6. fejezet

Bocsánat, hogy kicsit sokára hoztam, de elfoglaltak a nyelvizsgára való tanulnivalók meg ilyesmi... Igyekszem a kövi részeket sűrűbben hozni, lehetőleg hetente egyet! 

Majd írjátok meg eddig hogy tetszett! :)

* * * * * * * * * 

Megbízás

(Soo Young)

   Hűvös éjszaka volt, a koromsötét égbolton fagyosan néztek le rám a csillagok és a hold – az egyedüli útmutatóim, míg el nem értem a város szélét jelző külső falakat. A sötét kőtömegeket látva egy kissé megtorpantam – még sosem jártam erre egyedül, és Shillában még mindig kedvesebb útitársaknak éreztem a távoli holdat és a csillagokat, mint a rideg kőfalakat, és az éjjeli őrszemeket. Az öreg elmagyarázta, merre érdemes kerülni, hogy kikerüljem az illetéktelennek számító őröket, és hol kezdődik a hwarangok rezidenciája – úgy tettem ahogy mondta, és csakhamar a városfal elkanyarodott, én pedig valamivel odébb megpillantottam a jóval vékonyabb és kicsivel alacsonyabb falakat, melyek a hwarangok – és jelen pillanatban a királynő és a hercegnő – álmát őrizték. A magasabb épületek díszes pagodatetői sötét lidércekként meredeztek a kerítés fölé: a legnagyobbikban felismertem a főépületet, de a többiről fogalmam se volt – mikor odabenn voltam, a legkevésbé az kötött le, hogy melyik épületben mi található. Az öreg arra utasított, hogy haladjak a hosszanti fal mentén egészen a sarokig, majd a kanyar után, a körtefa árnyékában másszak át a kerítésen. Hogy honnan volt ennyire jól tájékozott nem kérdeztem, de az ilyenféle öregek általában mindent tudtak, még olyat is, amihez semmi közük nem volt. Ahogy a sarokhoz értem meg is pillantottam a körtefát, a körötte lepotyogott körték már messziről árulkodtak róla, hogy ez az a hely. Eddig gond nélkül haladt minden, de hát nem is itt volt a nehézség – hanem például ott, hogy fogalmam se volt, hogyan fogok felkapaszkodni az embermagasságú kőfalra, amelynek széles teteje csak megnehezítette az átkelést. Körülnéztem, hátha akad a kezembe valami kötél, létra, vagy bármilyen segédeszköz – közben hallgatóztam, de odabentről semmilyen nesz nem hallatszódott ki – az egyedüli zajforrás időnként a szél volt, és az erdei baglyok kísérteties huhogása. Körbesétáltam a körtefa alját, mikor végre ráakadtam a megfelelő eszközre: a legutóbbi körteszedéskor ott felejtették a kis kötéllétrát, amivel felmásztak a fa törzse mentén a magasabb ágakra. Néma tapssal jutalmaztam saját találékonyságomat, és gyors mozdulatokkal, ügyelve, hogy ne csapjak nagy zajt, átdobtam a kötéllétrát a tető gerincén. Az pont jól bele is akadt a cserepek bütykeibe, megrángattam, hogy biztosan megtartson, majd felkapaszkodtam rá.

   Már épp átkukkantottam a fal felett, amikor ajtónyitást hallottam, majd zajokat: valakik kiléptek a szemben lévő ház ajtaján. Az ajtó nem pont szembe volt velem, így szerencsére nem láttak, nem is figyeltek rám. A saját dolguk után mentek – az egyikük a hercegnő volt, ha jól láttam, a másik meg egy katona, vagy valaki… az arcát nem láttam. Ütemesen távolodtak a háztól, a velem ellentétes irányba, miközben halkan néha mondtak egymásnak valamit. Nem lehetett különleges randevú, csak közönyösen beszélgettek – én meg hálát adtam az égnek, mikor végre látó-és hallótávolságon kívülre kerültek.

   Átvetettem a lábamat a gerincen – még jó, hogy a sötét nadrágomat vettem fel, ami kényelmes volt az ilyesféle akciókhoz – egy pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam, és megtapogattam az ingem alá rejtett kis csomagot. Az anyagon át tompán kitapintottam valami karkötőhez hasonló formájú, kemény gyöngyszemekkel és valamilyen figurával díszített tárgyat, így megnyugodtam egy kicsit. Át akartam húzni a másik lábamat is a fal belső oldalára, de az közben beakadt a kötélhágcsóba. Közben odabentről megint motoszkálást hallottam, mintha valaki a kavicsos úton lépkedett volna párat, de aztán elhalt. Mindenképpen le kell érnem a belső oldalra, gondoltam, és kapkodva felhúztam a kötelet magam mögött, majd ugrásra készültem – észre se vettem, hogy a lábam még nem szabadult ki, én pedig elrugaszkodtam a tetőről.

   Rántást éreztem a lábamban, a kötélben megakadva nem érkezett le a talajra, én pedig a lehető legszerencsétlenebbül értem földet, félig hasra, félig a kezemre támaszkodva,  jó nagy huppanással. Elnémultam, nem mertem moccanni sem, úgy füleltem a tücskök ciripelését és a baglyok huhogását – de azon kívül nem hallottam semmi mást. Hátrapillantottam a kötélhágcsóra, aminek egyik vége még mindig be volt akadva a tetőbe, másik pedig a lábamba gabalyodott. Nekiálltam kihámozni belőle magamat, mikor hirtelen valaki megköszörülte a torkát – közvetlen mellettem.

Felnéztem, és azonnal vörösre gyúlt az arcom szégyenemben, mikor megláttam a felém tornyosuló alakot. Lehetett volna rosszabb is persze… de abban a pillanatban nem tudtam szörnyűbb balszerencsét elképzelni, mint szembenézni Ban Ryu gyanakvóan villanó tekintetével.

- Hiányoztak a hwarangok? – kérdezte hidegen, már-már gunyorosan.

Megráztam magam, és még mindig a földön támaszkodva felnéztem rá.

- Ja, nagyon…

Gúnyosan megrebbent a szája széle, majd folytatta.

- Na és miért? Csak nem… légyottod van valakivel közülük?

- Chh… Ilyenre még csak gondolni sem akarok… Kimaradnék a belterjes köreitekből, ha lehetséges. – vágtam vissza neki.

- Érdekes… - suttogta és gondolkodón mutatóujjával megtámasztotta az állát. Nem tudtam, mire megy ki a játéka, de kezdtem egyre jobban feszengve érezni magam miatta.

- Lenyűgöz, hogy ennyire érdekfeszítőnek találod. – feleseltem. Próbáltam visszanyerni az önbizalmam, de onnan a földről, az ő lenéző, fürkésző szemei közé nézve ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint bejutni a falon. – Megtennéd, hogy elsétálsz, és úgy teszel, mintha nem is láttál volna?

- Hmm – nevetett fel halkan. – Ha megmondod, kihez jöttél. – guggolt le, hogy szemmagasságban legyen.

- Mondtam, hogy senkihez. Csak le akartam vágni az utat…

- Valószínű… - somolygott, és láttam az arcán, hogy egy szavamat se hiszi el. Jó, talán ez volt minden idők leggyengébbik kifogása amit ki tudtam találni, de valahogy teljesen lefagytam. Inkább hagyjon ott a porban és nézzen levegőnek, csak ne érezzem azt, hogy hatalmas röntgenszemével átlát rajtam. - …ha csak le akartad vágni az utat, akkor kinek vitted ennyire sietősen ezt a kis csomagot? – emelte fel a földről mellőlem a kis batyut, ami valószínűleg az esés közben esett ki.

Felszisszentem és utána kaptam, de ő persze gyorsabb volt. Diadalittasan felállt, és megfordult.

- Állj meg! – kiáltottam utána, meg is feledkezve hogy talán nem kéne hangosabban beszélnem. Kapkodva kiszabadítottam a lábamat a kötelek közül, és végre felálltam. – Fontos küldetésem van, azonnal add vissza.

   Ban Ryunak viszont eszébe sem volt engedelmeskedni, ahogy azt sejtettem. Elindult pár lépést, miközben ujjaival kitapogatta, mi lehet a csomagban. Utána ugrottam, makacsul elkaptam a csuklóját, de ő észnél volt, és kicsavarta az enyémet. Felszisszentem a fájdalomtól, de nem hagytam magam.

- Ami a csomagban van, mindenképp el kell juttatnom a gazdájához! – mondtam neki. – Kérlek…

Erre megtorpant. Visszafordult, és olyan lendülettel indult meg felém, hogy már azt hittem, fel fog lökni. Hátráltam pár lépést, amíg a hátam hozzá nem ütközött végül a kőfalnak. Ő alig egy lépés távolságra megállt tőlem – fejével eltakarta előlem a holdat, így láthattam feldúlt arcát, villámokat szóró szemét. Fogalmam se volt mi változtatta ilyen gyorsan, de teljesen más ember nézett rám, mint az előbb. Reszketni kezdtem, fogalmam se volt, mit akar velem tenni.

- Érdekelne… hogy ki a gazdája... – sziszegte halkan. Alig észrevehetően vettem egy kis levegőt, hogy legyen szuflám válaszolni neki valamit, de ekkor kardpenge sercegését hallottam meg a hátunk mögött.

- Nincs jogod hozzá, hogy tudd. – szólalt meg a kard gazdája. A szigorú női hangban azonnal felismertem Sook Myungot. Ban Ryu rögtön megpördült a tengelye körül és mély fejhajtással mutatta ki tiszteletét.

- Felség.

Én is lesütöttem a szemem, és a fiú nyomában meghajoltam. A hercegnő eltette a kardját, és egy lépést közelebb lépett.

- Engem az érdekelne, mi az oka, hogy az éjszaka közepén épp a kerítésnél látlak titeket… főleg olyasvalakit, akinek semmi keresnivalója itt. – tekintete szinte lyukat fúrt belém, még úgy is éreztem, hogy nem néztem rá, csak a földet bámultam.

   Éreztem, hogy teljesen kifut már a vér a fejemből, és egy büdös szó nem jutott eszembe, amivel kimenthettem volna magam. Mindig akkor mondja fel az agyam, amikor pont a legszükségesebb lenne. Megkukulva bámultam először a hercegnőre majd Ban Ryura, a nélkül, hogy a tudatában lettem volna, mennyire kétségbeesett pillantással néztem rájuk. Végül Ban Ryu törte meg a kínos csendet, és valami olyasmit mondott, ami még álmomban se jutott volna eszembe.

- Hozzám jött.

He??! Rámeredtem kidüllesztett szemekkel, és egyszerűen nem tértem észhez. Ő egyetlen pillantással némaságra és engedelmességre intett, bár nem mintha tudtam volna bármit is mondani. A hercegnő gyanakvóan nézett előbb rá majd énrám, és szinte láttam, mennyi gondolat cikázik át az agyán ebben a pillanatban.

- Édes… - húzta el a száját Sook Myung gúnyosan. Na tessék, most már benne voltunk a pácban.

- Valójában csak hoztam valamit Ban Ryunmmmm… - nem bírtam befejezni a mondatot, mert a fiú az egész tenyerével befogta a számat, és odébb húzott.

- Bocsánatot kérünk, amiért megsértettük őfelségének nyugalmát… - hadarta és odébb vonszolt magával. Próbáltam nem elesni és tartani a tempóját, miközben számat-karomat lefogva maga után vonszolt. Végül mindketten megtorpantunk, mikor a hercegnő utánunk szólt.

- Ha hozzád jött... – a hangja legalább olyan szigorú volt, mintha ő maga lenne a királyné. – …akkor jobb lesz, ha vigyázol rá. A lány valahogy mindig rossz helyre téved.... – majd hátat fordított, és faképnél hagyott minket. Tehetek én erről? Eszem ágában sem állt megbántani a hercegnőt, és azt hittem, talán ő sem tekintette olyan súlyos bűnnek, hiszen baleset volt, hogy rálőttem a pataknál. De ez alapján jobbnak láttam, ha vigyázok vele. Szúrós tekintete azt sugallta, akit egyszer elejt, azt soha nem engedi el.

   Botladozva haladtam tovább, ahogy Ban Ryu behúzott az épület és a kerítés közé, ahol senki nem láthatott meg, és elég hely volt hozzá, hogy egy durva kézmozdulattal szembe fordítson magával. 

- Kitől van ez? – suttogta feszült hangon.

- Az istállómestertől… csak valami olcsó holmi, add ide…

- Tudod mi ez? – sziszegte, dühtől szikrázó szemmel. Megijedtem tőle. Sose láttam azelőtt ilyennek és tényleg nem értettem, mit húzta fel rajta magát, hiszen semmi köze nem volt hozzá.

- N…nem tudom… állítólag Moo Myungé… - hebegtem össze-vissza, és láttam, hogy felcsillant a szemem ahogy kicsúszott a kulcsszó a számon.

Elhúzta a száját, mint akinek sokat jelent ez a válasz, és egy kicsit engedett a szorításon.

- Szóval Moo Myung… - suttogta, de inkább magának mormogta az egészet.

- Mégis mi az? És neked mi közöd hozzá?

Mérgesen eloldotta a csomag kötőjét és kivette a benne levő dolgot: tényleg karkötő volt. Fekete gyöngyszemek alkották, a két végén pedig aprólékos ötvös munkával elkészített aranyozott virágok voltak. Elhűltem a karperec láttán, mert nem hétköznapi darab volt, az egyszer biztos. De Ban Ryu még nálam is furcsább fejet vágott. Összeráncolt homlokkal, értetlenül bámult rá, és talán valami csalódottság-féle suhant át az arcán.

- Ez meg… mi?

Ő értetlenül, én szimplán döbbenten bámultuk az ékszert hosszú másodpercekig – én azon gondolkodtam, hogyan lenne legegyszerűbb kereket oldani, hogy megússzam az újabb lebukás veszélyét. De már késő volt. Lépéseket hallottam oldalról, és ezzel egy időben fel is csendült Sam Maek Jong jól ismert hangja.

- Sook Myung hercegnő karperece. – a váratlan választ hallva mindketten rábámultunk. Ez meg honnan a fenéből került ide, és hogy ismerte, milyen ékszert hord a hercegnő?! – Ti loptátok el?

Egyik döbbenetből a másikba esve csak annyira maradt energiám, hogy a fejemet rázzam, közben már éreztem, hogy a lábaimból lassan-lassan kifut minden erő. Ha Ban Ryu nem markolta volna még mindig a csuklómat, talán már össze is estem volna.

- Nála volt! – vágta hozzám Ban Ryu az ékszert. Kösz, ez jól esett. Az előbb még kimentesz és magadra vállalsz, most meg ellöksz? Hol itt a logika, viráglovag?

- Nemis! – tiltatkoztam, eltartva magamtól a karperecet, mintha fertőző lenne, vagy valami. – Moo Myung hagyta el, engem csak ideküldtek, hogy visszaadjam neki…

- A hercegnő vesztette el a gyakorlat után, még kereste is egy ideig. – mondta Sam Maek Jong higgadtan. – Moo Myung találta meg, de ő is elhagyta a pakolás közben.

- Véletlenül került hozzám, én nem tudok semmiről! - szabadkoztam, és próbáltam kerülni Sam Maek Jong gyanakvó pillantását. Megint tesztelt, de fogalmam se volt, miért. – Dee… ha tényleg a hercegnőé, a legjobb, ha azonnal visszaadjuk neki…

- Majd én odaadom neki. – lépett oda hozzám, és automatikusan a tenyerébe ejtettem a karkötőt, gondosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se érjek a kezéhez. Ban Ryu még mindig meredt szemekkel bámulta az ékszert, de már inkább értetlenkedve.

- Miért vágsz ilyen csalódott arcot? – kérdezte Maek Jong, kissé szórakozottan. – Talán te szeretnéd odaadni neki?

Az említett megrázta a fejét és visszatért a jelenbe. Nyelt egyet, majd ridegen egy kurta felelettel válaszolt.

- Felejtsd el. – azzal elvonult. Sam Maek Jong elégedetten elmosolyodott, majd szórakozottan feldobta a tenyerében a kincset.

- Nem volt elég a tegnapi akció? – fordult felém, de szavait csak félhangosan, feszülten mondta, hogy a távolodó Ban Ryu ne hallhassa.

- Nem jókedvemből jöttem ide… - suttogtam vissza ingerülten. – Véletlenül…

- Túl sok a véletlen… - somolyogta.

- Te is mindig épp olyan helyen vagy…  – vágtam vissza neki.

- Nana. – emelte fel a mutató ujját. – Mondtam hogy vigyázz, hogyan beszélsz velem.

- Miért, ki vagy te, hogy félnem kéne tőled? – támadtam vissza.

- Miért árulnám el olyasvalakinek, aki maga sem árulja el a saját személyét? – nézett mélyen a szemembe. Hogy… tudta volna… hogy hazudtam neki… nekik? Ijedten csilloghattak a szemeim, ahogy visszanéztem rá, ez pedig csak olaj volt a tűzre, hogy a fejemre olvasson. – Feltűnsz a semmiből, árva menekültnek adod ki magad, aki segítségre szorul, majd hálátlanul megszöksz, és beállsz egy istállóba dolgozni… mindenről hallasz, mindenről tudsz…

- Nem tudom, miért gondolod ezt furcsának, túl sok mindent képzelsz bele…

- Jó lenne, ha így lenne. – felelte csendesen. – De nem találkoztam még olyan pekcseivel, aki ártatlanként próbált volna meg túlélni Shillában.

Valami súlyosan koppant. Ja, a saját szívverésem volt az.

- Honnan…

- Hmm… - húzta el a szája szélét egy halvány, féloldalas mosolyra. – Aznap, mikor megmentettem az életed… - kezdte immár szokásos undok stílusára visszaváltva. – egy furcsa medál majdnem kiesett a nyakadból…

Rémülten villant a szemem, és a nyakamban lévő zsinórhoz kaptam.

- Te láttad? Elolvastad?

- Nem volt más választásom, eléggé szembe tűnő volt. – kifogásolta. – Épp ezért akárki küldött…

- Nem! Én tényleg véletlenségből kerültem ide! – tiltakoztam. – Bármit is gondolsz, higgy nekem. Semmi rosszat nem akarok, és már rájöttem, hogy itt semmi keresnivalóm nincs.

- Így van. – bólintott. Azért rosszul esett, még akkor is, ha ez volt az igazság. – A karkötőt én adom át. – közölte. – Jobb lenne, ha máris elmennél, a falakon belül ugyanis nő nemigen tartózkodhat…

Ha-ha-ha, gondoltam, de tulajdonképpen semmi kedvem nem volt egy percnél tovább maradni.

- Ne aggódj, már itt sem vagyok. – feleltem dacosan, és lendülettel megfordultam. Egy pillanatig megtorpantam, de aztán erőt vettem magamon, hogy visszanézzek. Hallottam, ahogy az ő lépései is távolodnak, így én is tovább sétáltam abba az irányba, ahol bemásztam a kerítésen.

Kavarogtak a gondolataim és émelyegtem, egy pillanattal később pedig rájöttem, hogy nem ettem semmit sem dél óta. Felpillantottam a csupasz, sápadt holdra, ami szánakozva nézett vissza rám. „Hogy lehetsz ennyire béna, hogy még azt sem tudod teljesíteni, amire megkértek?...”

Megráztam magam. Az önsajnálattal nem megyek semmire, csak össze kell szedni magam. Eldöntöttem, hogy másnap reggelre eltűnök. Itt hagyom ezt a furcsa házat, a királynő légkörét, mert minden emberében azoknak a rablóknak a tekintetét láttam, akik elfogtak a pekcsei határon, vagy akik éjjel garázdálkodni akartak az istállónál. Nem éreztem biztonságban magam, és hirtelen felerősödött a vágy, hogy visszatérjek a családomhoz, és mellettük legyek, ha esetleg bármi baj érné őket. Már rájöttem, hogy bármiben is reménykedtem, itt semmi keresni valóm nem volt..

- A fenéket, semmi közük sincs egymáshoz. – hallottam meg a hercegnő hangját távolabbról. A falhoz lapultam még mielőtt feltűntek volna az épület sarkánál. Nem mertem kilesni sem, de így is tisztán hallottam őket. Azzal a katonával volt, akivel már korábban is láttam, vele beszélgetett fojtott hangon.

- A kis fruskában valami nem stimmel…

- Most ő a kisebb baj… Naiv és ártatlan, de tűzről pattant. - cáfolta Sook Myung. – A lényeges most  az, hogy Ban Ryu megsejtette… azt a valamit, aminek még nem lenne szabad kitudódnia.

- Úrnőm. - szólalt meg a katona mély, öblös hangján. – Ha bármiben segítségére lehetek, ezer örömmel segédkezek.

A hercegnő hallgatásba burkolózott egy ideig, mint aki hosszan gondolkodik a válaszon. Végül fagyos hangon adta ki az utasítást, énbennem pedig egy pillanatra megállt az ütő a parancs hallatán.

- Kerítsd elő a lányt. 

* * * * * * * * * *

5. fejezet

Sziasztok! Sajnálom, hogy kicsit később sikerült ezt hoznom, de még az Elrejtetteket írtam jó sokáig, (de végre már rájöttem, mi lesz a vége :P). Hát ez a mostani rész ilyen lett, nem tudom még mit hozok ki belőle pontosan, de igyekszem, hogy ne legyen uncsi! :)
A véleményeket pedig nagyon megköszönöm!^^

~ Feltámad a szél ~

(Sam Maek Jong)

   Talán többet alszok éjjel, ha nem lett volna az a kis affér a pajtánál… Három harci ruhába öltözött, de katonáknak alig nevezhető betolakodó volt, ruhájuk alapján pedig a királynőhöz tartoztak. De abban biztos voltam, hogy nem anyám szervezkedik ilyen módon… Ha keresztbe akarna tenni, azt nem az egyszerű katonáira bízná, akiket két csapással harcképtelenné lehet tenni.  De amire végképp nem számítottam, hogy Soo Younggal ott fogok összefutni. Vajon ő mit keresett a pajtában, éjnek idején? Az egész lány olyan ártatlannak tűnt eleinte, mint aki azt se tudta, hol van… igen, először megszántam és nem akartam szem elől téveszteni, mert ha tényleg Pekcséből szökött át, annak sok veszélye lehet még, főleg ha anyám emberei kezei közé kerül. De megszökött Soo Hóék otthonából és a lovak körül bujkált, mi több összehaverkodott az öreg istállómesterrel, aki még rokonszenvezik is vele… egyre inkább nem értettem semmit vele kapcsolatban, sőt az akciói miatt kezdett gyanússá válni… mi van, ha kém, vagy ilyesmi? Áh, mindegy. Nem is kellene rá figyelnem, csak elpazarolok egy csomó energiát…

   Nagy, dobos ébresztőre keltünk reggel, úgy vertek ki az ágyból, mintha megtámadtak volna minket. Nagyjából háromórányi alvás után kedvem lett volna kikiáltani, hogy királyi parancs, hogy mindenki hallgasson el és aludjunk még öt-hat órát, de azt hiszem túl súlyosak lettek volna a következmények… Így aztán végül összeszűkült szemmel, lassított tempóban támolyogtam ki az ágyból, és próbáltam figyelmen kívül hagyni Moo Myung és Soo Ho ugratásait, mekkora karikák vannak a szemem alatt. Yeo Wool még nálam is rosszabb volt, pedig ő többet aludt; visszaaludt az ébresztő után, és végül úgy kellett kirobbantani egy vödör vízzel a reggeli gyakorlat előtt. Nagy sürgés-forgás volt a napsugaras korareggelen, a felügyelőnk és a tanáraink is idegeskedtek, de perceken belül ki is derült, hogy miért: a királynő ugyanis már az éjjel megérkezett, és a reggeli előtti tornától kezdődően napnyugtáig tartja a szemlét. Hmm, tényleg nem aprózza el, és a nap végéig kihúzza. Ráadásul, öltözködés közben más pletyka is szárnyra kapott a fiúk között, miszerint a királynő nem egyedül jött, hanem magával hozta… a hercegnőt.

- Megérkezett őfelsége! – kiáltotta a főépület tornácáról a hírnök, és az udvaron felsorakozott összes hwarang egyszerre hajolt meg és tisztelgett előtte. Lassan lépett be az udvar nagykapuján a menet első tagja, egy díszes, harcos ruhába öltözött fiatal nő – ő volt Sook Myung, a féltestvérem. Az édesanyánk közös volt, és de ő velem ellentétben mindig szorosan a királynő mellett élt. Mondanám, hogy az ő árnyékában, de ez ahogy felnőtté vált, egyre jobban átalakult, Sook Myung arra a hatalomra vágyott, ami a királynőt illeti meg, és próbálkozott ezért egyre nagyobb befolyással bírni – több-kevesebb sikerrel. Sook Myung mögött két katona vezette fel a kis gyaloghintót, amelyben a királynő ült. Mögöttük egy sor udvarhölgy vonult némán, lehajtott fejjel. Ahogy középen besétáltak közöttünk, minden szempár rájuk irányult, néhányan nem is tudták, hogy melyiküket figyeljék jobban. Hiába volt megparancsolva, hogy fegyelmezetten csak a földet nézhetjük amíg őfelsége nem köszönt minket, éreztem, hogy a társaim lopva fel-felpillantanak, hogy a hercegnőt szemügyre vegyék. Miután a menet felért a tornácra, a királynő kilépett a hintóból, és miközben köszöntött minket, alaposan végigmustrált mindenkit. Kivétel nélkül, minden arcon megpihent a tekintete egy kis ideig, miközben néma csend honolt az egész udvarban. Kicsit tovább időzött a tekintete Moo Myungon, majd én következtem, engem majdnem dupla annyi ideig fürkészett. Végül kiadta a vezényszót:

- Kezdődhet a gyakorlat! – a hangja élesen, határozottan csengett, mint egy vérbeli erős királynéé.

Fegyelmezetten párokba rendeződtünk, és megkezdtük a reggeli hadigyakorlatokat.

***

   Már délidőre mindannyian kidőltünk a fáradtságtól, de a királynénak hála aznap ebédre jobb ételek ehettünk ebédre, ezért utána mindenki jóllakottan dőlt le a hálótermekben egy kis pihenőre. Aznap szokatlanul meleg volt az idő, a nyári hőséget idézve, így szinte még ülő helyzetben is izzadtunk… Épp ezért anyám úgy rendelkezett, hogy napnyugta előtt folytatjuk  majd az íjászattal. Délután visszavonult, és azt kérte, ne zavarja senki. Az őrség kiállt az épület bejárata elé, és szinte egy lélek sem közelítette meg az előtte elterülő udvart. Magabiztosan sétáltam be az üres udvarba, de amint az ajtó közelébe értem, a két katona megállított.

- Őfelsége lepihent. – mondta az egyik öblös hangján. – Azt kívánta, hogy senki ne zavarja.

- Hívatott engem. – erre összenéztek, mint akik még nem hallottak ilyesmiről.

- Jelentsenek be, de ha nem akar látni, elmegyek. – mondtam határozottan.

   Persze, hogy akart látni. Ebéd alatt megüzente nekem, Pa Oh nyújtotta át a kis üzenetet. Kíváncsi volt rám, de biztos voltam benne, hogy belém szeretne fúrni valahol, mert mindig ezt csinálta.

- Látom, jót tesz a vidéki levegő, megerősödtél. – villantott felém egy hideg mosolyt, miután meghajoltam előtte. – Egészen más erőben vagy, mióta legutóbb láttalak.

- Van valami konkrét indokod is, hogy idehívattál, vagy csak bájcsevegni szerettél volna? – feleseltem még hidegebb hangon, már ha ez lehetséges volt.

- Csak látni szerettem volna a fiamat… normális, anyai ösztön ugyebár. Bírd ki egy kicsit, és igyál meg velem egy csésze teát.

Rezzenéstelenül leültem a székre és tűrtem, hogy elém hozzák a gőzölgő italt. Az arcom megfeszült, ura voltam minden érzelemnek – egy rideg álarcot mutattam, csak úgy, ahogy anyám is. Már régóta ezt a játékot játszottuk, ő kezdte, én pedig viszonoztam, és faarccal versengtünk a még fagyosabb hangulatért. Patetikus volt az egész, mint egy temetés.

- Ahogy elnéztelek titeket reggel, egy kicsit megsajnáltalak… - kezdte mézes-mázosan. – Nehéz lehet egyszerű emberek között élni, közben rejtegetve a valódi kiléted…

- Nem kérek a sajnálatodból, anyám. Te rendelkeztél a hwarang renddel, én pedig beépültem, hogy téged szolgáljalak, amíg elég erős nem leszek…

- Gondolod, hogy menni fog? A palotában mindenki azt lesi, hogy kiderüljön a király valódi személye…

Már nyitottam a számat egy újabb, nyers válaszra, de ekkor hangok szűrődtek be odakintről, majd hangosan dörömbölni kezdtek az ajtón.

- Engedjenek be! – az egyik miniszter hangja volt az; Ban Ryu apjáé. Azonnal felismertem, korábban többször is láttam már. Anyám ellenlábasa volt, szinte állandóan nézeteltéréseik voltak.

- Menj ki. – nézett rám az anyám ellent mondást nem tűrően és a háta mögé intett kezével. Röviden fejet hajtottam, és a hátul levő paraván mögé léptem, ahol egy titkos ajtó nyílt – a hátsó folyosóra. Onnan már csak egy lépés, és kint voltam a ház mögötti udvarban. Nem mozdultam el az ajtótól, ott tartottam a fülem a résnél, hogy halljam a beszédüket, de ekkor hirtelen valaki a vállamra tette a kezét, és megszólalt.

- Kiküldtek? –összerezzentem, mert egyáltalán nem számítottam rá. Sook Myung állt mögöttem, még mindig ugyanabban a harci felszerelésben, pedig nem is volt rá szüksége egyáltalán. De talán csak fel akart vágni vele, ki tudja.

- Nem hiszem, hogy közöd lenne hozzá. – válaszoltam neki hidegen.

- Több közöm van, mint ahogy gondolod. – felelte szárazon. – Én nőként vagyok mellőzve a politikában, te pedig szimplán azért, mert nem mered felvállalni az arcodat… Nem tudom, melyikünk a szánalmasabb…

- Hű de felvágták a nyelved.

- Hmm… - aprót elmosolyodott, de az arca rideg és komoly maradt.

- Minek jöttél ide? – kérdeztem tőle.

- Amiért anyánk is. Látni akartalak, hiányoztál, bátyó.

- Mindjárt meghatódok… - vettem át a fonalat egy gúnyos mosollyal. – Ja, mégse. Bocs. – nyeltem egyet, majd folytattam. – Szóval? Áruld el.

- Meddig akarod ezt csinálni? – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet.

- Micsodát?

- Ezt a nevetséges színészkedést… szerinted még sokáig titokban tarthatod, ki vagy? Van fogalmad róla, miért jött ide Park  miniszter?

Összevontam a szemöldököm. Erről lövésem se volt, hiszen nem voltam a palotában már jó ideje. Sook Myung sokkal frissebb információk birtokában volt, mivel a királynő mellett élt.

- Van valami, amiről tudnom kéne? – hajoltam közelebb hozzá.

Láttam az arcán az elégedettséget, ezek szerint ezt szerette volna elérni. Hogy kíváncsivá tegyen, hogy éreztesse, kettőnk közül ő van jobb helyzetben. Mindig ilyen volt, nagyravágyó és vezéregyéniség.

- Összeesküvést szervez… - suttogta sejtelmesen. – És nyomoznak, a valódi trónörökös után. – Igen, ez nem volt nagy újdonság. – Anyánk ellenlábasaival szövetséget kötött, és meg akarja öletni a trónörököst. De Pekcsével is szervezkedik, hogy őket kihasználva véget vehessen anyánk hatalmának…

- Tehát Ban Ryu apja… - kezdtem, de Sook Myung lepisszegett.

- Css! – azzal magával húzott a ház sarka felé. A túloldalon sétált el Park miniszter, kifele az udvarból. Ő volt az, kétségtelenül. Ezek szerint már legalább egy ellenségem van a hwarangok közt… - Jól vigyázz, kiben bízol! – emelte fel a mutatóujját figyelmeztetően Sook Myung. – És csak hogy tudd… ha egyszer véletlenül is hatalomra jutsz, még velem is számolnod kell! – azzal megfordult, és elfutott. Hosszú, lófarokba kötött haja ingaként hintázott minden lépésére, a derekára erősített tegezben pedig halkan csörögtek a nyílvesszők. Te mindig is a riválisodként kezeltél engem, Sook Myung, nem pedig testvérként.

   Eszemben se volt ellenségként tekinteni akárkire is a hwarangok közül.  Tudom, hogy ez volt a felállás, mindig voltak ellenségek és szövetségesek, jó és rossz oldal, habár hogy mikor melyik-melyik volt, azt nehéz volt eldönteni. Ban Ryu mindig is ridegen viselkedett, az apja szélsőséges politikai elvei miatt kissé elhatárolódott tőlünk, mint aki nem értette pontosan, kinek az oldalán kell állást foglalnia – ezért ez még nem jelentette azt, hogy ő az ellenségünk lenne. Bajban kiálltunk egymás mellett, akkor nem számított egyáltalán, ki hova tartozik. Ha Ban Ryu-ra ellenségként kéne tekintenem, akkor tulajdonképpen mindenkire, hiszen apám halála után szinte kivétel nélkül fejet hajtottak a királynő előtt. Az egyedüli ember, a király tanácsosa, őt anyám azonnal lefejeztette, mert túl furfangos észjárású, hűséges ember volt.

***

(Soo Young)

   Hallottam a híreket az istállómestertől, aki délben a piacon járt, hogy a királynő megérkezett, és hogy alkonyat előtt az íjászpályán folytatják a bemutatót. Nem akartam látni újból Sam Maek Jongot, de mégis bizsergett a talpam, hogy meglessem a gyakorlatot. Talán ha elrejtőzök egy közeli fán, vagy valahol, ahonnan senki sem vesz észre, én teljes nyugalommal végignézhetem. Szórakoztatónak tűnt, nem akartam semmiképp sem kihagyni. Az előző nap – hiába, hogy ugráltattak, mint egy kisinast – elkapott az íjászat láza, visszavágytam a gyerekkoromba, amikor az egyik szomszéd fiú kis íjával tanultam meg célba lőni.

   A pajta melletti kamrában tébláboltam, ahol rengeteg régi, szakadt lószerszám volt, bőrök és mindenféle lim-lom, amit nem tudtak már semmire sem használni. Nem merészkedtem még be ide, de mivel tudtam, hogy az öreg lefeküdt, most kaptam az alkalmon. Egy kisasztalra egy halom, régi kantár volt ledobva, porosak voltak, a bőr megkeményedett és kiszáradt bár, használhatatlan volt. Kihúztam az asztalalját, óvatosan csak, nehogy egerekre bukkanjak esetleg – de szinte semmi nem volt benne, csak egy poros, régi csúzli. Felcsillant a szemem. Kiszedtem a fiókból és szemügyre vettem: rég nem használták, de még nem ment tönkre. Azon kívül, hogy koszos volt, szinte semmi baja nem volt. Elmosolyodtam, és kiszökdeltem, a nyerges irányába, hogy egy kicsit rendbe hozzam. Ha íjjal nem is, csúzlival még játszhatok!

   Elindultam felfelé a patak mentén, és közben megfelelő méretű kavicsokat kerestem. Meleg idő volt, mezítláb voltam, és felhajtottam a ruhám szoknyájának az alját, amit aznapra vettem fel. A bokámnak, ami még egy kicsit fájt, jót tett a hideg víz, így belemásztam a patakba, fröcsköltem a vizet – egészen olyan voltam, mint egy falusi gyerek… de hát senki sem látta, nem érdekelt! Élveztem a szabadságomat, mert tudtam, hogy valószínűleg nem tart örökké. Megfeledkeztem a tegnapi zűrökről, Sam Maek Jong furcsa viselkedéséről, aki óva intett, hogy sokáig itt maradjak… nem tudom miért. Talán hallgatnom kellett volna rá, és elmenni messzire, ahogy mondta, de minél többet gondoltam rá, annál kíváncsibb lettem, mi van itt, ami miatt menekülnöm kéne. Igen, a királynő. Ha az emberei rájönnek, hogy pekcsei vagyok, azonnal túszul ejtenek, és vagy megölnek, vagy zsarolni próbálják vele a királyomat… Talán tényleg jobban jártam volna, ha aznap hajnalhasadtakor útnak indulok… Akkor ha már jó messzire jutok, letelepedhettem volna valahol, hogy egyszerű, csendes életet éljek… De túl kíváncsi és kalandvágyó voltam, és még fogalmam se volt, kik közé kerültem pontosan.

   Kilőttem a csúzlit, egy kismadárra a patakparton. Messzebb mentem mint általában szoktam, Találtam egy részt, ahol nyugodtabb volt a víz, és több madár is a patakból ivott, vagy épp fürdött benne. A földhöz lapultam, és kezemet egy lapos kő élének támasztva céloztam. A kavics gyorsan kirepült, de célt tévesztett, és a vízbe pottyant. A madárcsapat rémülten rikoltozva repült fel, de én még a levegőbe lőttem egyet csak a hecc kedvéért, hátha eltalálom az egyiket…

- Aúú! – kiáltott fel valaki a szemközti bokrok között. Megfagyott az ereimben a vér, amikor a nő előlépett. Drága anyagból készült, harci mezben volt, a derekáról tegez lógott, a hátán pedig íj. Fogalmam se volt ki lehetett, de nem a falu népe volt, annyi látszott rajta.   

- Azzal a vacakkal akarsz madarat fogni? – jött közelebb, én pedig leblokkoltam egy pillanatra, és nem sütöttem le a szememet, ahogy ezt ilyenkor illik, hiszen nálam magasabb rangú személyről van szó. Elég fiatal volt még, inkább lány volt, hozzám hasonló korú, bár a ruházat kissé öregítette. Keskeny, de arisztokratikus arca volt, szigorú lófarokban kötött haja, s hideg tekintettel nézett a szemembe, én pedig meredten néztem vissza rá.

- Ennek semmi baja, csak megcsúszott a kezem. – feleltem neki vissza.

- Esetleg engem akartál…

- Mi? Dehogy! Bocsánat, én tényleg nem úgy értettem… - szabadkoztam a szám elé kapva a kezem, amikor rájöttem, hogy mekkora hibát vétettem.

- Hmm. Nem láthattál, biztos vagyok benne. Figyeltelek már egy ideje. – mondta tárgyilagosan.

- Tessék??

- Csak erre jártam, és megláttalak. Nem akartalak megzavarni a játékodban… - folytatta ugyanolyan érzelemmentes hangon, de én közbe szóltam, még mindig a meglepettségtől kissé magasra szökött hangon.

- Ó, nagyon sajnálom, hogy eltaláltalak… Én tényleg a madarakat céloztam…

Halvány mosoly futott át rajta, de szinte azonnal eltűnt.

- A technikád jó volt, de pontatlanul célzol. – mondta. Odalépett mellém, és a kezét nyújtotta, hogy odaadjam neki a csúzlit. Vonakodtam kicsit, mert egyáltalán nem értettem a szándékát. De még mindig én voltam az alávetett szerepű, így végül engedelmesen odaadtam neki.

- Öreg darab, de jó fából van. – forgatta meg. Ujját végigfuttatta a fa erezetén, majd az egyik felén levő apró virágjelen, amit belevéstek. – Honnan szedted?

- Találtam.

Némán bólintott, nem szólt semmit. Felvett egy gömbölyded követ a patakból, és a bőrhöz illesztette. Abba az irányba fordult, amerre én is lőttem, mert épp egy szürke galamb szállt le a partra. Szilárdan állt, úgy célzott, és azonnal eltalálta. A madarat a fején érte az ütés, s rögtön szörnyet halt.

- Szép lövés! – dicsértem, de ő szinte egy pillantásra se méltatott.

- A csúzli tényleg tökéletesen működik. – állapította meg, és odasétált a zsákmányához. A lábánál fogva felemelte, mire az állat egyet-kettőt még rúgott az idegtől, aztán teljesen élettelenné vált. Aztán visszasétált, és visszaadta a csúzlimat. – Ki vagy? – kérdezte végül.

- Soo Young.

- Örültem a szerencsének, Soo Young. – biccentett, majd hátat fordított, és faképnél hagyott.

Furcsa lány volt, és volt valami furcsa fellengzős stílusa, amivel nem tudtam mit kezdeni. A zsebembe csúsztattam a csúzlit, örültem, hogy ennyivel megúsztam. Lehetett volna rosszabb is, ha közli a rangját és hogy beperel, vagy ilyesmi. Elhatároztam, hogy lemaradva, de követem, merre megy. Domboldalnak fölfele indult meg, és épp, mikor megfelelő távolságba kerültem, hogy utána indulhassak, hátulról valaki a nevemet kiáltotta.

- Soo Ho? – szólítottam meg a hang gazdáját, miután megfordultam; és tényleg ő volt az, a patak partján sétált, s méghozzá nem egyedül. A húga lépdelt mögötte, kedves arca azonnal felderült, amikor meglátott.

- Nem tudtam elképzelni hova tűntél! – sietett oda hozzám. – Nagyon megijedtem, és anyám nem értette, miért aggódok… Miért csináltad…

- Nem akartalak bajba sodorni… - szabadkoztam.

- Nem is lettél volna bajban, én kimagyaráztam volna anyánk előtt. – bizonygatta Soo Ho mosolyogva, de inkább ráhagytam. Hogyan magyarázott volna ki…

- Mindegy is, a lényeg, hogy most itt vagy! – örvendezett Soo Yeon. – Soo Ho azt mondta, az istállóban aludtál, ez komoly?

Bólintottam.

- Nem féltél, hogy elrabolnak, bármi történhetett volna veled…

- Dehogyis, ugyan ki akarna ott bármit is tenni! – legyintettem könnyedén, és a tegnap éjjelre gondoltam.

- Azért akkor sem kéne egyedül pusztán padláson aludnod… - mondta kaján vigyorral a száján Soo Ho. – Ha félsz, csak szólj, én…

- Hé, mit képzelsz?! – csapkodta meg a vállát Soo Yeon, mire huzakodni kezdtek egymással, én meg elnevettem magam.

- Ha ilyeneket mondana neked, nyugodtan megverheted, engedélyezem! – mondta nekem Soo Yeon. Én mosolyogva bólintottam, mire Soo Ho gyilkos pillantásokat lövellt a húga irányába.

- Nem tudom mit látsz bele hugi, én csak pusztán lovagias vagyok…

- Chh, hallottam hírét a nagy lovagiasságodnak! Igyekezz készülődni inkább, hogy bebizonyíthasd mindenki előtt!

- Ja tényleg, mindjárt kezdünk!

- Soo Young, ugye te is kijösz megnézni? – kérdezte a lány tőlem.

Én egy pillanatra elbizonytalanodtam. Talán nem lenne jó ötlet emberek előtt mutatkozni, ugyanakkor a tömegben simán el tudnék vegyülni… – Az egész város kinn lesz, jönnöd kell! – unszolt tovább, és végül kínosnak éreztem volna már visszautasítani, nem akartam még egyszer megbántani.

- Rendben. Megyek én is.

   Követtem őket a patak partján amely egészen a domboldal aljáig vitt, ahonnan már látni lehetett a szalagokat körbekerített pályát, s egyre jobban gyűltek az emberek. Az istállók oldalánál két fehér sátor volt felállítva, előttük a már felszerszámozott lovak legelésztek unottan, fatuskókhoz kikötve.

- Siess Soo Young, jó helyet kell találnunk! – húzott magával a lány, mikor elhaladtunk a sátor előtt.

- Nem is kívánsz sok sikert a bátyádnak? – kérdezte Soo Ho, mikor megállt a fehér sátor bejárata előtt.

A húga megfordult és csípőre tett kézzel ránézett. – Rólad csak úgy süt az önbizalom, nem szorulsz bíztatásra! – vágta oda neki. Ekkor kilépett Ban Ryu is a sátorból, egy gyors pillantással felmérte a kis társaságunkat, de még Soo Hónak se intett oda, úgy sétált el mellettünk az istállóba. Soo Yeon rebegő pillákkal, nyitott szájjal bámult utána, mint aki még sosem látott ennél különösebb jelenséget. Közelebb léptem hozzá, és a tenyeremmel integettem egyet az arca előtt.

- Hahóó…

- Mi? Jaj… - pirult el hirtelen.

- Ne bámuld ennyire nyilvánvalósan. – súgtam oda neki, egy kis mosollyal a szám sarkában. Tulajdonképpen meg tudtam érteni. Ban Ryu szép arcával, de mégis férfias vonásaival tényleg az egyik legvonzóbb volt közülük. Vonzóbb, mint Soo Ho vagy Sam Maek Jong. Soo Yeon már épp nyitotta a száját a válaszra, de a bátyja közbeszólt.

- Hugi? Mi ez a tekintet?! Csak nem… Aúú! – az utóbbi már azért szólt, mert a húga jó erősen oldalba vágta.

- Mi közöd van hozzá? menj készülődni! – lökte be a sátorba, s így kis híján nekiesett az éppen kifelé tartó Sam Maek Jongnak. Amint megpillantottam, kihasználtam azt a másodpercet, amíg azzal volt elfoglalva, hogy So Ho miért ment neki, és elfutottam a sátor sarkához.

- Sam Maek Jong! – kiáltott utána Soo Yeon, de legszívesebben befogtam volna a száját, hogy ne vonja arrafele a fiú figyelmét. A fiú a neve hallatán megfordult, de arcáról most se olvastam le semmiféle érzelmet. – Hajrá!

Felvonta a szemöldökét, és zavartan biccentett, mielőtt továbbállt. Nem tudta hova tenni Soo Yeon lelkesedését, szinte nevetnem kellett, amilyen zavartnak tűnt egy jókívánság hallatán. Mintha nem szokott volna kapni bíztatást és nem tudná kezelni az ilyesmit.

   Soo Yeon karon fogott, és tovább álltunk, elvegyültünk a tömegben, odasétáltunk a szalagkorlát széléhez, ahonnan jó rálátás nyílt a pályára. Még jó, hogy aznap női ruhát vettem fel, így nem tűnt fel senkinek, hogy idegen vagyok. Mivel egész sokat voltam emberek között, mióta itt voltam, megszoktam már a beszédstílusukat, és én is egész könnyen átvettem. Tudtam, hogy azonosulnom kell velük, rájuk kell hasonlítanom, és az életben maradásom érdekében akár a saját származásomat is meg kell tagadnom. A mai nap pedig olyan volt, mint egy első próbatétel.

   Dobok dübörgése és patadobogás verte fel a völgyet, ahogy kivágtázott a sok hwarang lóháton, és egy tiszteletkört leírtak a domboldalon. Felsorakoztak a pálya túlsó felén, és mindannyian egy irányba néztek – mint akik még várnak valamire. A tömeg izgatottan pislogott körbe, nyakukat nyújtogatták, nem értették a pillanatnyi üres járatot, de végül nem kellett sokat várniuk: a hírnök harsogva felkonferálta a királynő lányát, Sook Myung hercegnőt, aki jelenlétével nem csakhogy megtiszteli az eseményt, de egyenesen versenyezni fog a hwarangokkal. Tüzes, fekete paripán ügetett be, majd felvágtatott a domboldalon, ugyanolyan kört leírva, mint az előbb a hwarangok is. Mikor megláttam élénkszínű harci mezét és az oldalán lógó íjat és tegezt, megfagyott az ereimben a vér. Összepréseltem a számat, a fogaim belevájtak az ínyembe az idegtől, ahogy rám tört a felismerés és a szégyen, amiért tiszteletlenül beszéltem vele. Ugyanaz a lány volt, akivel a forrásnál összetalálkoztam korábban. Fogalmam se volt róla, hogy ő hercegnő lenne… hisz semmilyen hercegnői jelvényt vagy gyűrűt nem ismertem fel rajta.

- Nézd, milyen méltóságteljes! – ámuldozott Soo Yeon a női lovas büszkeségén. Igen, úgy ült a lovon, mint egy hadvezér. Nem is méltóságteljes volt, inkább büszke, majdhogynem kevély. Annyi önbizalmat láttam az arcában, mint az összes hwarangnak együttvéve, pedig azok sem tűntek túl félénknek. Soo Ho, Ban Ryu és Moo Myung is céltudatosan nézett előre, Sam Maek Jong nem kevésbé, de az ő arca egy kicsit más volt –feszültebbnek tűnt, mint a többi. Máshogy nézett a hercegnőre is – egy csepp alázatot se láttam, sőt, inkább utálatot, míg a többiek kis híján csodálattal bámulták az íjász és lovaglás stílusát. Nem tudom miért, de egyből arra gondoltam, hogy valami nincs rendjén – amikor a pillantásuk találkozott, teljesen úgy tűnt, mintha már ismernék egymást, ami természetesen lehetetlenség volt. Hisz ki ismerte volna a hercegnőt, aki szigorúan a palota falai közt nevelkedett, a királynő kezei alatt.

- Nézd, mennyire pontosan lő! – hallottam a mögöttünk levő férfiak kiáltását, amikor a hercegnő bevitte az első telitalálatot. A hwarangok közül egyikük sem lőtt teljesen pontosan, még Maek Jong is csak a középső karika szélét találta el.

- Ő a legrátermettebb az egész királyi családban, én mondom! – fecsegett mögöttem a férfi felesége. – Túlszárnyalja az anyját, belőle lesz királynő, a trónörökösnek mondott arctalan fattyú meg…

- Ej asszony, hogy mondhatsz ilyet! – torkolta le a feleségét a férfi, mire az asszony hirtelen elhallgatott. Hátra pillantottam futólag, a férj ijedten kapkodta a tekintetét, hogy hallotta-e őket valaki más. Mindenki csak a műsorral volt elfoglalva, én viszont elkaptam a beszélgetés fonalát. Nem sokat tudtam a shillai királyi családról, csak annyit, hogy a régens királynő uralkodik, mert nincs utód. De ezek szerint…

- Ne merészelj itt így beszélni a trónörökösről asszony!

- Eressz el, te bolond, itt mindenki róla pletykál már… Az emberek lassan azt se hiszik el, hogy létezik a herceg, olyannyira titokban tartják, ki az…

- Titokban is tartják, csak a saját édesanyja tudja, ki az. – bólintott a férfi. – De él, biztos vagyok benne, hogy létezik…

- Hogy ne élne! És nem is fattyú, mint ahogy a rossznyelvek állítják! A megboldogult király édes fia, akit elnyomott a saját anyja… Nyomorult egy lélek lehet…

- Az, bizony. Ha arról valaha kiderül róla, ki az, mi csak a holttestét láthatjuk, semmi többet.

- Ejj, még hogy én beszélek rossz nyelven…

- Ez az igazság. Gyenge lehet, mint a téli napsütés, és aki gyenge, azt eltiporják az ilyenek… - bökött előre a királynő és a hercegnő felé.

Ebben a pillanatban a tömeg felujjongott, s a párbeszéd megszakadt. A pej mén gazdája diadalittasan a levegőbe kiáltott és megsarkantyúzva a lovát, a nyertesnek kijáró tiszteletkört írta le. Sam Maek Jong megnyerte az első kört – s ezzel legyőzte a hercegnőt. A tömeg, beleértve a mellettem álló Soo Yeont is, magán kívül volt, hitetlenkedtek, de örvendtek. Sook Myung zavartan nézett ki a fejéből, és ahogy találkozott anyja pillantásával, az szúrós szemmel nézett vissza rá. Nem tudom miért, de abban a pillanatban kicsit én is örültem Sam Maek Jong győzelmének – legalább akadt valaki, aki lefaragott Sook Myung hercegnő büszkeségéből.

   A következő kört végül a hercegnő nyerte – fej-fej mellett versenyzett Ban Ryuval és Maek Jonggal, de mindkettőjük utolsó lövésébe apró hiba csúszott. A harmadik, és egyben utolsó körben Sam Maek Jong és a hercegnő egymás után lőtték a telitalálatokat, de végül Sam Maek Jong lova megbotlott, és elvétette a lövést. Néhány felháborodott hwarang követelte az újrakezdést, de ezt a szabályok nem engedték. A tömeg üdvrivalgással ünnepelte a győztes hercegnőt, Sam Maek Jong pedig bosszúsan a földre vágta az íját. A hwarangok bemutatója ezzel véget ért – a nép mozgolódni kezdett, a nap már lenyugvóban volt a hegyormon, s narancssárgára színezte a völgy egyik oldalát. De a királynő ekkor felállt és megszólalt.

- Sook Myung hercegnő néhány szót szólna. – mondta titokzatosan, és a lánya egy elégedett bólintással nyugtázta anyja engedélyét.

- Köszönöm ezt az izgalmas megmérettetést! A hwarangokkal együtt gyakorolni megtiszteltetés, és kihívás volt! – mondta büszkén, és a dombról lefele végignézett a felsorakozott lovagokon. – Végül zárásképpen, egy kis meglepetéssel készültem… - izgatottság hulláma futott át a népen, a hwarangok is össze-összesúgtak. Sook Myung megvárta, míg elül a moraj, majd folytatta – Az udvarhölgyeim egy kis műsorral készültek. – mondta fennhangon, s azzal feléjük biccentett. Az udvarhölgyek vezetője, egy magas, nyúlánk lány felemelte a fejét, és nyomában a többivel, bevonult középre. Dobok harsogtak és egy húros, pengetős hangszert szólaltattak meg, mire a lánycsoport táncba kezdett. Összehangolt, szigorú tánc volt, feszített ritmusra. A dobok erősödtek, a közönség egyre feszültebb figyelemmel követte a táncot – ami csöppet sem volt a győztest éltető örömtánc, inkább komoly, egyre jobban izgatott hangvételű. Egyszerre csattantak a dobok, s egyidőben vagy tucatnyi fém suhanó hangja hasított bele a táncba – az udvarhölgyek a szoknyájuk egyik rejtett részéből kis kardokat rántottak elő, és lélegzetállító kardtáncba fogtak. Fegyelmezett, kítűnő pontossággal bánt mindegyikük a fegyverrel – a közönség lélegzet visszatartva bámulta, én is nyitva felejtettem a számat, teljesen lenyűgözött az előadás. Mellettem Soo Yeon kidülledt szemekkel bámult, az arca merő döbbenetet tükrözött, ő korántsem volt annyira lenyűgözve – vagy legalábbis nem ugyanúgy, mint ahogy az átlagemberek. És azon a ponton nekem is eszembe jutott, miért ez a hitetlenkedő arc: felénk még soha nem hallottam arról, hogy udvarhölgyek harceszközökkel való táncot mutattak volna be – Pekcsében egyenesen tiltott volt bármiféle fegyvert kézbe venniük – s ez aligha különbözött Shillától. S ők mégis fegyverekkel táncoltak…

   A hwarangok arcát néztem, akik ugyanolyan megkövülten bámulták, mint Soo Yeon.

- Menjünk… - suttogta Soo Yeon, és karon fogva utat tört nekünk az emberek között. Értetlenül követtem, oldalazva haladtam, míg oda nem értünk az egyik fehér sátor falához. Az egész közönség a sátor túloldalán sorakozott fel, s hallottam, ahogy tapsviharban törnek ki – nyilván véget ért a tánc, bár a dobok még mindig peregtek, csak a ritmus változott. Hallottam, ahogyan a lovasok kivágtatnak a pályáról – mi a sátor hátsó felénél voltunk, ők pedig pont az előtt haladtak el.

   Vége volt az egész műsornak, a város népe szétszéledt, s már a királynő is elment egész kíséretével – a hwarangok háza mellett szálltak meg éjszakára, mert veszélyes lett volna a sötétben hazatérnie –

- Soo Young. – hívott oda az öreg istállómester. – Az egyik hwarang itt hagyott valamit, ami nyilván fontos érték lehet neki… - mondta, és a kezében egy aprócska, kendőbe tekert csomagot mutatott fel. – Te fürge vagy, és be tudsz jutni sötétben is a házukhoz… nekem esélyem sincs. Az őrök a királynő lakrészét őrzik, talán kicsit szigorúbban, mint máskor… Légy óvatos.

- Tessék?

- El kell juttatnod a gazdájának… Az vesztette el, aki a sötétpej csődört lovagolta…

- Moo Myung? – kérdeztem rá, mert a három fiatal csődör közül csak egy sötétpej volt.

Az öreg valami bólintás-szerűen megrázta a fejét, hogy nem tudtam pontosan eldönteni, mit is jelentett, de ha a sötétpej ló lovasának kell átadnom, biztos voltam benne, hogy Moo Myung lesz az. Az istállómester a kezembe ejtette a kis csomagot, aztán becsoszogott a kis kunyhójába. Én egy ideig megkövülten álltam a ház előtt, tekintetem a teliholdra emeltem, és fohászkodni kezdtem. Hűvös szellő borzongatott, a fák összesúgtak körülöttem… változásról suttogtak, de még fogalmam se volt, mit fog hozni nekem a sors szele.