A véleményeket pedig nagyon megköszönöm!^^
~ Feltámad a szél ~
(Sam Maek Jong)
Talán többet alszok
éjjel, ha nem lett volna az a kis affér a pajtánál… Három harci ruhába
öltözött, de katonáknak alig nevezhető betolakodó volt, ruhájuk alapján pedig a
királynőhöz tartoztak. De abban biztos voltam, hogy nem anyám szervezkedik
ilyen módon… Ha keresztbe akarna tenni, azt nem az egyszerű katonáira bízná,
akiket két csapással harcképtelenné lehet tenni. De amire végképp nem számítottam, hogy Soo
Younggal ott fogok összefutni. Vajon ő mit keresett a pajtában, éjnek idején?
Az egész lány olyan ártatlannak tűnt eleinte, mint aki azt se tudta, hol van…
igen, először megszántam és nem akartam szem elől téveszteni, mert ha tényleg
Pekcséből szökött át, annak sok veszélye lehet még, főleg ha anyám emberei
kezei közé kerül. De megszökött Soo Hóék otthonából és a lovak körül bujkált,
mi több összehaverkodott az öreg istállómesterrel, aki még rokonszenvezik is
vele… egyre inkább nem értettem semmit vele kapcsolatban, sőt az akciói miatt
kezdett gyanússá válni… mi van, ha kém, vagy ilyesmi? Áh, mindegy. Nem is
kellene rá figyelnem, csak elpazarolok egy csomó energiát…
Nagy, dobos
ébresztőre keltünk reggel, úgy vertek ki az ágyból, mintha megtámadtak volna
minket. Nagyjából háromórányi alvás után kedvem lett volna kikiáltani, hogy királyi
parancs, hogy mindenki hallgasson el és aludjunk még öt-hat órát, de azt hiszem
túl súlyosak lettek volna a következmények… Így aztán végül összeszűkült
szemmel, lassított tempóban támolyogtam ki az ágyból, és próbáltam figyelmen
kívül hagyni Moo Myung és Soo Ho ugratásait, mekkora karikák vannak a szemem
alatt. Yeo Wool még nálam is rosszabb volt, pedig ő többet aludt; visszaaludt
az ébresztő után, és végül úgy kellett kirobbantani egy vödör vízzel a reggeli
gyakorlat előtt. Nagy sürgés-forgás volt a napsugaras korareggelen, a
felügyelőnk és a tanáraink is idegeskedtek, de perceken belül ki is derült,
hogy miért: a királynő ugyanis már az éjjel megérkezett, és a reggeli előtti
tornától kezdődően napnyugtáig tartja a szemlét. Hmm, tényleg nem aprózza el,
és a nap végéig kihúzza. Ráadásul, öltözködés közben más pletyka is szárnyra
kapott a fiúk között, miszerint a királynő nem egyedül jött, hanem magával
hozta… a hercegnőt.
- Megérkezett őfelsége! – kiáltotta a főépület tornácáról a
hírnök, és az udvaron felsorakozott összes hwarang egyszerre hajolt meg és
tisztelgett előtte. Lassan lépett be az udvar nagykapuján a menet első tagja,
egy díszes, harcos ruhába öltözött fiatal nő – ő volt Sook Myung, a
féltestvérem. Az édesanyánk közös volt, és de ő velem ellentétben mindig
szorosan a királynő mellett élt. Mondanám, hogy az ő árnyékában, de ez ahogy
felnőtté vált, egyre jobban átalakult, Sook Myung arra a hatalomra vágyott, ami
a királynőt illeti meg, és próbálkozott ezért egyre nagyobb befolyással bírni –
több-kevesebb sikerrel. Sook Myung mögött két katona vezette fel a kis
gyaloghintót, amelyben a királynő ült. Mögöttük egy sor udvarhölgy vonult
némán, lehajtott fejjel. Ahogy középen besétáltak közöttünk, minden szempár
rájuk irányult, néhányan nem is tudták, hogy melyiküket figyeljék jobban. Hiába
volt megparancsolva, hogy fegyelmezetten csak a földet nézhetjük amíg őfelsége
nem köszönt minket, éreztem, hogy a társaim lopva fel-felpillantanak, hogy a
hercegnőt szemügyre vegyék. Miután a menet felért a tornácra, a királynő kilépett
a hintóból, és miközben köszöntött minket, alaposan végigmustrált mindenkit.
Kivétel nélkül, minden arcon megpihent a tekintete egy kis ideig, miközben néma
csend honolt az egész udvarban. Kicsit tovább időzött a tekintete Moo Myungon,
majd én következtem, engem majdnem dupla annyi ideig fürkészett. Végül kiadta a
vezényszót:
- Kezdődhet a gyakorlat! – a hangja élesen, határozottan
csengett, mint egy vérbeli erős királynéé.
Fegyelmezetten párokba rendeződtünk, és megkezdtük a reggeli
hadigyakorlatokat.
***
Már délidőre
mindannyian kidőltünk a fáradtságtól, de a királynénak hála aznap ebédre jobb
ételek ehettünk ebédre, ezért utána mindenki jóllakottan dőlt le a
hálótermekben egy kis pihenőre. Aznap szokatlanul meleg volt az idő, a nyári
hőséget idézve, így szinte még ülő helyzetben is izzadtunk… Épp ezért anyám úgy
rendelkezett, hogy napnyugta előtt folytatjuk
majd az íjászattal. Délután visszavonult, és azt kérte, ne zavarja
senki. Az őrség kiállt az épület bejárata elé, és szinte egy lélek sem
közelítette meg az előtte elterülő udvart. Magabiztosan sétáltam be az üres
udvarba, de amint az ajtó közelébe értem, a két katona megállított.
- Őfelsége lepihent. – mondta az egyik öblös hangján. – Azt
kívánta, hogy senki ne zavarja.
- Hívatott engem. – erre összenéztek, mint akik még nem
hallottak ilyesmiről.
- Jelentsenek be, de ha nem akar látni, elmegyek. – mondtam
határozottan.
Persze, hogy akart
látni. Ebéd alatt megüzente nekem, Pa Oh nyújtotta át a kis üzenetet. Kíváncsi
volt rám, de biztos voltam benne, hogy belém szeretne fúrni valahol, mert
mindig ezt csinálta.
- Látom, jót tesz a vidéki levegő, megerősödtél. –
villantott felém egy hideg mosolyt, miután meghajoltam előtte. – Egészen más
erőben vagy, mióta legutóbb láttalak.
- Van valami konkrét indokod is, hogy idehívattál, vagy csak
bájcsevegni szerettél volna? – feleseltem még hidegebb hangon, már ha ez
lehetséges volt.
- Csak látni szerettem volna a fiamat… normális, anyai
ösztön ugyebár. Bírd ki egy kicsit, és igyál meg velem egy csésze teát.
Rezzenéstelenül leültem a székre és tűrtem, hogy elém hozzák
a gőzölgő italt. Az arcom megfeszült, ura voltam minden érzelemnek – egy rideg
álarcot mutattam, csak úgy, ahogy anyám is. Már régóta ezt a játékot játszottuk,
ő kezdte, én pedig viszonoztam, és faarccal versengtünk a még fagyosabb
hangulatért. Patetikus volt az egész, mint egy temetés.
- Ahogy elnéztelek titeket reggel, egy kicsit
megsajnáltalak… - kezdte mézes-mázosan. – Nehéz lehet egyszerű emberek között
élni, közben rejtegetve a valódi kiléted…
- Nem kérek a sajnálatodból, anyám. Te rendelkeztél a
hwarang renddel, én pedig beépültem, hogy téged szolgáljalak, amíg elég erős
nem leszek…
- Gondolod, hogy menni fog? A palotában mindenki azt lesi,
hogy kiderüljön a király valódi személye…
Már nyitottam a számat egy újabb, nyers válaszra, de ekkor hangok
szűrődtek be odakintről, majd hangosan dörömbölni kezdtek az ajtón.
- Engedjenek be! – az egyik miniszter hangja volt az; Ban
Ryu apjáé. Azonnal felismertem, korábban többször is láttam már. Anyám
ellenlábasa volt, szinte állandóan nézeteltéréseik voltak.
- Menj ki. – nézett rám az anyám ellent mondást nem tűrően
és a háta mögé intett kezével. Röviden fejet hajtottam, és a hátul levő paraván
mögé léptem, ahol egy titkos ajtó nyílt – a hátsó folyosóra. Onnan már csak egy
lépés, és kint voltam a ház mögötti udvarban. Nem mozdultam el az ajtótól, ott
tartottam a fülem a résnél, hogy halljam a beszédüket, de ekkor hirtelen valaki
a vállamra tette a kezét, és megszólalt.
- Kiküldtek? –összerezzentem, mert egyáltalán nem
számítottam rá. Sook Myung állt mögöttem, még mindig ugyanabban a harci
felszerelésben, pedig nem is volt rá szüksége egyáltalán. De talán csak fel
akart vágni vele, ki tudja.
- Nem hiszem, hogy közöd lenne hozzá. – válaszoltam neki
hidegen.
- Több közöm van, mint ahogy gondolod. – felelte szárazon. –
Én nőként vagyok mellőzve a politikában, te pedig szimplán azért, mert nem
mered felvállalni az arcodat… Nem tudom, melyikünk a szánalmasabb…
- Hű de felvágták a nyelved.
- Hmm… - aprót elmosolyodott, de az arca rideg és komoly
maradt.
- Minek jöttél ide? – kérdeztem tőle.
- Amiért anyánk is. Látni akartalak, hiányoztál, bátyó.
- Mindjárt meghatódok… - vettem át a fonalat egy gúnyos
mosollyal. – Ja, mégse. Bocs. – nyeltem egyet, majd folytattam. – Szóval? Áruld
el.
- Meddig akarod ezt csinálni? – hagyta figyelmen kívül a
kérdésemet.
- Micsodát?
- Ezt a nevetséges színészkedést… szerinted még sokáig
titokban tarthatod, ki vagy? Van fogalmad róla, miért jött ide Park miniszter?
Összevontam a szemöldököm. Erről lövésem se volt, hiszen nem
voltam a palotában már jó ideje. Sook Myung sokkal frissebb információk
birtokában volt, mivel a királynő mellett élt.
- Van valami, amiről tudnom kéne? – hajoltam közelebb hozzá.
Láttam az arcán az elégedettséget, ezek szerint ezt szerette
volna elérni. Hogy kíváncsivá tegyen, hogy éreztesse, kettőnk közül ő van jobb
helyzetben. Mindig ilyen volt, nagyravágyó és vezéregyéniség.
- Összeesküvést szervez… - suttogta sejtelmesen. – És
nyomoznak, a valódi trónörökös után. – Igen, ez nem volt nagy újdonság. – Anyánk
ellenlábasaival szövetséget kötött, és meg akarja öletni a trónörököst. De
Pekcsével is szervezkedik, hogy őket kihasználva véget vehessen anyánk
hatalmának…
- Tehát Ban Ryu apja… - kezdtem, de Sook Myung lepisszegett.
- Css! – azzal magával húzott a ház sarka felé. A túloldalon
sétált el Park miniszter, kifele az udvarból. Ő
volt az, kétségtelenül. Ezek szerint már legalább egy ellenségem van a
hwarangok közt… - Jól vigyázz, kiben bízol! – emelte fel a mutatóujját figyelmeztetően
Sook Myung. – És csak hogy tudd… ha egyszer véletlenül is hatalomra jutsz, még
velem is számolnod kell! – azzal megfordult, és elfutott. Hosszú, lófarokba
kötött haja ingaként hintázott minden lépésére, a derekára erősített tegezben
pedig halkan csörögtek a nyílvesszők. Te mindig is a riválisodként kezeltél
engem, Sook Myung, nem pedig testvérként.
Eszemben se volt
ellenségként tekinteni akárkire is a hwarangok közül. Tudom, hogy ez volt a felállás, mindig voltak
ellenségek és szövetségesek, jó és rossz oldal, habár hogy mikor melyik-melyik
volt, azt nehéz volt eldönteni. Ban Ryu mindig is ridegen viselkedett, az apja
szélsőséges politikai elvei miatt kissé elhatárolódott tőlünk, mint aki nem
értette pontosan, kinek az oldalán kell állást foglalnia – ezért ez még nem
jelentette azt, hogy ő az ellenségünk lenne. Bajban kiálltunk egymás mellett,
akkor nem számított egyáltalán, ki hova tartozik. Ha Ban Ryu-ra ellenségként
kéne tekintenem, akkor tulajdonképpen mindenkire, hiszen apám halála után szinte
kivétel nélkül fejet hajtottak a királynő előtt. Az egyedüli ember, a király
tanácsosa, őt anyám azonnal lefejeztette, mert túl furfangos észjárású, hűséges
ember volt.
***
(Soo Young)
Hallottam a híreket
az istállómestertől, aki délben a piacon járt, hogy a királynő megérkezett, és
hogy alkonyat előtt az íjászpályán folytatják a bemutatót. Nem akartam látni
újból Sam Maek Jongot, de mégis bizsergett a talpam, hogy meglessem a
gyakorlatot. Talán ha elrejtőzök egy közeli fán, vagy valahol, ahonnan senki
sem vesz észre, én teljes nyugalommal végignézhetem. Szórakoztatónak tűnt, nem
akartam semmiképp sem kihagyni. Az előző nap – hiába, hogy ugráltattak, mint
egy kisinast – elkapott az íjászat láza, visszavágytam a gyerekkoromba, amikor az
egyik szomszéd fiú kis íjával tanultam meg célba lőni.
A pajta melletti
kamrában tébláboltam, ahol rengeteg régi, szakadt lószerszám volt, bőrök és
mindenféle lim-lom, amit nem tudtak már semmire sem használni. Nem merészkedtem
még be ide, de mivel tudtam, hogy az öreg lefeküdt, most kaptam az alkalmon.
Egy kisasztalra egy halom, régi kantár volt ledobva, porosak voltak, a bőr
megkeményedett és kiszáradt bár, használhatatlan volt. Kihúztam az asztalalját,
óvatosan csak, nehogy egerekre bukkanjak esetleg – de szinte semmi nem volt
benne, csak egy poros, régi csúzli. Felcsillant a szemem. Kiszedtem a fiókból
és szemügyre vettem: rég nem használták, de még nem ment tönkre. Azon kívül,
hogy koszos volt, szinte semmi baja nem volt. Elmosolyodtam, és kiszökdeltem, a
nyerges irányába, hogy egy kicsit rendbe hozzam. Ha íjjal nem is, csúzlival még
játszhatok!
Elindultam felfelé
a patak mentén, és közben megfelelő méretű kavicsokat kerestem. Meleg idő volt,
mezítláb voltam, és felhajtottam a ruhám szoknyájának az alját, amit aznapra
vettem fel. A bokámnak, ami még egy kicsit fájt, jót tett a hideg víz, így belemásztam
a patakba, fröcsköltem a vizet – egészen olyan voltam, mint egy falusi gyerek…
de hát senki sem látta, nem érdekelt! Élveztem a szabadságomat, mert tudtam, hogy
valószínűleg nem tart örökké. Megfeledkeztem a tegnapi zűrökről, Sam Maek Jong
furcsa viselkedéséről, aki óva intett, hogy sokáig itt maradjak… nem tudom
miért. Talán hallgatnom kellett volna rá, és elmenni messzire, ahogy mondta, de
minél többet gondoltam rá, annál kíváncsibb lettem, mi van itt, ami miatt
menekülnöm kéne. Igen, a királynő. Ha az emberei rájönnek, hogy pekcsei vagyok,
azonnal túszul ejtenek, és vagy megölnek, vagy zsarolni próbálják vele a
királyomat… Talán tényleg jobban jártam volna, ha aznap hajnalhasadtakor útnak
indulok… Akkor ha már jó messzire jutok, letelepedhettem volna valahol, hogy
egyszerű, csendes életet éljek… De túl kíváncsi és kalandvágyó voltam, és még
fogalmam se volt, kik közé kerültem pontosan.
Kilőttem a csúzlit,
egy kismadárra a patakparton. Messzebb mentem mint általában szoktam, Találtam
egy részt, ahol nyugodtabb volt a víz, és több madár is a patakból ivott, vagy
épp fürdött benne. A földhöz lapultam, és kezemet egy lapos kő élének támasztva
céloztam. A kavics gyorsan kirepült, de célt tévesztett, és a vízbe pottyant. A
madárcsapat rémülten rikoltozva repült fel, de én még a levegőbe lőttem egyet
csak a hecc kedvéért, hátha eltalálom az egyiket…
- Aúú! – kiáltott fel valaki a szemközti bokrok között.
Megfagyott az ereimben a vér, amikor a nő előlépett. Drága anyagból készült,
harci mezben volt, a derekáról tegez lógott, a hátán pedig íj. Fogalmam se volt
ki lehetett, de nem a falu népe volt, annyi látszott rajta.
- Azzal a vacakkal akarsz madarat fogni? – jött közelebb, én
pedig leblokkoltam egy pillanatra, és nem sütöttem le a szememet, ahogy ezt
ilyenkor illik, hiszen nálam magasabb rangú személyről van szó. Elég fiatal
volt még, inkább lány volt, hozzám hasonló korú, bár a ruházat kissé öregítette.
Keskeny, de arisztokratikus arca volt, szigorú lófarokban kötött haja, s hideg
tekintettel nézett a szemembe, én pedig meredten néztem vissza rá.
- Ennek semmi baja, csak megcsúszott a kezem. – feleltem
neki vissza.
- Esetleg engem akartál…
- Mi? Dehogy! Bocsánat, én tényleg nem úgy értettem… -
szabadkoztam a szám elé kapva a kezem, amikor rájöttem, hogy mekkora hibát
vétettem.
- Hmm. Nem láthattál, biztos vagyok benne. Figyeltelek már
egy ideje. – mondta tárgyilagosan.
- Tessék??
- Csak erre jártam, és megláttalak. Nem akartalak megzavarni
a játékodban… - folytatta ugyanolyan érzelemmentes hangon, de én közbe szóltam,
még mindig a meglepettségtől kissé magasra szökött hangon.
- Ó, nagyon sajnálom, hogy eltaláltalak… Én tényleg a
madarakat céloztam…
Halvány mosoly futott át rajta, de szinte azonnal eltűnt.
- A technikád jó volt, de pontatlanul célzol. – mondta.
Odalépett mellém, és a kezét nyújtotta, hogy odaadjam neki a csúzlit.
Vonakodtam kicsit, mert egyáltalán nem értettem a szándékát. De még mindig én
voltam az alávetett szerepű, így végül engedelmesen odaadtam neki.
- Öreg darab, de jó fából van. – forgatta meg. Ujját
végigfuttatta a fa erezetén, majd az egyik felén levő apró virágjelen, amit
belevéstek. – Honnan szedted?
- Találtam.
Némán bólintott, nem szólt semmit. Felvett egy gömbölyded
követ a patakból, és a bőrhöz illesztette. Abba az irányba fordult, amerre én
is lőttem, mert épp egy szürke galamb szállt le a partra. Szilárdan állt, úgy
célzott, és azonnal eltalálta. A madarat a fején érte az ütés, s rögtön
szörnyet halt.
- Szép lövés! – dicsértem, de ő szinte egy pillantásra se
méltatott.
- A csúzli tényleg tökéletesen működik. – állapította meg,
és odasétált a zsákmányához. A lábánál fogva felemelte, mire az állat
egyet-kettőt még rúgott az idegtől, aztán teljesen élettelenné vált. Aztán
visszasétált, és visszaadta a csúzlimat. – Ki vagy? – kérdezte végül.
- Soo Young.
- Örültem a szerencsének, Soo Young. – biccentett, majd
hátat fordított, és faképnél hagyott.
Furcsa lány volt, és volt valami furcsa fellengzős stílusa,
amivel nem tudtam mit kezdeni. A zsebembe csúsztattam a csúzlit, örültem, hogy
ennyivel megúsztam. Lehetett volna rosszabb is, ha közli a rangját és hogy
beperel, vagy ilyesmi. Elhatároztam, hogy lemaradva, de követem, merre megy.
Domboldalnak fölfele indult meg, és épp, mikor megfelelő távolságba kerültem,
hogy utána indulhassak, hátulról valaki a nevemet kiáltotta.
- Soo Ho? – szólítottam meg a hang gazdáját, miután
megfordultam; és tényleg ő volt az, a patak partján sétált, s méghozzá nem
egyedül. A húga lépdelt mögötte, kedves arca azonnal felderült, amikor
meglátott.
- Nem tudtam elképzelni hova tűntél! –
sietett oda hozzám. – Nagyon megijedtem, és anyám nem értette, miért aggódok…
Miért csináltad…
- Nem akartalak bajba sodorni… -
szabadkoztam.
- Nem is lettél volna bajban, én
kimagyaráztam volna anyánk előtt. – bizonygatta Soo Ho mosolyogva, de inkább
ráhagytam. Hogyan magyarázott volna ki…
- Mindegy is, a lényeg, hogy most itt
vagy! – örvendezett Soo Yeon. – Soo Ho azt mondta, az istállóban aludtál, ez
komoly?
Bólintottam.
- Nem féltél, hogy elrabolnak, bármi
történhetett volna veled…
- Dehogyis, ugyan ki akarna ott bármit is
tenni! – legyintettem könnyedén, és a tegnap éjjelre gondoltam.
- Azért akkor sem kéne egyedül pusztán
padláson aludnod… - mondta kaján vigyorral a száján Soo Ho. – Ha félsz, csak
szólj, én…
- Hé, mit képzelsz?! – csapkodta meg a
vállát Soo Yeon, mire huzakodni kezdtek egymással, én meg elnevettem magam.
- Ha ilyeneket mondana neked, nyugodtan
megverheted, engedélyezem! – mondta nekem Soo Yeon. Én mosolyogva bólintottam,
mire Soo Ho gyilkos pillantásokat lövellt a húga irányába.
- Nem tudom mit látsz bele hugi, én csak
pusztán lovagias vagyok…
- Chh, hallottam hírét a nagy
lovagiasságodnak! Igyekezz készülődni inkább, hogy bebizonyíthasd mindenki
előtt!
- Ja tényleg, mindjárt kezdünk!
- Soo Young, ugye te is kijösz megnézni?
– kérdezte a lány tőlem.
Én egy pillanatra elbizonytalanodtam. Talán
nem lenne jó ötlet emberek előtt mutatkozni, ugyanakkor a tömegben simán el
tudnék vegyülni… – Az egész város kinn lesz, jönnöd kell! – unszolt tovább, és
végül kínosnak éreztem volna már visszautasítani, nem akartam még egyszer
megbántani.
- Rendben. Megyek én is.
Követtem őket a patak partján amely egészen a domboldal aljáig vitt,
ahonnan már látni lehetett a szalagokat körbekerített pályát, s egyre jobban
gyűltek az emberek. Az istállók oldalánál két fehér sátor volt felállítva,
előttük a már felszerszámozott lovak legelésztek unottan, fatuskókhoz kikötve.
- Siess Soo Young, jó helyet kell
találnunk! – húzott magával a lány, mikor elhaladtunk a sátor előtt.
- Nem is kívánsz sok sikert a bátyádnak?
– kérdezte Soo Ho, mikor megállt a fehér sátor bejárata előtt.
A húga megfordult és csípőre tett kézzel
ránézett. – Rólad csak úgy süt az önbizalom, nem szorulsz bíztatásra! – vágta
oda neki. Ekkor kilépett Ban Ryu is a sátorból, egy gyors pillantással felmérte
a kis társaságunkat, de még Soo Hónak se intett oda, úgy sétált el mellettünk
az istállóba. Soo Yeon rebegő pillákkal, nyitott szájjal bámult utána, mint aki
még sosem látott ennél különösebb jelenséget. Közelebb léptem hozzá, és a
tenyeremmel integettem egyet az arca előtt.
- Hahóó…
- Mi? Jaj… - pirult el hirtelen.
- Ne bámuld ennyire nyilvánvalósan. –
súgtam oda neki, egy kis mosollyal a szám sarkában. Tulajdonképpen meg tudtam
érteni. Ban Ryu szép arcával, de mégis férfias vonásaival tényleg az egyik
legvonzóbb volt közülük. Vonzóbb, mint Soo Ho vagy Sam Maek Jong. Soo Yeon már
épp nyitotta a száját a válaszra, de a bátyja közbeszólt.
- Hugi? Mi ez a tekintet?! Csak nem… Aúú!
– az utóbbi már azért szólt, mert a húga jó erősen oldalba vágta.
- Mi közöd van hozzá? menj készülődni! –
lökte be a sátorba, s így kis híján nekiesett az éppen kifelé tartó Sam Maek
Jongnak. Amint megpillantottam, kihasználtam azt a másodpercet, amíg azzal volt
elfoglalva, hogy So Ho miért ment neki, és elfutottam a sátor sarkához.
- Sam Maek Jong! – kiáltott utána Soo
Yeon, de legszívesebben befogtam volna a száját, hogy ne vonja arrafele a fiú
figyelmét. A fiú a neve hallatán megfordult, de arcáról most se olvastam le
semmiféle érzelmet. – Hajrá!
Felvonta a szemöldökét, és zavartan
biccentett, mielőtt továbbállt. Nem tudta hova tenni Soo Yeon lelkesedését,
szinte nevetnem kellett, amilyen zavartnak tűnt egy jókívánság hallatán. Mintha
nem szokott volna kapni bíztatást és nem tudná kezelni az ilyesmit.
Soo Yeon karon fogott, és tovább álltunk, elvegyültünk a tömegben,
odasétáltunk a szalagkorlát széléhez, ahonnan jó rálátás nyílt a pályára. Még
jó, hogy aznap női ruhát vettem fel, így nem tűnt fel senkinek, hogy idegen
vagyok. Mivel egész sokat voltam emberek között, mióta itt voltam, megszoktam
már a beszédstílusukat, és én is egész könnyen átvettem. Tudtam, hogy
azonosulnom kell velük, rájuk kell hasonlítanom, és az életben maradásom érdekében
akár a saját származásomat is meg kell tagadnom. A mai nap pedig olyan volt,
mint egy első próbatétel.
Dobok
dübörgése és patadobogás verte fel a völgyet, ahogy kivágtázott a sok hwarang
lóháton, és egy tiszteletkört leírtak a domboldalon. Felsorakoztak a pálya
túlsó felén, és mindannyian egy irányba néztek – mint akik még várnak valamire.
A tömeg izgatottan pislogott körbe, nyakukat nyújtogatták, nem értették a
pillanatnyi üres járatot, de végül nem kellett sokat várniuk: a hírnök harsogva
felkonferálta a királynő lányát, Sook Myung hercegnőt, aki jelenlétével nem
csakhogy megtiszteli az eseményt, de egyenesen versenyezni fog a hwarangokkal.
Tüzes, fekete paripán ügetett be, majd felvágtatott a domboldalon, ugyanolyan
kört leírva, mint az előbb a hwarangok is. Mikor megláttam élénkszínű harci
mezét és az oldalán lógó íjat és tegezt, megfagyott az ereimben a vér.
Összepréseltem a számat, a fogaim belevájtak az ínyembe az idegtől, ahogy rám
tört a felismerés és a szégyen, amiért tiszteletlenül beszéltem vele. Ugyanaz a
lány volt, akivel a forrásnál összetalálkoztam korábban. Fogalmam se volt róla,
hogy ő hercegnő lenne… hisz semmilyen hercegnői jelvényt vagy gyűrűt nem ismertem
fel rajta.
- Nézd, milyen méltóságteljes! –
ámuldozott Soo Yeon a női lovas büszkeségén. Igen, úgy ült a lovon, mint egy
hadvezér. Nem is méltóságteljes volt, inkább büszke, majdhogynem kevély. Annyi
önbizalmat láttam az arcában, mint az összes hwarangnak együttvéve, pedig azok
sem tűntek túl félénknek. Soo Ho, Ban Ryu és Moo Myung is céltudatosan nézett
előre, Sam Maek Jong nem kevésbé, de az ő arca egy kicsit más volt –feszültebbnek
tűnt, mint a többi. Máshogy nézett a hercegnőre is – egy csepp alázatot se
láttam, sőt, inkább utálatot, míg a többiek kis híján csodálattal bámulták az
íjász és lovaglás stílusát. Nem tudom miért, de egyből arra gondoltam, hogy
valami nincs rendjén – amikor a pillantásuk találkozott, teljesen úgy tűnt,
mintha már ismernék egymást, ami természetesen lehetetlenség volt. Hisz ki
ismerte volna a hercegnőt, aki szigorúan a palota falai közt nevelkedett, a
királynő kezei alatt.
- Nézd, mennyire pontosan lő! – hallottam
a mögöttünk levő férfiak kiáltását, amikor a hercegnő bevitte az első
telitalálatot. A hwarangok közül egyikük sem lőtt teljesen pontosan, még Maek
Jong is csak a középső karika szélét találta el.
- Ő a legrátermettebb az egész királyi
családban, én mondom! – fecsegett mögöttem a férfi felesége. – Túlszárnyalja az
anyját, belőle lesz királynő, a trónörökösnek mondott arctalan fattyú meg…
- Ej asszony, hogy mondhatsz ilyet! –
torkolta le a feleségét a férfi, mire az asszony hirtelen elhallgatott. Hátra
pillantottam futólag, a férj ijedten kapkodta a tekintetét, hogy hallotta-e
őket valaki más. Mindenki csak a műsorral volt elfoglalva, én viszont elkaptam
a beszélgetés fonalát. Nem sokat tudtam a shillai királyi családról, csak
annyit, hogy a régens királynő uralkodik, mert nincs utód. De ezek szerint…
- Ne merészelj itt így beszélni a
trónörökösről asszony!
- Eressz el, te bolond, itt mindenki róla
pletykál már… Az emberek lassan azt se hiszik el, hogy létezik a herceg,
olyannyira titokban tartják, ki az…
- Titokban is tartják, csak a saját
édesanyja tudja, ki az. – bólintott a férfi. – De él, biztos vagyok benne, hogy
létezik…
- Hogy ne élne! És nem is fattyú, mint
ahogy a rossznyelvek állítják! A megboldogult király édes fia, akit elnyomott a
saját anyja… Nyomorult egy lélek lehet…
- Az, bizony. Ha arról valaha kiderül
róla, ki az, mi csak a holttestét láthatjuk, semmi többet.
- Ejj, még hogy én beszélek rossz
nyelven…
- Ez az igazság. Gyenge lehet, mint a
téli napsütés, és aki gyenge, azt eltiporják az ilyenek… - bökött előre a
királynő és a hercegnő felé.
Ebben a pillanatban a tömeg felujjongott,
s a párbeszéd megszakadt. A pej mén gazdája diadalittasan a levegőbe kiáltott
és megsarkantyúzva a lovát, a nyertesnek kijáró tiszteletkört írta le. Sam Maek
Jong megnyerte az első kört – s ezzel legyőzte a hercegnőt. A tömeg, beleértve
a mellettem álló Soo Yeont is, magán kívül volt, hitetlenkedtek, de örvendtek. Sook
Myung zavartan nézett ki a fejéből, és ahogy találkozott anyja pillantásával,
az szúrós szemmel nézett vissza rá. Nem tudom miért, de abban a pillanatban
kicsit én is örültem Sam Maek Jong győzelmének – legalább akadt valaki, aki
lefaragott Sook Myung hercegnő büszkeségéből.
A
következő kört végül a hercegnő nyerte – fej-fej mellett versenyzett Ban Ryuval
és Maek Jonggal, de mindkettőjük utolsó lövésébe apró hiba csúszott. A
harmadik, és egyben utolsó körben Sam Maek Jong és a hercegnő egymás után
lőtték a telitalálatokat, de végül Sam Maek Jong lova megbotlott, és elvétette
a lövést. Néhány felháborodott hwarang követelte az újrakezdést, de ezt a
szabályok nem engedték. A tömeg üdvrivalgással ünnepelte a győztes hercegnőt, Sam
Maek Jong pedig bosszúsan a földre vágta az íját. A hwarangok bemutatója ezzel
véget ért – a nép mozgolódni kezdett, a nap már lenyugvóban volt a hegyormon, s
narancssárgára színezte a völgy egyik oldalát. De a királynő ekkor felállt és
megszólalt.
- Sook Myung hercegnő néhány szót szólna.
– mondta titokzatosan, és a lánya egy elégedett bólintással nyugtázta anyja
engedélyét.
- Köszönöm ezt az izgalmas
megmérettetést! A hwarangokkal együtt gyakorolni megtiszteltetés, és kihívás
volt! – mondta büszkén, és a dombról lefele végignézett a felsorakozott
lovagokon. – Végül zárásképpen, egy kis meglepetéssel készültem… - izgatottság
hulláma futott át a népen, a hwarangok is össze-összesúgtak. Sook Myung
megvárta, míg elül a moraj, majd folytatta – Az udvarhölgyeim egy kis műsorral
készültek. – mondta fennhangon, s azzal feléjük biccentett. Az udvarhölgyek
vezetője, egy magas, nyúlánk lány felemelte a fejét, és nyomában a többivel,
bevonult középre. Dobok harsogtak és egy húros, pengetős hangszert szólaltattak
meg, mire a lánycsoport táncba kezdett. Összehangolt, szigorú tánc volt,
feszített ritmusra. A dobok erősödtek, a közönség egyre feszültebb figyelemmel
követte a táncot – ami csöppet sem volt a győztest éltető örömtánc, inkább
komoly, egyre jobban izgatott hangvételű. Egyszerre csattantak a dobok, s
egyidőben vagy tucatnyi fém suhanó hangja hasított bele a táncba – az
udvarhölgyek a szoknyájuk egyik rejtett részéből kis kardokat rántottak elő, és
lélegzetállító kardtáncba fogtak. Fegyelmezett, kítűnő pontossággal bánt
mindegyikük a fegyverrel – a közönség lélegzet visszatartva bámulta, én is
nyitva felejtettem a számat, teljesen lenyűgözött az előadás. Mellettem Soo
Yeon kidülledt szemekkel bámult, az arca merő döbbenetet tükrözött, ő korántsem
volt annyira lenyűgözve – vagy legalábbis nem ugyanúgy, mint ahogy az
átlagemberek. És azon a ponton nekem is eszembe jutott, miért ez a hitetlenkedő
arc: felénk még soha nem hallottam arról, hogy udvarhölgyek harceszközökkel
való táncot mutattak volna be – Pekcsében egyenesen tiltott volt bármiféle fegyvert
kézbe venniük – s ez aligha különbözött Shillától. S ők mégis fegyverekkel
táncoltak…
A hwarangok arcát néztem, akik ugyanolyan megkövülten bámulták, mint Soo
Yeon.
- Menjünk… - suttogta Soo Yeon, és karon
fogva utat tört nekünk az emberek között. Értetlenül követtem, oldalazva
haladtam, míg oda nem értünk az egyik fehér sátor falához. Az egész közönség a
sátor túloldalán sorakozott fel, s hallottam, ahogy tapsviharban törnek ki –
nyilván véget ért a tánc, bár a dobok még mindig peregtek, csak a ritmus
változott. Hallottam, ahogyan a lovasok kivágtatnak a pályáról – mi a sátor
hátsó felénél voltunk, ők pedig pont az előtt haladtak el.
Vége volt az egész műsornak, a város népe szétszéledt, s már a királynő is
elment egész kíséretével – a hwarangok háza mellett szálltak meg éjszakára,
mert veszélyes lett volna a sötétben hazatérnie –
- Soo Young. – hívott oda az öreg
istállómester. – Az egyik hwarang itt hagyott valamit, ami nyilván fontos érték
lehet neki… - mondta, és a kezében egy aprócska, kendőbe tekert csomagot
mutatott fel. – Te fürge vagy, és be tudsz jutni sötétben is a házukhoz… nekem
esélyem sincs. Az őrök a királynő lakrészét őrzik, talán kicsit szigorúbban,
mint máskor… Légy óvatos.
- Tessék?
- El kell juttatnod a gazdájának… Az
vesztette el, aki a sötétpej csődört lovagolta…
- Moo Myung? – kérdeztem rá, mert a
három fiatal csődör közül csak egy sötétpej volt.
Az öreg valami bólintás-szerűen megrázta
a fejét, hogy nem tudtam pontosan eldönteni, mit is jelentett, de ha a sötétpej
ló lovasának kell átadnom, biztos voltam benne, hogy Moo Myung lesz az. Az
istállómester a kezembe ejtette a kis csomagot, aztán becsoszogott a kis
kunyhójába. Én egy ideig megkövülten álltam a ház előtt, tekintetem a teliholdra
emeltem, és fohászkodni kezdtem. Hűvös szellő borzongatott, a fák összesúgtak
körülöttem… változásról suttogtak, de még fogalmam se volt, mit fog hozni nekem
a sors szele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése