3. fejezet

3. Átmeneti menedék

- Próbáld fel ezt, ez megy a szemed színéhez. – nyújtott felém a lány egy vaníliaszínű csogorit. Soo Yeonnak hívták, Soo Ho a húgaként mutatta be. Nagy szemeket meresztett, mikor a bátjya beállított velem és Sam Maek Jonggal, de talpra esett volt; más nem volt otthon (szerencsére), minket így azonnal beinvitált, és intézkedett. Egy vödör melegített vízzel elküldött, hogy mosakodjak meg, addig ő kikészítette a ruhákat. Kedves szavai mindjárt több bátorságot öntöttek belém, mint a furcsa fiúk, akik azt mondták magukról, hogy ők a hwarangok, Silla lovagjai… Miután hajnalban a frász tört rám, ahogy azaz ijesztő részeg malac bedőlt mellém az ágyba, alig hittem el bármit is... hiába mondták a fiúk, hogy segítenek. Nem értettem semmit sem. Se azt, hogy hova kerültem, se a hogyanját, se azt, hogy miért akarnak segíteni nekem… Az, aki kihúzott a tóból, a Sam Maek Jong, vagy hogy nevezték, ő foglalkozott velem a legkevesebbet, alig pillantott rám, nem hogy még hozzám szólt volna… pedig miatta kerültem oda, ahova. Soo Ho aranyos volt, bemutatott mindenkinek, de egy kicsit túl közvetlen volt hozzám – még meg kellett szoknom. A többit csak futólag ismertem meg, Moo Myung szimpatikusnak tűnt, Yeo Wool furcsa, de visszahúzódó, szinte épphogy csak rám pillantott, aztán nem foglalkozott tovább velem. Ban Ryu talán még annyira se nézett rám mint Yeo Wool, ő végig hideg volt és tartózkodó. Han Sungnak hálás voltam a kölcsönadott ruháiért, pedig még mindig irtóztam kicsit a fiútól, mert kis híján halálra rémisztett, kétszer is. Zavarban voltam, nem is kicsit, mikor ott álltam a szoba közepén koszos paraszti rongyokban öt, átlagon felüli kinézetű és testfelépítésű, mindössze alvóruházatot viselő fiúval… Nem is azért, mert fiúk voltak, hanem a szégyenletes ruháim miatt. Kiskoromban ugyanis sok fiúval rúgtam a port az utcában, fürödtünk a folyóparton, több fiúbarátom volt, mint lány – de akkor még ártatlan gyerekek voltunk, s a rangunk is megegyezett. Aztán ahogy nőiesedni kezdtem, anyám megtiltotta, hogy velük játsszak. Úgy féltett, mint egy kis hercegnőt, így el is szoktam a fiúk csipkelődő stílusától, anyám lemosta rólam, mint a sarat, s művelt, illemtudó lányt nevelt belőlem, aki hímezni tanult és teát szolgált fel.

   Hiába voltak segítőkészek a fiúk, a nevemet akkor sem kockáztathattam meg – az igazi nevem így is ott lógott a nyakamban egy medálon, pontosabban a klánunk neve, s a szerencsehozó patkó, amely pedig a mi kis családunk jele volt. A nagyapám akasztotta a nyakamba még a halála előtt, azt mondta, ez a medál azt jelenti, hogy én viszem tovább majd a családunk vérét. Ugyanis nem volt fiútestvérem, én voltam a legidősebb. Egyetlen húgom volt, jópár évvel fiatalabb – mikor a nagyapám elment, ő még majdhogynem pólyás volt. Így hát Soo Youngként mutatkoztam be nekik, ez jutott hirtelen eszembe… A „soo” vizet jelentett, hiszen aznap mikor megérkeztem, elég sok víz volt… A „young”-ot pedig csak úgy hozzátettem, a városomban volt valaki, akit így hívtak, de csak névről ismertem. A fiúknak sem tűnt fel, hogy nem a saját nevem mondtam, el voltak foglalva azzal, hogy hogyan csempésszenek ki a házukból, szinte alig figyeltek rám.

- Nagyon jól áll! – csapta össze a kezét Soo Yeon, mikor kiléptem a paraván mögül, és forogtam egyet a ruhájában.

- Nagyon köszönöm, ezek a darabok gyönyörűek! – ájuldoztam én is. Jó érzés volt végre tisztán, ilyen szép ruhában lenni. Szebbek voltak, mint amiket otthon hordtam, de hát az egész házon látszott, hogy elég tehetősek. A mi családunk csak egy lealacsonyodott nemesi család volt, ahol apám próbálkozott visszaszerezni régi méltóságunkat.

- Így már bátran sétálhatsz bárhol! – mosolygott, de talán rá lehetett írva az arcomra az elkeseredettség, mert azonnal hangnemet váltott.

- Idegen vagy itt, igaz?

Bólintottam.

- Nos, ez annyira nem nagy hely, pár nap alatt ki fogod magad ismerni. – fuvolázta. – Ott van a hwarangok háza, az egész városban ez a legérdekesebb nekünk, mert rrrengeteg jóképű fiú van, de… - szünetet tartott, majd folytatta – sajnos Ah Ro-n kívül nagyon senkinek sincs oda bejárása. Van még a piac, azt láttad már, az is nagyszerű hely, van még néhány hivatali épület, meg kiképzőtér a hwarangoknak és a katonáknak, ja és a város szélén van egy folyó, de… tényleg semmi különös az egész, én mondom!

- Ugyan, ez sokkal több, mint amire számítottam! – lelkesedtem. – De mondd, ki azaz Ah Ro? A többiek is folyton emlegették, de nem mondták meg…

- Ő Ji Ahn lánya, aki orvosként szolgál a hwarangoknál.

- Aha, szóval orvos…

- Orvosféle. – helyesbített. – Nem hivatásos, de elég jól érti a dolgát. Gyógyított már harci sebeket is.

- De nekem nincs szükségem orvosra. – mondtam. – Semmi bajom.

- Majdnem megfulladtál tegnap. Talán tényleg jobb, ha megnéz, még ha nincs is semmi bajod.   

Nem feleltem, nem volt kedvem vitatkozni. Még nem tudtam a következő lépésemet, de nem szívesen maradtam volna senki nyakán – bárki kellemetlenségekbe keveredhet miattam, még felelősségre is vonnák, ha kiderülne, hogy egy pekcsei menekültnek segített. Magamnak kellett kitaposnom az utamat, még akkor is, ha jelenleg ez a néhány vidám ember nagyon kedves és segítőkész volt.

- Óóó, egészen csinosan festesz ezekben a ruhákban! – kiáltott fel Soo Ho, mikor végre kiléptem a ház udvarára.

- Ne próbálkozz, mert kitekerem a nyakad! – fenyegette a húga feltartott mutatóujjával, mire egy apró mosolyra húztam a számat.

- Nyugi hugi, eszembe se jutott! – vigyorodott el Soo Ho is. – Tudod hány csodálatos nőt láttam tegnap… Aú!

- Ezt talán nem előttük kéne ecsetelned. – csapott a fejére egy kis dísztökkel a mögötte álló Han Sung, aki az alatt érkezett meg, hogy én átöltöztem.

Gyorsan felkaptam az ajtóban letett, összehajtogatott világoskék színű ruhát, és odavittem neki.

- Bocsánat, amiért ez kellemetlenséget okozott… - kezdtem halkan, ahogy édesanyám tanította, de amikor felnéztem a fiú arcára, az merő döbbenetet tükrözött, s kidüllesztett szemeivel épphogy csak pislogni nem felejtett el.

- Mi… miért…

- Tudod, jobb helyeken így szokás megköszönni a szívességet – magyarázta Soo Ho nevetve. – Rád férne néha egy kis illemtan, akkor megtanulnád azt is, hogy az idősebbeket nem ütögetheted dísztökökkel, mert megbosszulják… - azzal Han Sung nyaka köré fonta a karját, s játékosan birkózni kezdtek az udvaron közepén. Én felnevettem, de Soo Yeon csak reménytelenül legyintett egyet, majd hozzám fordult.

- Ki kell találnunk, mi legyen veled… Szerencsétek volt, hogy apám éppen nincs itthon, mert reggelente a hivatalban van, de ha hosszú távon maradni akarsz…

- Majd én elintézem. – szólalt meg hirtelen Sam Maek Jong. Eddig a ház egyik oszlopának dőlt és magába meredt, tudomást sem véve rólunk. Soo Yeonnak elkerekedett a szeme, de én sem lepődtem meg kevésbé, hogy lám, végre rájött, hogy őmiatta van ez az egész, neki kéne felelősséget vállalnia, ha már elhozott a giszengházból.

- Hogyan? – kérdezett vissza hitetlenkedve Soo Yeon, de Sam Maek Jong csak kisvártatva adott választ.

Ellökte magát az oszloptól, pár lépéssel közelebb lépett, s közben folyamatosan engem mustrált a tekintetével, amitől borzasztóan zavarba jöttem. Lesütöttem a szemem és végigpillantottam a hanbokomon, hol lát rajta esetleg koszt, vagy talán nincs szépen megkötve, de Soo Yeon mindent olyan nagy gonddal elrendezett, hogy makulátlan volt az egész.

- Ezt bízzátok rám. – mondta titokzatosan, és megragadta a csuklómat.

- Héé-héé, hová viszel? – fakadtam ki, miután olyan erélyesen megrántott, hogy majdnem kibújtam a félpár cipőmből lépés közben.

- Van itt valakid, akihez látogatni jöttél? – kérdezte tőlem számonkérőn.

A fejemet ráztam.

- Ismersz itt valakit? – kérdezte máshogyan, mire megint nemet intettem.

Tudtam, hogy tudja. Hogy nincs hová mennem, nincs senkim és semmim. És amilyen megvetéssel a szemembe nézett, talán még jól is szórakozott az egészen.

Mit akar ez tőlem, és miért tudott tegnap még normálisan viselkedni velem?!

- Tudod, mit jelent hajadon lányként ismeretlen városban kísérő nélkül sétafikálni?

Úgy nézek én ki, mint aki nem tudja?! Komolyan kezdett felhúzni az indokolatlan kérdezősködése, és láttam, hogy a többiek is nyugtalanul ácsorognak körülöttünk.

- Eressz el… - suttogtam erélyesen.

- Vissza akarsz menni a giszengházba szolgálónak? – kérdezte összeszűkült szemmel.

Újból rápillantottam, és ezúttal már határozottan láttam rajta, hogy jól szórakozik a nyomoromon.

- Nem. – vágtam rá. A sarkamra kellett állnom, nem hagyhattam, hogy így bánjon velem. Még akkor sem, ha ő mentette meg az életemet. – De nincs szükségem gyámra. – kicsavartam a csuklóm a kezéből, akármennyire is fájt, de végül elengedett. Elindultam befele a ház felé, de beszédfoszlányok ütötték meg a fülünket.

- Ssss! – kapott a szájához Soo Yeon. – Ez anyám! Azonnal el kell bújnod! – kiáltotta, s belém karolva terelni kezdett az udvar szélén levő kis kamra szerűséghez. Ott takarásba húzódtam, de a kamrából az ágakból fonott ajtó résein keresztül kilesve láttam mindet. A három fiú az udvaron maradt, Sam Maek Jong ismét az oszlopnak dőlt, Soo Ho elrendezte magán a birkózás közben félrecsúszott ruháját, Han Sung pedig felnyalábolta a kölcsönadott gönceit, és Soo Yeon egy anyagba csomagolta be, hogy könnyebben hazavigye. Akkor jelent meg az ajtóban a két gyerek anyja – középkorú nő volt, szigorú arccal, de mégis szép vonásai voltak. A lánya bizonyára tőle örökölte szép arcát.

- Mi járatban? – kérdezte a fiának intézve szavait, mire az meg elmosolyodott.

- Hiányzott a hugim – karolta át a testvérét, de Soo Yeon belerúgott a térdhajlatába, mire ő majdnem összeesett.

- Ráérsz ilyen időben a húgodat pesztrálni? – kérdezte számon kérőn. – Ha jól hallottam, ma rendkívüli órát tartanak a hwarangoknak, a kígyó órájában. - kezdte, de a fiúk máris ijedten néztek össze, villámgyorsan kapkodták össze magukat, hogy el ne késsenek az óráról. Azazhogy, már rég késésben voltak, hiszen a kígyó órája már akkor elkezdődött, amikor mi megérkeztünk.

- Soo Yeon. – szólt az anya végül a lányhoz, mikor a fiúk már eltakarodtak. – Friss fűszereket hoztam a piacról, segítened kéne… - mondta, azzal beterelte a lányát a házba. Soo Yeon kétségbeesetten pillantott újra meg újra a kamra felé, de végül anyja nyomában eltűnt az ajtóban.

Ne félts Soo Yeon, már így is sokkal többet segítettél a kelleténél. És nem csak ő, hanem a fiúk is, és mérhetetlenül hálás voltam mindegyiknek, még ha nem is volt alkalmam kifejezni. De nem maradhattam így, ebben biztos voltam. Nem akartam még jobban az adósuk lenni, s a felelősséget magamért kellett vállalnom. Vettem egy sajnálkozó pillantást a gyönyörű vaníliaszínű csogorira és a mélyzöld szoknyámra, majd könnyedén kibújtam belőle, és szépen összehajtottam őket. Alatta még így is egy halványsárga színű, egyszerű pamutszoknya és blúz volt, a parasztok között talán fel se tűnik, hogy csak alsóruházat. Körbekémleltem az udvaron, s mikor biztonságosnak találtam, visszaosontam a ház tornácára. Soo Yeon szobájának ablaka a tornácra nyílt, s most nyitva állt. Nem hallottam ki semmilyen neszt, így óvatosan beejtettem az ablakon a ruhát, majd az ablak alá, a földbe egy ággal beleírtam, hogy „Még meghálálom.” Aztán eltávolodtam a háztól, és a hátsó kertkapun át távoztam.

   A kertek alá jutottam ki, a város csendesebb részén, ahol több lakóháznak a hátsó kertje, veteményese is húzódott. Egy szűk ösvény vezetett valamerre, egyik irányban vissza a városba, másikban pedig enyhén lefele, s egy ligetbe veszett bele. Elkapott a kalandvágy – elvégre szép napos idő volt, meleget ígért mára, késői vénasszonyok nyarát – így megiramodtam a lejtőn lefele, s közben beszívtam az út menti őszi virágok illatát.

   Már hamarább megéreztem az állatok szagát, de azt hittem, még sokkal messzebb vannak – de a következő kanyar után egyszer csak elém tárult egy, az erdő szélén álló karám, benne néhány fiatal, ereje teljében levő lóval, mellette istállóépülettel.

   Előbújtam a bokrok mögül, oda szerettem volna menni az állatokhoz, mikor megláttam egy öreget kijönni az épületből, talicskával a kezében. Azonnal vissza is húzódtam a bokrok takarásába, s csak távolról figyeltem meg, amint kinyitja a karám kapuját, betolja a talicskát, s elkezdi fellapátolni rá a trágyát. A lovak fiatalok lehettek még, s épp bohókás kedvükben voltak, csipkedték egymást, mohón legelték az odatett szénát, védték a saját részüket, s elhajtották onnan társaikat, ha épp veszélyben érezték a kajájukat. Elragadtatva néztem őket egy darabig, amíg az egyik félre nem ugrott egy nagyot a társa rúgása elől. Már csak azt láttam, hogy az állat ugrik egyet s elvágtázik, majd az öreg – akit addig az állatok valamennyire eltakartak – a földön terül el. Azonnal odafutottam, s rögtön láttam, hogy a szegény öreg lovászt kiütötték. Nem látszott sérülés a testén, talán nem rúgták meg, csak fellökték, de ezt nem tudtam megállapítani. Megfogtam a két karját, s megpróbáltam kihúzni a karámból, de néhány ficánkoló ló, pár trágyagombóc és egy halom széna mellett ez kissé nehezebb feladat volt. Végül, a karámkapujánál megálltam, kifújtam magam, s végignéztem a rakoncátlan állatokon. Az öreg szempillája megmozdult, párat pislogott, s végül kinyitotta a szemét.

- Jól van? – kérdeztem tőle, mire ijedt arcot vágott, fogalma se volt, hogy mi történt. – Nem fáj semmije? – folytattam, holott sejtettem nagyon is, hogy megütötte magát.

De az öreg szívós sillaiként csak morgott egyet, majd felpattant. Szinte azonnal bele is nyilallt a fájdalom az oldalába, s meg kellett támaszkodnia.

Odasiettem segíteni, ő végül belém kapaszkodott, így támolyogtunk el a pajta épületéig. Beléptünk az ajtón, majd egy kis fapadra leültünk.

- Ejj, ezek a betyár állatok… - morogta.

- Nagyon megütötte magát?

- Áh, - legyintett – csak egy kis zúzódás lesz belőle, megszoktam már az ilyesmit. Nem semmi bestiák ezek, forrófejűek még mind…

- Fiataloknak tűnnek . – mondtam.

- Azok. Maga mennyire ért a lovakhoz? – nézett rám hirtelen. Meglepődtem a kérdésétől, de válaszoltam rá őszintén.

- Csak egy kicsit. –Az igazság az volt, hogy otthon a szomszédságunkban sok mezőgazda volt, lovakat tartottak, s mivel a barátaim a szomszédaink közül valók voltak, elég sok időt töltöttem a lovak közelében. Így tanultam meg lovagolni, meg persze a fiúk megtanítottak csúzlizni és egy kicsit íjászkodni is, de ezt azt hiszem nem kellett tudnia az öregnek.

- Hova valósi maga? Nem ebbe a városba, abban biztos vagyok.

Elmosolyodtam. Nem tudom miért, de abban a pillanatban nem féltettem magamat, hogy esetleg bajba kerülhetek, amiért nem sillai vagyok. Volt valami az öreg arcában, ami bizalmat sugárzott.

- Igen, új vagyok itt. – feleltem.

Az öreg erre megnézett magának, láttam, hogy gondolkodik, és találgat. Amúgy is ráncos homloka most még mélyebb barázdákba szaladt, s én végül elnevettem magam.

- Nem fogja kitalálni, de hagy maradjon egyelőre az én titkom. – feleltem.

Ő erre bólintott, s nem firtatta tovább. Ez volt a megnyugtató ezekben a mezőségi emberekben, hogy még ha szeretné is tudni, nem akart erőszakoskodni, tisztelte a titkomat.

- Mi járatban errefele? – kérdezte ismét, s én egy pillanatig haboztam.

- Válaszúton. – feleltem végül.

- Áhááá – kiáltott fel – Már értem. Megárvult, s most menekül, mert ha elfogják, elvinnék giszengnek.

Lassan bólintottam; akár ez is lehetne az igazság, hiszen a sorsom abban az esetben is ugyanilyen kilátástalan lenne. Nagy kő gördült le a szívemről. Tudtam, hogy az öreg meg fog érteni, és talán a segítségét is kérhetem, nem fog elárulni.

- Ahjusshi… - kezdtem lassan, bátortalanul.

- Mondja. Kérni szeretne valamit, ugye? – én erre tétován bólintottam, de mosolygós arca bizalmat sugárzott. – Rajta csak, tartozom magának, az előbb kis híján az életemet mentette meg…

- Az lenne a kérésem, hogy… szóval, hogy egy-két éjszakára esetleg meghúzhatom-e magam valahol a pajtában, a szalmában. Amíg eldöntöm, merre megyek tovább. – mondtam ki végül.

- Hogyne, maradjon csak, ameddig akar! Itt nem fogja zavarni magát senki, habár a lovak gazdái időnként lejönnek, de azzal maga ne törődjön.

- Nagyon köszönöm! – mondtam hálásan, immár széles, megkönnyebbült mosollyal az arcomon. Meg voltam mentve. Ha nem is örökké, de jelenleg ez is megfelelt.

   Az öreg körbemutatta a területet: a völgy aljában széles patak csordogált, mely körülölelte a dombot, mielőtt belefolyt egy másik patakba. A domboldal másik részén volt még két istálló-karám, s rengeteg ló legelt a mezőn. Egy pár épület, s íjászpálya is elhelyezkedett a nagy, nyílt mezőn, de azt mondta, arra a területre soha ne menjek, mert veszélyes.

Bólintottam, és egyelőre inkább nem árultam el, hogy kiskoromban a fiúk csúzlizni és íjászkodni is megtanítottak.

   Nem volt túl nehéz megtalálni a helyemet, valahogy teljesen biztonságban éreztem magam. Egész nap szinte meg se jelent egy árva lélek se, a nap gyönyörűen sütött. Később lementem a patakpartra növényeket, bogyókat gyűjteni, majd estefele segítettem az öregnek kihordani a szénát a lovakhoz. Hiába ragaszkodott hozzá, hogy ne dolgozzak, hiszen se a ruhám nem volt hozzávaló, meg amúgy is lány vagyok, de én örültem, hogy tehettem valamit, és nem unatkotam, vagy a reménytelen jövőmön merengtem. Sötétedés előtt aztán megjelent egy idős nő a faluból, aki ételt hozott – leves volt, ott főzte meg tűzön – s végre, három nap után először normális meleg ételt ehettem.

- Ha továbbra is ragaszkodsz az istállómunkákhoz – kezdte az öreg, kicsit recsegős, nyers hangján. – Hozatok neked nadrágot, abban legalább tudsz mozogni.

- Hogyne, a fiamtól tudok kérni egyet. – kapott a szaván az asszony, s immár tényleg úgy éreztem, végre véget értek a bizonytalan kalandok, s e helyen egy ideig megállapodhatok. Az asszony még aznap elment, s korán reggel már vissza is jött, s ellátott néhány alapvető ruhadarabbal.

Megkönnyebbültem, hogy ilyen rövid idő alatt jobbra fordult a sorsom. Akkor még nem sejtettem, hogy mindez csak a kalandjaim kezdete volt… hogy amit az utóbbi két napban szenvedésként éltem meg, nem volt más, csak egy kis ízelítő abból, ami még ezután rám várt. Azt gondoltam, talán mégsem olyan kegyetlen és rideg Shilla, mint amennyire a pekcseiek tartották. Mert akkor még nem tudtam semmit sem az egész királyságról.

(Sam Maek Jong)

 Mérgesen az asztalra csaptam.

- Hogy az anyám idejön? – fakadtam ki, miután Pa Oh átadta a hírt.

- Mélységesen sajnálom felség, de ezt az üzenetet kaptam, igen.

Összeszorítottam az öklömet. Mély levegő be, ki. Oké, nem húzom fel magam, felesleges. Véglis csak a királynő jön látogatást tenni a hwarangokhoz, amelynek nyilván az a titkos célja, hogy felmérjen, mennyire vagyok erős, s hol gyengíthet még tovább.

- Mikor?

- Holnap…

- Szzz…. – szívtam a fogamat, s próbáltam nem jobban felhúzni magamat.

- Felség, rajtam nyugodtan kitöltheti a dühét, ha az megnyugtatja… - kezdte Pa Oh, de figyelmen kívül hagytam önfeláldozó kedvességét. Azzal nem segítenék se magamon, rajta meg végképp… Levágtam magam a székbe, de mivel nem hagyott nyugodni semmi, egy pillanattal később fel is pattantam onnan.

   A könyvtárban voltunk, s rajtunk kívül jelenleg senki nem tartózkodott itt. Idegesen járkálni kezdtem, és találomra felcsaptam egy-egy könyvet, belenéztem, de aztán eredménytelenül csuktam be és csaptam vissza a polcra. Gondolkoznom kell, higgadtan…

- Felség, ha tehetek még valami önért…

- Nem, már így is eleget tettél. – mondtam neki, és intettem, hogy menjen ki.

   Szükségem volt valamire, hogy levezessem a feszültséget. Lendületesen kitártam az ajtót, s kiléptem a verőfényes, napos délutánba. Az udvaron egy-két hwarang lézengett, de szinte kivétel nélkül mindannyian a pihenőidejüket töltötték, többnyire az alvórészleg környékén. Elindultam, hogy felkeressem Moo Myungot, de még mielőtt az épület sarkához értem, Soo Ho jött velem szembe.

- Maek Jong… - kezdte idegesen.

- Mi van? – kérdeztem vissza hasonló feszültséggel, mire értetlenkedve összeráncolta a szemét. Hát persze, hogy is érthetnéd meg, hogy valami felidegesít, elvégre neked nem kell rejtőzködve, hamis névvel járnod-kelned, s közben titokban kitaposni az utadat, hogy egyszer majd egy egész ország méltó vezérévé lépj elő… bárcsak egy napig a helyedben lennék.

- Az, hogy Soo Young… eltűnt.

- Ki? Jaa…

Abban a pillanatban teljesen kiment a fejemből. Reggel vittük el Soo Ho-ék házába, és ezek szerint, egy napig sem bírt ott maradni.

- Hogyan szökött meg? És hova ment? – nem értettem, ott biztonségban kivárhatta volna, amíg Ah Ro megjön. De úgy látszik, ő nem az a belenyugvós fajta. Vagy más dolga volt, és tovább kellett állnia.

Áh, mindegy is, most nem kell ezzel foglalkoznom… Ha elszökött, annál jobb. Innentől nem az én felelősségem.

- Van még valami. – folytatta, s már készültem, hogy vajon mivel lehet még jobban elrontani a kedvemet.

- Most hallottam, hogy holnap a királynő idelátogat, és szemlét tart. – mondta komoly arccal.

- Nem mondod… tényleg? – játszottam a hülyét, mire ő összeráncolta a homlokát.

- Most mi van? Miért húztad fel magad ennyire rajta?

- Nem tudom, épp más dolgom van, és sietek… - hadartam. –Nem láttad Moo Myungot?

- Ööhh… de, épp most hagyta el a hálótermet.

- Kösz. – vállon veregettem, aztán már ott se voltam.

Azért őt kerestem, mert kellett valaki, akivel gyakorolhatok, és közben szórakoztat is. A legjobb cimborámnak tartottam az itteni fiúk közül, mert becsületes volt és őszinte – viszont nem volt valami gyakorlott a harc terén, így aztán csupa móka volt, ha vele kellett párba dolgoznom. Lehet, hogy nem én voltam a legjobb jellem… sőt, biztos. De attól még vele tudtam a legőszintébben szórakozni.

   Még időben értem oda a hálókhoz, ahol Moo Myungot és Ban Ryut találtam ott a bejárat előtt.

- Mi van, mi ez a sietős tempó? – szólított meg Ban Ryu.

- Gyakorolnunk kell. – ragadtam vállon.

- Jó, én is éppen odatartok. – csatlakozott be Moo Myung.

- Szuper!

- Valami baj van? – kérdezett vissza.

Nyeltem egyet, és vettem egy levegőt. Nem hittem, hogy ennyire látszódik rajtam, hogy egy kicsit felhúztak, gyakoroltam az önuralmat, ezek szerint még nem eléggé hatásosan.

- Nem, nincs. – feleltem röviden.

- Olyan… feszült vagy. – állapította meg Ban Ryu.

- Te meg fantasztikus megfigyelő! – csaptam össze a tenyerem. – Na menjünk, jó?

   Nem kellett sokat győzködni őket, egy kis laza versengésben mindig partnerek voltak. Átvedlettem a harci öltözetbe, magamhoz vettem az íjamat, s azonnal meg is indultunk kiképzőtér felé.