták megtámadni, hiszen hármótokra
pont hárman támadtak… nálatok kerestek valamit, de nem tudták, hogy pontosan
hol találhatják – ezért támadtak több oldalról – de mivel mindannyiótokról
tudjuk, honnan jöttetek, és kik vagytok… - itt egy lélegzetvételnyi szünetet
tartott, majd folytatta – halvány sejtésem sincs, mit kereshettek. Hiszen
láttátok, a tegnapi ellenőrzéseken is kiderült, hogy nincs semmi… semmiféle
gyanús tárgy, amit kereshettek.
Bólintottam
ismét. Ezt már mind tudtuk, az öregtől semmi újat nem hallottam. Végül
kisétáltam a házból, visszakullogtam a hálótermek felé, de a furcsa érzet nem
múlt el – hol lehet Sam Maek Jong, Han Sung és Ban Ryu… és hogy lehetett, hogy
szegény lány, akit szinte oktalanul záratott a főnöknője a régi fogdába,
kijutott, mielőtt lángra lobbant volna az egész?
Ha egy pillanatra is azt hittem, hogy
unalomban fog eltelni a nap, csak kettőt kellett fordulnom, hogy rájöjjek,
tévedtem. Yeo Wool rohant felém, és félútról már kiabálni kezdett:
- Itt a
királynő! Mindenkinek meg kell jelennie a főépület előtt…
A királynő
megjelent a hwarang-házban, és ellenőrizte a létszámot.
Az arca beesett volt, mint aki nem aludt egy
szemhunyást sem, s amikor fülébe jutott a hír, hogy néhányan hiányoznak,
fehérré vált, mint a fal. Az ijedtségét még a sokadik sorból is láttam, s egy
pillanatra mintha az egyensúlya is meginogott volna… de aztán egy másik
palotabeli hivatalnok átvette a szót, s semmit nem lehetett érezni a
pillanatnyi bizonytalanságból. Csak létszámellenőrzést tartottak, s
feljegyezték azokat, akik nem voltak jelen.
Szétszéledtünk, s én megszaporáztam a
lábaimat, egyenesen a gyógynövényes raktár felé, ahol Ah Ro a szokott munkáját
végezte.
- Ah Ro… -
rontottam be kopogás nélkül. Nem voltam épp feldúlt, de nyugodt sem. A lány
azonban sokkal jobban megrémülhetett, mert elkerekedtek a szemei és halkan
felsikoltott. – Ne haragudj… nem akartalak megijeszteni.
- Történt
valami? A királynő… mit mondott? – nézett fel rám, mert egy nagy edényen ülve
aprítgatta a száraz leveleket.
- Semmi
különös. De mindenképp meg akartam kérdezni… - köszörültem meg a torkomat. –
Tegnap, mikor hazamentél… nem láttál senkit sem?
Ah Ro tegnap
is napnyugtakor hagyta el a hwarang házat, s az incidens nem sokkal utána
történt.
- Nem –
rázta a fejét. – Ha bármit tudnék róla, azt elmondtam volna azonnal.
- És Sam
Maek Jong… meg Han Sung… róluk se tudsz esetleg…
De a válasz
ismét egy fejrázás volt. – Apámmal voltam otthon. Csendesen iszogatott egy
darabig az egyik falubeli cimborájával, majd elaludhattak, nem hallottam a
hangokat egy idő után. Én is hamar elaludtam. Nem tudok semmit róluk… - halkult
el a hangja. Majd egy kissé vékonyabb hangon hozzá tette: - Szerinted bajuk
eshetett…?
- Meg kell
találnom őket, még ma. – jelentettem ki határozottan, és menni készültem.
- Moo Myung! – kiáltotta a nevemet, mire megfordultam. Furcsa volt, hogy a nevemen
szólított, s valami különleges borzongás futott végig a gerincemen. – Kérlek,
vigyázz magadra.
Apró szünet
után bólintottam, majd gyorsan kimentem.
Hevesebben vert a szívem, mint szokott, még
akkor is amikor a lovamat nyergeltem, és nem tudtam megmagyarázni miért. Sam
Maek Jongért és Han Sungért aggódtam volna, vagy Ah Ro aggodalma élesztett
bennem is több aggályt? Valami megváltozott tegnap este… s valamiért nem szűnt
ez az érzés.
Felpattantam a nyeregbe és felvágtáztam a
gyakorlópálya emelkedőjén a gerincre, ahonnan beláthattuk a völgyet. Fogalmam
se volt, merre fogok elindulni. Csak az egyik tanárom tudott róla, hogy a
keresésükre indultam személyesen – a királynő is rájuk állított néhány csapatot,
de azok hivatásos katonák voltak – de én jobban ismertem a fiúkat, s tudtam
minden helyet, amit ők ismerhettek. Bárhol is lesznek, nem tűnhettek el
nyomtalanul. Felnéztem a felhők közül elővillanó napra, s egyik fénysugara pont
a nyugati domboldalra mutatott – nem gondolkodtam tovább, s megsarkantyúztam a
ló oldalát.
***
- Moo Myung! – kiáltott valaki a patak mellől. Megállítottam a lovam, és a hang
irányába néztem. A patak partján Han Sung állt, és épp a lovát itatta.
- Han Sung!
Te mit csinálsz itt?
Elég furcsán
festett… miért itatná épp itt a lovát… valahol a semmi közepén voltunk, az
erdőben, egy völgyben, messze a falutól, s minden emberi nyomtól.
- Szomjas
volt… de egyébként épp visszafele tartok… ha engem keresel. – tette hozzá a
végére, mintha nem lenne biztos benne.
- Nem csak
téged. – Helyesbítettem. – Hol van Sam Maek Jong?
- Velem
együtt indult el, de előre ment. – felelte derűsen. Közben odasétáltam, és
megálltam én is a patak mellett. – Van még valami?
- Nincs. –
ráztam a fejem. Han Sung visszaszállt a lóra, és lépésben elindultunk. – Han
Sung, remélem tudod, hogy mindenki rátok vár már… - kezdtem. – Tudni akarják,
hova tűntetek. Mit derítettetek ki? – szegeztem neki a kérdést.
- Majd
később elmesélem. – zárta rövidre. – Ha Sam Maek Jong is ott lesz.
S azzal
megsarkantyúzta a lovát, és vágtára váltott. Nem tehettem mást, követtem, s
bíztam benne, hogy tényleg elmondanak mindent az elejétől egészen a végéig.
***
(Ban Ryu)
Összegyűltünk a főépületben – mindenki ott
volt, Han Sung is, Sam Maek Jong is, hogy végighallgassuk azt az unalmas
beszédet, amire számítani lehetett.
„Áruló lehet
köztetek…” kezdte az öreg, s hangját olyan néma csend követte, mintha egy
temetésen beszélne. „Besúgó lehetett közöttünk, aki segítette a tegnapi
események kitörését. Ez megbontja a rendünk biztonságát, ami arra hivatott,
hogy összetartson, és együtt védje meg az országot…” – nem figyeltem már rá.
Mondhatnak akármit… nem fognak rájönni, ki volt az. Nem marad más, csak a
tudatlanság, ami bizalmatlanságot és gyanakvást ébreszt.
Éreztem a
többieken, hogy szoronganak – szivárgott a ruhájukon át, bennakadt a lélegzetük
– ezentúl már nem működhet semmi ugyanúgy, mint előtte. Mindenki attól tartott,
hogy a mellette ülő, a saját szobatársa, padtársa, vagy a legjobb pajtásának
köze van az ügyhöz. Csak én ültem ott teljes nyugalomban – furcsa
biztonságérzetet adott ez a bizonytalanság – hisz senki sem tudott róla, s
azok, akik tudták, soha nem fogják elmondani, ebben biztos voltam. Túl gyávák
voltak.
- Ban Ryu… -
szólított meg hátulról Soo Ho kifele menet az épületből. Mindenki megindult a
hálóhelyiségek felé – ezúttal sokkal jobban felügyelve voltunk, mint eddig. – Ami
a ma délelőtti dolgot illeti…
- Elnézést
akarsz kérni, hogy meggyanúsítottál?
Soo Ho
lesütötte a szemét.
- Azt
hiszem, nincs rendes bizonyítékom… - vallotta be, s elégedetten elmosolyodtam.
De felvonta a szemöldökét, és folytatta – De attól még mindig furcsa vagy
nekem! És ki fogom deríteni, hogy miért…
Felnevettem valamiért. Sosem tudtam Soo Hót
komolyan venni, valahogy túl… túlságosan hiszékeny volt. De még ő is
elbizonytalanodott, pedig délelőtt egy kissé kutyaszorítóban éreztem magam,
mikor megvádolt. Ha a húga nem lett volna ott, és nem kotyog bele feleslegesen…
de tulajdonképpen hálás voltam neki. S titokban az adósának éreztem magam.
Ma este szokatlanul csendes volt a hwarangok
háza. Mindenki rendben viselkedett, s korán ment aludni, ilyen nagy rend talán
még egyszer sem fordult elő azóta, hogy beköltöztünk. Korán elaludtak, s azt
hiszem én maradtam egyedül ébren – s valamiért bármennyire is biztonságban
éreztem magamat, nem jött álom a szememre. Eszembe jutottak a hercegnő szavai.
Még mindig összemosódtak az álommal, s nem tudtam, mi az igazság, s ez zavart.
Meredten bámultam a fejem fölötti gerendákat, s közben a többiek szuszogását
hallottam, meg néha a kuvikokat a kinti fákon. Csak egyetlen mód van rá, hogy
megtudjam, pontosan mit akart a hercegnő… Vajon alszik már ebben az órában?
~ ~ ~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése