4. fejezet

4. Tűrni és vállalni

(Soo Young)

   Sokkal jobb volt telihassal aludni, még ha csak a kényelmetlen szalma is jutott nekem. De jól szigetelt, és a pár ruhadarab, amit kaptam az idős asszonytól, melegen tartottak. A napkeltével keltem, s az egész délelőttömet odakinn töltöttem. Reggel az öregnek segítettem megzaboltatni a lovakat, aztán lesétáltam a patakhoz, és szinte egész nap jól elvoltam. Volt ott egy szép almafa, amin pont most érett az alma, lédús, édes ízű, amitől egy-két darab után jó darabig elfelejtem az éhséget. Már jócskán benne jártunk a délutánban, mikor megéheztem, s leszakítottam vagy kettőt, aztán felsétáltam ahhoz a részhez, ahol nagyobb kövek voltak, majd kifeküdtem a napra az egyik lapos kövön. Hallgattam a patak megnyugtató csobogását, s azon merengtem, vajon mit csinálhatnak otthon a szüleim. Már talán fel is adták, hogy keressenek. Biztosan elterjedt a városban a hír, hogy a shillai rablóbanda egy egész csoportot elrabolt, tudhatták, hogy én is köztük voltam… Szerettem a folyóparton lenni. Átfutott a hideg a hátamon, hogy talán itt is figyel valaki. Ijedten körbetekintettem, de sehol se láttam senkit. A szél is alig mozdult, madarak csicseregtek a fákon, s a patak fáradhatatlanul csobogott a kövek között. Mindenesetre nem bírtam tovább nyugton maradni, még ha ez egy teljesen más terület is volt – fogtam a még megmaradt almát, és visszasétáltam a kis karámhoz, ahol a fiatal lovak voltak.

- Nektek van a legjobb sorsotok, kis csipások. – mondtam nekik kedveskedve. Odanyúltam a pej ménhez, és óvatosan kikotortam a szeme sarkában összesűrűsödött váladékot, mire az elkapta a fejét, s unottan fújtatott egyet.

- Jól van jól van, nem kell ennyire hálálkodni. – mondtam, s megvakargattam a sörényénél. Kettétörtem a második almát, a tenyeremen felkínáltam neki, mire ő mohón befalta. Nyúlt a következő adagért is, és egy pillanat alatt eltűnt az alma másik fele. A többi ló már közeledett is, követelték az ő részüket.

- Nincs több ifjak, nektek most nem jutott…

- Csak az én lovamat mérgezed? – harsant fel a hátam mögött Sam Maek Jong magasan zengő hangja.

Megpördültem a tengelyem körül, és máris szembe találtam vele. Hosszú, egyenesszálú haja most össze volt fogva és vastag homlokpánt keretezte arcát. Hátára egy hosszú íj volt vetve, övénél pedig tucatnyi nyílvesszővel telepakolt tegez lógott. Be kellett ismernem, elég jól festett a vadászszerelésében (vagyishogy azt gondoltam először, vadászatra megy) és egy pillanatig elszégyelltem magam, amiért engem megint ilyen alávaló szerencsétlennek lát. De aztán megmakacsoltam magam, ha már ő sértegetni akar, azért sem hagyhatom annyiban.

- Milyen ember az, aki az almát méregnek tartja?

Közelebb lépett, a szemét kissé hunyorítva nézett rám, és egészen közel hajolt, hogy már majdnem az intim szférámba tolakodott.

- Szerinted, milyen ember? Jó, vagy rossz?

Nyeltem egyet, a torkomon akadt a válasz.

- Nos? – kérdezte újból, még mindig az én arcomat vizslatva. Zavarba jöttem tőle, mert nem tudtam, mit vár el. Válaszolnom kéne neki, vagy pedig csak a hatalmát teszteli felettem.

Beletelt néhány pillanatba, mire felocsúdtam, és a kitérő felelettel válaszoltam.

- Egyik sem. – mert tényleg így gondoltam.

Felvonta a szemöldökét, és odébb sétált. Azt hittem, ennyiben hagyja, mert engem levegőnek nézve arra a pej lóra koncentrált, amelyiknek az almát adtam, felhúzta a fejére a kötőféket, majd az állat engedelmesen megindult vele a kijárat felé.

- Meg is indokolnád? – kérdezett vissza.

- Olyan ember, aki csak a rosszakaratot látja.

Nem láttam, hogy egyetlen arcizma is megrezdült volna, de szinte biztos voltam benne, hogy nem ilyen válaszra számított. Megmerevedett tekintettel nézett még egyetlen másodpercig a szemembe, aztán hátat fordított – de abban az egy szekundumban is azt éreztem, lyukat éget az arcomba. Végül eltávolodott, én pedig egy darabig még ott álltam a karám bejáratánál, és próbáltam megfejteni, mit gondolhatott. Az biztos, hogy ezzel nem szereztem jó pontot magamnak. De a viselkedése előző nap reggeltől fogva teljesen az ellenkezője volt annak, amit éjjel a tóparton tanúsított.

Fújtam egyet miután faképnél hagyott. Hát jó, ha így állunk, ám legyen, engem nem érdekel. Csak egy dolgot mertem remélni: hogy nem fogom gyakran látni, ha itt maradok…

- Te vagy az? – hallottam meg a másik fiú hangját, aki hasonló lovas öltözetet viselt, mint az előbbi. A magas volt az, a neve pedig ha jól emlékeztem…

- Moo Myung? – szólítottam meg.

- Hah, megjegyezted! – nevetett. – Tudod a többiekét is?

Bólintottam.

- Pazar! Sam Maek Jong az előbb említette, hogy valami lovászparaszt van a lovaknál, nem tudod, hova ment?

Hű, ez kedves megszólítás, tényleg…

- Lovászparaszt? – kérdeztem vissza. – Gondolom, így nevezett…

Most Moo Myung jött zavarba, nyilván nem tudhatta, hogy Sam Maek Jong nem valami parasztfiúra gondolt…

- Nem tudtam, hogy… izé… bocsi, én nem akartalak…

- Semmi baj. – vontam vállat.

- Izé…  min húzta fel magát?

- Valószínűleg fájt neki az igazság.

Moo Myung halványan elmosolyodott az őszinte válaszon, aztán egnyugtatásul ezt mondta.

- Ne vedd nagyon magadra, néha kissé forrófejű…

Bólintottam, nem azért, mert elfogadtam a választ, hanem hogy megnyugtassam Moo Myungot.

- Nem durva neked kicsit ez a munka? Máshol is kereshetsz valamit, ami lányokhoz illő… - kezdte pár perccel később, mikor már ő is bement a karámba.

- Csak segítek, amikor és amiben kell. – magyaráztam.

Ő bólintott.

- Ah Ro délután ér vissza, ha esetleg kell a segítsége…

- Kutya bajom! – feleltem élénken.

- Akkor, van kedved segíteni? El kellene készíteni a másik lovat is… - mutatott a harmadik csődörre a karámban.

Én csak bólintottam, bele se gondolva, milyen lavinát zúdítottam magamra aznap délutánra.

Kivezettem a harmadik lovat, és egy kis csutakolás után már nyergeltem is. Sam Maek Jong pár méterrel odébb készítette a pej mént, magába zárkózott, mint aki tudomást se vesz rólunk, és talán pont ezért én egész jól múlattam az időt Moo Myung társaságában.

   Befejeztem a hevederhúzást, és hirtelen megtorpantam: éreztem, hogy figyel valaki. Határozottan borsózott a hátam a tekintetétől. Megfordultam egy pillanat alatt, s a tegnapi szobában látott egyik hwaranggal álltam szemben. Ban Ryu volt, s úgy nézett rám, mintha a világ legfurcsább jelensége lenne egy lányt ló mellett látni.

- Öhm… - kezdtem habozva. – Szóval, én csak…

Ijesztő szemekkel bámult rám, és ettől roppantul zavarba jöttem.

- Én kértem, hogy segítsen. – felelte Moo Myung.

Ban Ryu kis tétovázás után bólintott,de az arcáról még mindig nem tudtam semmit sem leolvasni, hogy vajon dühös-e rám, vagy csak szimplán nem érti, mit keresek itt.

- Innen átveszem. – mondta végül szárazon, és odalépett a lóhoz. Mondania sem kellett, már illantam is el szó nélkül, s magukra hagytam őket.

- Hé! – hallottam a hangját annak, akire a legkevésbé számítottam. – Valakinek össze kell szednie a nyílvesszőket…

Behunytam a szemem. Miért én…

   A pálya szélén húztam meg magam egy fa árnyékában, s minden kör után odarohantam a domboldalon levő céltáblákhoz, hogy kiszedegessem a vesszőket, majd odaadjam kinek-kinek a magáét.

Sok időbe telt, míg egyenként mindet kirángattam, majd odasétáltam, ahol ők álltak, ami persze nem épp a céltáblák közelében volt. Mindaddig ők kedélyesen csevegtek, viccelődtek, jobb dolguk se volt…

Az első három-négy körig még könnyen tűrtem, de az ötödiknél már kezdett nagyon elegem lenni, és azt hiszem, fáradtabb is voltam. El lehetett ezt mondani róluk is, Moo Myung figyelme volt a legbizonytalanabb, ő lőtt mellé legtöbbet. Egyszer annyira elvétette az irányt – ugyanis megbotlott a lova, ő majdnem leröpült, közben épp lőtt, és ezt az egész jelenetet a két másik csak egy hahotázó nevetéssel díjazta – hogy egészen a domb tetejéig repült a nyílvessző. Felfutottam a tetejére, mint egy kutya, amelyik ész nélkül rohangál, hogy összeszedje a botokat a gazdájának, de persze a magas fűben nem vettem észre a kis üreget, amibe beleléptem, s orra buktam. A bokámba nyilalló fájdalom hatolt, pár pillanatig összeszorított arccal vártam, hogy lecsillapodjon. Közben már hallottam a domboldalon felvágtató lovat, s mikor felnéztem, Moo Myung pattant le a lóról, hogy felsegítsen. A nyomában megjelent a másik két lovas is, de Sam Maek Jong csak a nyeregből kérdezte közömbösen, hogy megsérültem-e.

- Jól vagyok. – mondtam, majd felálltam, de ahogy ráhelyeztem a súlyt a lábamra, felszisszentem.

- Kiment a bokád? – kérdezte rögtön Moo Myung.

Bólintottam. – Nem komoly az egész. – mondtam, s nagy mozdulatokkal hátrakotortam az esés közben összekócolódott hajamat. Sikerült valahogy átbukfenceznem, és az összefont hajam közül most mindenféle száraz fűszálakat és földdarabkákat szedegettem ki. Miután úgy gondoltam végeztem, megéreztem egy idegen kezet a hajamon, felpillantva pedig láttam, hogy Moo Myung még egy kisebb fűcsomót emel ki a hajszálak közül.

- Kösz… - motyogtam, majd felpillantottam. Maek Jong megmagyarázhatatlan arckifejezéssel bámulta a félre nem érthető kis jelenetet, Ban Ryu-t viszont mintha hidegen hagyta volna, és a távolba meredt.

- Itt van Ah Ro! – kiáltotta egyszer csak, s Moo Myung keze azonnal eltűnt a fejem környékéről, és tekintetével már a domboldal alját fürkészte. Ahogy észrevette a felénk közeledő, halvány rózsaszín ruhában lépkedő alakot, megindult felé – nem sietett, kiegyensúlyozottan ment, de az az arckifejezés, ami átfutott rajta, mikor Ban Ryu kiejtette a nevét, mindent elárult.

   Sam Maek Jongot nem kevésbé érdekelte a lány érkezése, sőt, még Ban Ryu is odaintett neki, mire felért. A lány széles vigyorral integetett vissza, majd ahogy felért jókedvűen köszöntötte őket, és mindhárom fiú arca derültté vált, ahogy a lány hozzájuk beszélt. Nevetséges volt az egész társaság, és egyáltalán nem akartam jobban megismerni Ah Ro-t, hiába mutatta be nekem Moo Myung.

- Moo Myung mondta, hogy megsérültél. – mondta nekem a lány, miután illedelmesen meghajoltam üdvözlésképp.

- Semmi bajom sincs, épp csak egy kicsit meghúzódott. – válaszoltam neki szárazon.

- De hisz sántítasz... – folytatta Moo Myung, és éreztem, hogy már nem lesz menekvésem.

   Visszasétáltunk az istállókhoz, Moo Myung még azt is felajánlotta, hogy a lóra ültet, hogy ne kelljen sétálnom, de ez már tényleg több volt, mint amennyit a büszkeségem megengedett. Tisztességgel lesétáltam, hogy lássák, nem vagyok törékeny fából, és végül megengedtem Ah Ro-nak, hogy a pajtában leülve megnézze.

- Ez tényleg nem tűnik súlyosnak, holnap-holnap utánra már nem fog fájni. – állapította meg. – Azért ma inkább pihentesd, és hozok rá leveleket borogatásnak.

   Ah Ro fordult egyet, s hamarosan eltűnt a pajta ajtajában. Tudtam, hogy meg kell várnom, amíg visszajön, de beszédfoszlányok ütötték meg a fülem kívülről, és nem bírtam a fenekemen maradni.

- Mára hagyjad már, majd holnap…

- Holnap idejön a királynő! – csattant fel Ban Ryu. Moo Myunggal beszélgetett, habár nem láttam őket, de a hangjukat felismertem.

Ledöbbentem. A királynő… idelátogat… csak nem hallottam félre valamit?

- Tudod mit jelent ez? – folytatta Ban Ryu. – Bírálni fognak minket. Az egész terepszemle egy nagy verseny, valamit terveznek, csak tudnám mit… A királynő fel akarja mérni, mennyire erősek a hwarangok… Gondolod, hogy háborút tervezne?

- Akkor nem a hwarangokat keresné fel… Itt valami más van. – mondta Moo Myung.

- Meg kéne látogatnom az apámat, ő biztosan tud róla valamit… - suttogta, majd a beszédfoszlányok fokozatosan elhaltak.

Egymagam maradtam, de a gondolataim túl akarták kiáltani egymást. Valamire készülnek a háttérben… ebben biztos voltam. Nem tudtam, hogy kik szervezkednek kik ellen, de egyre biztosabb voltam, hogy sötét dolgokat tervelnek… amikbe jobb nem belekeveredni.

***

   Az Ah Ro hozta levelek tényleg kellemesen hűsítették a lábamat, és már szinte nem is éreztem fájdalmat, amikor sétáltam. Beesteledett, vacsoráztam az istállómesterrel és az asszonnyal a faluból, majd nyugovóra tértünk. Az asszony visszament a faluba, az öreg pedig meghúzódott a saját kis szobájában az egyik távolabbi istálló mellett. Én bementem a pajtába, felmásztam az emeletre a létrán, s a padlás oldalánál a hiányzó deszkák közül kilestem a csillagos égre. Tiszta éjjel volt, hűvös levegő járt, de szélcsend volt. A kilátás a lombok között pont az íjászpályára nyílt, és ahogy elnéztem felé, akkor láttam meg a mozgó alakot rajta. A célkereszttől sétált elfele, kezében vesszőkkel. A lába elé nézett, de magas, nyúlánk alakjáról és járása ismerős volt… Sam Maek Jong lenne? De minek jött le gyakorolni éjnek idején, mikor már mindenki alszik?!

   Egy ideig még elnéztem, de ő töretlenül csak gyakorolt tovább. A nyílvessző suhosága mellett néha felhuhogott egy-egy bagoly az erdőben, vagy a lovak horkantottak fel álmukban, s ezektől a szokásos, éjjeli zajoktól hamarosan elálmosodtam. Ráfeküdtem az egyik szénahalom tetejére, és el is nyomott az álom.

   Arra keltem fel, hogy motoszkálást hallottam a pajta fala mentén, kívülről. Mintha valakik mászkáltak volna, vagy cipekedtek, nem ismertem fel pontosan, de furcsa zajok voltak, s minden bizonnyal emberektől származtak.

Kitöröltem a szememből az álmot, és felkeltem. Tettem pár lépést a létráig, és vigyázva, nehogy valamivel zajt csapjak, lemásztam a fokokon. Finoman landoltam egy marék összetört szalmán, ami nem csapott nagyobb zajt, mint ahogy a ló a körülötte repkedő legyeket hajtja el a farkával. 

Amint leértem, a zajok felerősödtek, és immár beszédfoszlányokat is hallottam – ketten beszéltek, fojtott hangon, de nem értettem semmit sem. Elosontam pajta ajtaja felé, amely éjjelre résnyire nyitva maradt – léptek zaját hallottam, a pajtán kívül, közvetlenül a fal mellett, de olyan érzés volt, mintha épp mellettem haladnának el. Többen voltak, néha suttogtak valamit, de nem tudtam megmondani, hányan lehettek…

- Vigyázz, itt van egy szúrós kóró… - suttogta az egyik.

- Merre?

- Csak kerüld meg a pajtát, ott lesznek. Nem csukják be őket éjjelre se…

- Minek, szívós állatok ezek… - mondta egy harmadik hang elhalóan, de még mindig nem ismertem fel, kik lehettek. A szívem már a torkomban dobogott. Ezek a lovakkal akarnak valamit tenni! Talán csak nem a holnapi esemény miatt… Féltem, nagyon is féltem, de tennem kellett valamit. Ha azokhoz az állatokhoz csak egy ujjal is hozzáérnek, engem vesznek elő holnap, vagy az istállómestert, de ez még a kisebbik baj lenne… Ha a lovaknak holnapig bármi bajuk esik, Sam Maek Jong, Ban Ryu és Moo Myung nem tudnak bemutatót tartani…

   Tettem egy lépést előre, de éreztem, hogy a lábam a kemény talaj helyett valami másra lép rá, és már meg is volt a baj. Ág reccsent a talpam alatt, mely akkora zörejnek hatott, mint az égzengés, s én összeszorított szemmel vártam, hogy kegyetlen csapást mérjen rám a sors keze…

   Ekkor valaki befogta hátulról a számat, és lefogott, hogy ne tudjak mozdulni. Kapálózni próbáltam, de karjaival olyan erős béklyókban tartott, hogy esélyem se volt ellene.

- Maradj csöndben! – suttogta a fülembe, s a hangtól ledermedtem. Sam Maek Jong?

Talán érezte, hogy kicsit engedek, mert ő is enyhített a fogásán, és miután megbizonyosodott róla, hogy nem fogok kiabálni, levette a kezét a számról. Még mindig szorosan tartott hátulról, két vállamat összeszorítva, s éreztem, hogy az ő szíve is ugyanolyan hevesen ver az idegtől, mint az enyém.

- Kik… - nyitottam ki a számat, de hideg ujjait az ajkam elé téve jelezte, hogy meg ne merjek szólalni. Becsuktam, mire elengedett, és szembe fordított magával.

- Egy szót se. – formálta a szavakat, de hangot alig adott ki. – Maradj itt, és ne csapj zajt.

Mondta, azzal elengedett, és kisuhant a pajta ajtaján.

   Úgy tettem, ahogy mondta, s kezemet tördelve hallottam, ahogy a fiú kardot ránt odakint, és rájuk szegezi.

- Távozzatok. – hangja mélyről jött, sötét árnyalattal. Dübörgő szívvel hallottam egy másik fegyver suhogását, fém koccant majd súrlódott, puffanásokat hallottam, testek vetődtek a földnek, még néhány suhintás, fülsértő, érces fémek csiszolódása, fájdalmas felkiáltás… még egy tompa puffanás, és végül minden nesz elhalt. Aprókat lihegve füleltem, de semmit nem hallottam – tudtam, hogy vége van, de nem láttam őt sehol. „Nem jön vissza, mert minek jönne. Vége van.” Tudtam, hogy nem lenne szabad kimennem – jobban jártam volna, ha visszamászok a padlásra, de abban is biztos voltam, hogy most már nem jönne álom a szememre. Rettegtem, még ha nem is engem akartak bántani. De ha nem látom a szabad szememmel a behatolók élettelen testeit, a rettegés nem fog elmúlni. Odaosontam az ajtó bejáratához, és felkészültem a legrosszabb látványra, amire számíthatok ezek után…

- Mit keresel itt? – hallottam ismét a hangját, ideges volt, feszült. Halkan felsikoltottam az ijedtségtől, ahogy megjelent az ajtóban, közvetlenül előttem. Nem számítottam, azt hittem, hogy már elment, és ettől egy pillanatig leblokkoltam.

- Mi történt itt? – hebegtem.

- Szóval nem tudod? – kérdezte szikrázó szemmel.

- Fogalmam sincs. – ráztam a fejem.

-  Szóval nem tudsz semmiről.

- Gőzöm sincs, kik lehettek… - folytattam, s válla fölött megpróbáltam kifele pillantani, de túl magas volt hozzám képest.

- Ez fura... – gondolkodott el, aztán újból rám nézett. – Akárhogy is, tartsd magad távol… - mondta fojtott hangon.

- Kitől?

Egy másodpercig csöndbe maradt, mint aki gondolkodik, de végül határozottan felelte:

- Mindenkitől, akinek köze van a palotához, vagy a politikához.

Összeráncolt a szemöldökkel néztem rá, mert a kielégítő válaszától csak összezavarodtam, nemhogy tisztábban láttam volna a helyzetet. Vajon a hwarangok is beleszámítanak, ők is ugyanolyan politikai harcokat folytatnak, mint a palota emberei?

- Honnan tudjam, hogy kik…

- Ne kérdezz, csak figyelj. Ha van egy kis eszed, már holnap reggel elmész, mielőtt… - elharapta a mondatot, de tudtam mire gondol.

- Mielőtt a királynő megérkezik, igaz?

- Honnan tudod…

- Hallottam. Míg Ah Ro a bokámat látta el. – mondtam egyszerűen. Jobbnak láttam nyíltan beszélni, és nem rébuszokban. Volt viszont még valami, amit meg akartam kérdezni tőle, és abban a pillanatban éreztem elegendő bátorságot hozzá.  – De mondd… miért jó neked, ha én elkerülöm őket?

Nem szólalt meg egy darabig, úgy tűnt, mint aki keresi a szavakat.

- Mert csak bajt okoznál. – felelte. – Elrontanád az egész bemutatót, és az esélyeinket…

Ez fájt. De magamnak köszönhettem, nyílt kérdés – nyílt válasz. Támadó válasz…

Nem fogok bajt okozni. Nem vagyok szerencsétlen, és nem rontok el mindent. Igaz, hogy az utóbbi dolgok tényleg balul sültek el… leszámítva azt hogy még mindig életben vagyok, minden… tényleg vonzottam magammal a szerencsétlenséget. De ezt meg tudom változtatni… és bebizonyítani.

- Mert meg akarsz felelni mindenki előtt, igaz? – kérdeztem, kissé talán szemtelen voltam, de nem érdekelt. A sértése csak megkeményített, nem pedig elgyengített. – A legjobb akarsz lenni…

- Hm… - fújt egy rövidet, majd halványan elmosolyodott. – A legjobb vagyok, ma láthattad.

Milyen nagyképű…

- Akkor miért gyakoroltál még titokban késő este?

Erre a támadásra nem számított – talán övön aluli ütés volt, de valamiért nem bírtam megállni, hogy le ne faragjak egy darabot a hatalmas egójából.

- Akkor gyakorolok, amikor akarok. - nézett rám, hogy egy röpke pillanatra belém fagyott a szó. - Azon kívül, én a helyedben visszafognám magam, nem tudod, kivel állsz szemben… - Na persze. Már épp nyitottam a szám az újabb visszavágásra, ő viszont megelőzött, mutatóujját ismét erőteljesen az ajkaimnak nyomta, ezzel visszatartva bennem még a levegőt is. – Húzd meg magad, és menekülj, amíg nem késő.

----------------------------------------------------------------------------------

Öhm, hát most ez a rész ilyenre sikeredett, megszaladt a tollam és még nem tudom pontosan mit hozok ki belőle. Remélem azért akad, akinek tetszett ^^

Ti befejeztétek már a sorit? Nekem még egy pár rész hátra van... :)