16. rész

*szünet* 
(egyéb teendők miatt most egy ideig nem tudom folytatni, de ami késik nem múli, ígérem😄)

A pekcsei követ

(Soo Young)

   Oldalra fordultam az ágyon, mert elvakította a fény – s egy puha, kellemes tapintású ágyhuzatba süppedt be a fejem. Valami nincs rendjén – kipattant a szemem, de a napfény még mindig ugyanannyira elvakított, s beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, hol vagyok. Festett paraván, színesre festett bútorok, valami kellemes, enyhén fűszeres illat, s még az ágynemű is bársonyosan puha, halványrózsaszín és sárga színben pompázó…

   Ez nem lehet más… a palotában vagyok! Újra. De mikor kerültem én vissza a palotába??

   A kíváncsiság, s az ijedtség erősebb volt mindennél, felugrottam, és az ajtóhoz rohantam… de itt megtorpantam. Ki tudja, mi vár rám, ha most kimegyek…

   Odakintről tompa zajok szűrődtek be, lépéseket hallottam, s a helyett, hogy kinyitottam volna az ajtót, csak hallgatóztam. Valakik közeledtek, s félhangosan beszélgettek. Először azt hittem, csak udvarhölgyek, de aztán felismertem a hercegnő hangját.

- Nem kell, majd felkel magától. – mondta. mást nem hallottam, de kisvártatva a hang már távolabbról jött: - Hozzatok neki valamit enni.

Szóhoz sem jutottam. Nem ölet meg azonnal… de valószínűleg nem sokáig fog kegyelmezni nekem, hisz rendesen áthágtam a szabályokat.

   A gyomrom enyhén émelygett, nem tudtam pontosan, hogy az idegességtől, vagy azért, mert nem ettem. Körbejártam a szobát, de persze hiába – nem jutottam egyről a kettőre. Csak annyiban voltam biztos, hogy valahol a hercegnő rezidenciáján lehetek, a szoba színeiből és magából Sook Myung hercegnő jelenlétéből következtetve.

   Alig egy perc telhetett el, mikor újra lépéseket hallottam. Ezúttal viszont odakintről valaki megfogta a kilincset, és megzörgette az ajtót – én pedig az ijedtségtől felugorva iszkoltam vissza az ágyba, s magamra húztam a takarót a homlokomig.

   Csak egy szobalány volt, a reggelit hozta. Nem szólt semmit, csak letett valamit (egy tálcát?) a futon mellé, majd suhogó ruhájában megfordult, és kisietett a szobából.

   Kilestem fél szemmel: egy tál rizst hoztak be nekem, és egy pohár vizet. A hercegnő nem akar kiéheztetni… úgy kezel, mint egy vendéget. Ez még furcsább volt. Lassan leemeltem a takarót a fejemről, és feküdtem egy ideig, míg az éhségem vereséget mért az önuralmamra.

Épphogy felültem, mikor az ajtó magától kinyílt.

- Hát felébredtél? – lépett be köszönés nélkül a hercegnő. Még levegőt is elfelejtettem venni, s amint odalépett az ágyamhoz, és leült velem szemben, már az étvágyam is elment. Megjelenése mint mindig, most is fagyos volt, az arca és a tekintete érzelmektől mentesen, nem is rám, hanem valahova a paravánra nézett.

Válasz helyett csak bólintottam, és mélyen meghajoltam.

- Felség, tudom, hogy halálos bűnt… - kezdtem, de elcsuklott a hangom.

- Nem a sajnálatod miatt jöttem. – felelte hidegen. – A szolgálatod kell.

Felpillantottam. – Felség, ha megkegyelmez nekem, életem hátra levő részében teljes szívemből Önt  fogom szolgálni! – bármennyire is küszködtem magamban, élni akartam.

- Ezt el is várom. – bólintott, s talán egy aprócskát megrezdült a szája sarka, de nem voltam benne biztos. Levegőt vett, és lesimította a szoknyáját.

   Ekkor kintről dübörgés hallatszott, majd berontott a szobába egy udvarhölgy; még időm se volt felfogni, magán kívül elkiáltotta magát:

- Felség, az édesanyja! – Sook Myung hercegnőnek elkerekedtek a szemei a meglepettségtől. – Rosszul lett!

   Nem tudtam meg, miért jött el hozzám a hercegnő személyesen, mert rögvest szó nélkül kirohant, hogy a királynőhöz siessen. S nem is jött vissza már aznap – egyedül hagyott a szobában, és csak annyit üzent az udvarhölgyekkel is, hogy semmiképpen sem hagyhatom el a szobát, amíg ő vissza nem jön.

   Sötétedett már, félhomály ült a szobára, de nem volt több egyetlen gyertyacsonknál az alacsony asztalon. Felkeltem, és odamentem az ajtóhoz, óvatosan kilesve, hogy találok-e ott udvarhölgyet, akinek szólhatok – eszem ágában se volt elhagyni a szobámat, mert épp elég bajom volt már így is, nem hiányzott más. De senki nem tartózkodott a folyosón, és még hangokat se hallottam, ami rájuk utalna, csak néhány madár esti éneke hallatszódott be a fákról. Kiléptem végül a folyosóra, hogy keressek valakit, aki hozhat nekem egy gyertyát – s egészen az épület kapujáig eljutottam, de még mindig sehol senki nem volt. De ott megtorpantam: valaki elsietett az épület előtt, aki nem udvarhölgy volt, de mégis ismerős ruhát hordott, s hórihorgas alakja egy férfira utalt. Behúzódtam a bejárati ajtót erősítő főoszlop mögé, s megvártam, amíg elment, majd kilestem: egy hwarang volt, nem csak a szemem káprázott. De mit keres ilyen időtájt egy hwarang, egyedül a palotában? Utána eredtem, pedig az állt szándékomban, hogy gyertyáért megyek. De véglis csak egy kis kitérő, nem lehet belőle baj.

    A lovag a királyi rezidencia felé sietett, s egy pillanatra megfordult bennem, hogy talán a királynőhöz siet ő is, de aztán hirtelen elfordult a kapuban. Én még épp időben húzódtam takarásba, s élesen hegyeztem a fülemet, mikor valaki megszólalt.

- Bocsánat, hogy későn jöttem. – szólalt meg a hwarang. A megérzésem nem csalt, Sam Maek Jong volt az. A szívem mintha a torkomban dobogott volna, ahogy a következő szavakat meghallottam. – Egész nap lefoglaltak a teendők…

- Időben van, felség. – a második hang egy idősebb valakié volt, nem tudtam kié, de nem volt teljesen ismeretlen… lehet, hogy a városban, vagy a hwarangok házában már hallottam? – Át kéne öltöznie…

- Van nincs ilyesmire időm, Pa Oh, az anyám beteg.

Összeszorítottam a fogaimat, s a számat betapasztottam a kezemmel, nehogy felsikítsak, ahogy eszembe jutott minden egybeesés. Hiszen legutóbb talán nem is gondoltam komolyan, csak egy elmélet volt, amit elmondtam neki. De most már világos volt. S hirtelen minden érthetővé vált: a színjátékai, a királynő fokozott figyelme a hwarangokra vonatkozólag, a többiektől való apró távolságtartás.

- Fel nem fedheti magát ilyen ruhákban!

- Már éjszaka van, mindenki alszik… - a hangok lassan eltávolodtak, s én is fellélegeztem egy pillanatra. Megvártam, míg néma csend lesz mindenhol, majd eliramodtam az ellenkező irányba.

   Egyetlen egy szál gyertyáért viszont hiába való volt az egész palotán átosonnom: a tároló ugyanis be volt zárva.

   Csalódottan fordultam hát vissza, de a sarkon megtorpantam: a főudvarhölgy, és két beosztottja sétált el, s valamit halkan beszélgettek. Visszahúzódtam és olyan gyorsan kereket oldottam, amennyire csak lehetett. Nem hiányzott, hogy bárkivel összeakadjak, így aztán kerülőúton mentem vissza a fogdának is nevezhető szobába. Tudtam jól, hogy milyen veszélyekkel nézhetek szembe, hiszen koromsötét volt, és a hátsó falak mentén szöktem vissza a hercegnő rezidenciája felé – már messziről láttam, hogy égnek a lámpák nála és a királynőnél, s mindannyian fenn vannak. Csak reménykedtem, hogy nem történt semmi baj.

   Magam sem tudom hogyan jutottam végül vissza az épületbe, mert a bejáratokat őrizték, de még az épületek mögött is kockázatos volt elmenni. Valahogy azonban találtam egy nyitott ablakot, ahol sötétség honolt… nem sokat gondolkoztam, s bemásztam rajta.

   Óvatosan ereszkedtem le, sikerült egy karcolás és hangos toppanás nélkül leérkeznem, majd végül körülnéztem: alighanem az egyik raktárba jutottam be, mert régi paravánfalak és nem használt tekercseket halmoztak fel, vagy támasztottak neki a falaknak.

- Nem hiszem, hogy csak az időjárás volt az oka. – csendült fel egy hang a vékony papírfalak túloldalán. Megdermedtem, ugyanis Sam Maek Jong hangja volt. Ezek szerint már visszajött a királynétól, s most egyenesen a hercegnővel beszélt.

- Hirtelen meleg jött ma, a királynő pedig már nem fiatal. – felelte Sook Myeong.

- De egész nap étvágytalanságra panaszkodott. Az orvosnak alaposabban kéne megvizsgálnia…

- Ha holnap nem javul, majd megint elküldetek orvosért. – felelte a hercegnő kissé fennhangon. – Neked viszont veszélyes ilyen időben a palotában tartózkodnod, menj hát vissza.

- Semmi jogod megmondani, mikor hol legyek. A palota épp annyira az én otthonom is, amennyire a tiéd. Még ha így is alakultak a dolgok…

- Ha édesanyánk felépül, bizonyára hamarosan beszélni fog a miniszterekkel az öröklésről.

- És már alig várod, hogy valamit közbe léphess, igaz?

Lélegzetvételnyi szünet állt be. Befogtam a számat, hogy még a lélegzetem se csapjon hangot, de a szívem össze-visszavert az izgalomtól. Egy ilyen beszélgetést kihallgatni több volt, mint halállal büntetendő bűn.  

- Ne aggódj, anyánk még mindig téged támogat, hiába vagyok én az idősebb. – felelte kissé flegmán a hercegnő. – Ha beválik anyánk terve, és a hwarang renddel megerősíti a királyi trón hatalmát a miniszterekével szemben, már le is veheted az álarcodat…

Nem szólalt meg senki, a teremre csend ülepedett, de csak egy rövid időre.

- Most mennem kell. – közölte először Sook Myung. – Késő van… - a mondatot azonban nem tudta befejezni, mert valakik dörömbölni kezdtek az ajtón.

   Odabenn toporgás, léptek zaja és egy kis pusmogás hallatszott, majd hirtelen megreccsent a papírfal – az a papírfal, aminek a másik oldalán én bújtam el – és ha nem ugrok hátra az utolsó pillanatban, pont az orrom előtt nyílt volna meg.

   Az egyik fakeret forgatható volt, s az apró reccsenéssel nyílt ki, majd átlépett rajta Sam Maek Jong. A következő pillanatban az ő szemei legalább háromszorosára nőttek, és a lábai mintha földbe gyökereztek volna – de én sem voltam kevésbé döbbent, a helyzet olyan hirtelen fordult át.

   A szája elé kapta a kezét és valamit mutogatni kezdett, amiből semmit nem értettem, így csak legyintettem, és visszább húzódtam a sarokba. Ő felém lépett egy lépést, majd mikor a szobában ismét mozgás hallatszódott, ott maradt közvetlen a fal mellett.

- Felség, bocsánat, hogy ilyen késői órán zavarom… - egy férfi hangja volt, úgy beszélt, mint egy katona. – De egy váratlanul felbukkanó pekcsei követ üzenetét hozom, azt panaszkodta, hogy ma újabb fosztogatások voltak a határmenti falvakban, és az uralkodójuk kezdi elveszíteni a türelmét…

Majd’ hangosan felsikoltottam, még Sam Maek Jong is egy rosszalló pillantást küldött felém. Hosszú hetek óta először hallottam híreket a hazámból.

- Azok a határmenti falvak valaha Silla területei voltak. Miért fosztogatnának a saját területükön? Szerintem ez inkább Pekcse figyelem felhívása, hogy provokáljanak minket.

- Ezúttal máshol volt a baj. Tudomásunkra jutott, hogy egy rablóbanda valóban fosztogatja a pekcsei falvakat. Ginzenggel és állatokkal kereskednek, de még embereket is elfognak, s Kínába adják el rabszolgáknak.

- Akkor meg kell erősíteni az őrséget. – mondta a hercegnő. – Nem kellene Pekcsével összerúgni a port, amíg ez a királyság is gyenge lábon áll. - hatásszünetet tartott, majd folytatta. – Mivel édesanyám gyengélkedik jelenleg… holnap reggel személyesen átadom a hírt neki. Ma éjjel már nyugovóra tért, nem zavarhatja senki.

   Nem esett több szó odabenn, az őr távozott. S alighanem Sook Myung is kivonult egy idő után, a hangokból ítélve.

   Beletelt egy kis időbe, mire mindent felfogtam. A szívem olyan hevesen dobogott, mintha felfutottam volna egy hegyre, és csak lassan kezdett el csitulni.

Sam Maek Jongról meg is feledkeztem – s csak akkor vettem észre, hogy merőn engem néz.

- Több kérdésem is lenne persze… - lépett egy lépést közelebb. – De inkább csak egyet teszek fel: véletlen lenne, hogy ide kerültél hallgatózni?

- Igen! – bólintottam, de láttam rajta, hogy egy szavamat se hiszi el. Persze, miért is hinné!

Elléptem egy lépést, hogy megmaradjon a távolság.

- Mennyit hallottál? – ezt már megfeszültebb arcizmokkal kérdezte. Egy pillanatra elkapta a tekintetem, de aztán lekaptam, és meredten a földet bámultam, mint aki csínytevésen értek.

- Hallottam...

Egy gyors sóhajt hallatott, de még nem nyugodott meg. Sőt, inkább csak még feszültebb lett.

- De kérem… - kezdtem könyörögni halkan. – Kímélje meg az életemet! Nem vagyok kém… felség!  - Csss! – pisszegett le nagy hévvel, s feszült hangon suttogta tovább – Ha még egyszer így szólítasz… - szemei mintha szikrákat szórtak volna, de egy lélegzetvételnyi szünet után valamivel higgadtabban fejezte be a mondatot: - Semmilyen körülmények között… nem veheted a szádra ezt a szót.

Felpillantottam. – Szóval… nem akar megöletni?

- Megölethetnélek, de miért tenném? – kérdezett vissza egy aprócska félmosollyal. – Az életed már rég a kezemben van… - folytatta suttogóra visszafogott hangon, és lassú léptekkel megindult felém. Automatikusan hátráltam, de nem tudtam a végtelenségig: a fal megakadályozott, sokkal hamarabb ütköztem neki, mint számítottam. Sam Maek Jong beszorított a sarokba, s mielőtt merszem lett volna a szemébe nézni, ő lassan felemelte az egyik kezét, és a nyakamhoz érintette. Megdermedtem, s az értetlenséggel és pánikkal küszködve próbáltam kapaszkodni valami épkézláb gondolatba, vajon most mit akar tőlem.

   Ujjai alig érintették a bőrömet egy pillanatnál tovább, épphogy csak hátracsusszantak a nyakamon a tarkóm felé, megtorpantak egy pillanatra.

- Nem hiányzik valami a nyakadból… kis pekcsei lány?

Ijedten ránéztem, s ő elégedetten elhúzta a kezét, és eltávolodott egy lépést.

De hisz honnan…

- Az a medál az életed. És az enyémért cserébe, még egy darabig nálam marad.

Mire kettőt pislogtam, már el is tűnt előlem arra, amerről én jöttem: az ablakon át távozott.

***

   Nem kellett sokat várnom, mire meg tudtam, mik a hercegnő szándékai velem: másnap reggel hívatott magához, és közölte: maga mellé mellett fog tartani.

Elkerekedtek a szemeim a döbbenettől.

- Nem a bizalmasam leszel, hanem a segédem – magyarázta – bárhová megyek, velem kell jönnöd. El kell kísérned és minden percben a szolgálatomra kell állnod, akár a könyvtárba, akár az íjászpályára megyek. Ha beteg vagyok, éjjel-nappal kell ápolnod. Megértetted?

Bólintottam.

   Valahogy nem éreztem megkönnyebbülést. Jobban tetszett, míg az utolsó szolgálók közé sorolt, és a reggeliket kellett átvinnem a hwarangokhoz, meg mosni jártam a folyóra. Ezentúl még annyi szabadságom se lesz, mint eddig; „ha egyszer bekerülsz a palotába, sohasem jutsz ki” – jutottak eszembe az apám szavai. Ezt akkor mondta nekem, mikor egyik nap a királyné a szomszéd városon vonult keresztül, és mi mind odamentünk, csak hogy megnézzük a menetet. El voltam ájulva azoktól a színektől, amelyek az udvarhölgyek ruháin voltak, s az egészet olyan pompásnak láttam, hogy én is udvarhölgy szerettem volna lenni. Apám óva intett, hogy a palotába menjek. S tudtam, hogy igaza volt.

   A királynő aznapra már visszatért hivatali körébe: míg a hercegnő körül sertepertéltem, az udvarhölgyek a látogatásának hírét hozták, s Sook Myung így véglegesen kizavart egy időre a szobájából, hogy négyszemközt beszélhessen az anyjával.

Kiballagtam az épületből, és a tornác mellett indultam el egymagamban – még kicsit örültem is neki, egy percnyi szabad levegőnek. De a hátam mögött tisztán hallottam, ahogy a királynő udvarhölgyei rólam pusmognak:

- Tudnám mit tett a kis csitri, hogy most így kivételez vele!

- Nincs semmi különös képessége, még csak nem is szép… - tódította a másik.

- Majd rájön, hogy nem kiváltság ez, hanem inkább átok… - recsegte az első félhalkan.

- Miért, hát nem az a legnemesebb dolog, hogy a királynőt szolgálhatod személyesen? – hüledezett a fiatalabbik.

- Mindenki azt rebesgeti, sokkal nehezebb, mint bármi mást csinálni. Nyomorult jómagam ezt persze sose fogja már megtudni, valóban mi igaz. De én mondom, ennek a hercegnőnek nincs szeme, hogy azt a kis csitrit választotta…

   Nem foglalkoztam velük, de mégis bántott, amiket mondtak. Ha tehettem volna, most azonnal cseréltem volna bármelyikükkel.

***

(Ban Ryu)

   A pagoda peremén üldögéltem már egy ideje, s nem volt más társaságom, csak a szélben sötéten imbolygó lombkoronák, s a bagoly, amely időnként felhuhogott az egyik fán. Rá vártam, mert megüzente… Az üzenetet most azzal a lánnyal küldte, akinek megint elfelejtettem a nevét, pedig annyi bajt okozott már nekünk… Meg van, Soo Young! Ő hozta el egészen a hwarangok házának kapujáig, még mielőtt becsukták volna. Még csodálkoztam is, hogy a hercegnő vele üzengetett, de ezek szerint megbízott benne.

   Patadobogás keveredett a sustorgó szélzörejbe, s tudtam, hogy ő lesz az: hamarosan ki is vált a sötét homályból, s megjelent a hercegnő csuklyás alakja éjfekete paripáján.

   Ahogy a ház előtti kis udvarra ért, megállította a lovát, s leszállt. Egy pillanatra körülnézett, de hamar megtalált engem – átsétáltam a kis ívelt hídon a patak felett, és meghajtottam a fejem üdvözlés képpen.

- Felség… - szólítottam meg, de ő csak felemelte hófehér kezét, s intett, hogy hallgassak.

A pagodához ment, s csak ott állt meg, a közepén. Ott lehúzta a csuklyát a hajáról, s rám nézett.

- Változik a terv. – mondta röviden. Ez meglepett. Gyorsan beszélt, egy kissé izgatottnak tűnt a hangja. – Amit eddig mondtam, felejtsd el mindent. Az anyám a hwarangok közül néhány osztagot el akar küldeni a határhoz, délre.

- A pekcsei határhoz? – kaptam fel a fejem. Pekcsével mindig voltak nézeteltérések, de ezúttal nem tudhattam, mi a helyzet. Abban is biztos voltam, hogy nem szívesen mennék Pekcsébe, ha egy mód van rá.

A hercegnő bólintott.

- De hát miért?

- Egy követ aggasztó híreket hozott… vagyis… az anyám szerint aggasztóak… szerintem kicsinyesek. Shillai rablóbandák fosztogajták azokat a határmenti falvakat, amelyek valaha a mi falvaink voltak… még a nagyapám előtti időkben. S ezért anyám békeőrjáratot szervez, a hwarangokat is be akarja fogni. Ez keresztbe lőtte az eredeti tervet…

Nem értettem még pontosan, de továbbra is feszülten figyeltem.

- Biztos voltam benne, hogy nem küldené el a trónörököst, de ma meghallottam, mikor a parancsot kiadta! S elküldi őt is, meg téged is, s az egész osztagot…

- Ez váratlan fordulat… - morogtam, inkább csak magamban.

Rövidke szünet állt be, majd Sook Myung hirtelen felpillantott.

- De ezt a fordulatot… még a javunkra fordíthatjuk. Az idő sürget, ha tovább várunk, a hwarangok túl erősek lesznek… Ban Ryu… - nézett fel rám, s mintha bársonyosabban csengett a hangja, ahogy a nevemet kiejtette. – …bízhatok a szavadban, ugye?

- Igen, felség.

- Megígéred, hogy megteszed, amit mondok?

- Minden tőlem telhetők megteszek, felség.

- Ha megteszed, nagy jutalomban lesz részed.  Rangot adok, és visszahozatom vérszerinti apádat. De tudnod kell, hogy nem egyszerű feladat…

- Felség, az életem az Ön kezében van.

Sook Myung hercegnő elmosolyodott, s egy pillanatra arca széppé vált a holdfényben. De aztán elfordította arcát, s az udvar túlsó felén levő lakatlan házra pillantva megfeszült arcizmokkal folytatta:

- Egy csapdát kell állítanunk.