1. fejezet

1. Remélni a remélhetetlent


   Egyik kezemmel félresöpörtem a szemembe vágódó ágakat, a másikkal még mindig a szoknyámat emeltem, hogy orra ne bukjak benne rohanás közben. Nem mertem hátrapillantani, pedig már nem hallottam magam mögött a hangokat, de még nem éreztem biztonságban magam. Nem tudtam merre tartok, ösvényt se láttam mióta elhagytam a tábort, csak rohantam a vadonban előre, kerülgetve a köveket, faágakat, amik a ruhámba akadhatnak vagy kigáncsolhatnak. Ködös, hűvös éjjel volt, tíz-húsz méternél nem is láttam messzebb, habár ebben a sötét, csillagtalan éjjelen egyébként se volt túl sok esélyem bármit is látni. Egy árok terült el előttem, és megtorpantam, mielőtt leereszkedtem volna. Behúzódtam egy vastag törzsű fa elé, és lihegve hátrapillantottam: sehol semmi. Csak a távoli patak csordogált visszafogottan, tompa hangon. Se patadobogás, se szimatolás, se kiáltozás. Körülöttem mindenhol túlvilági csend honolt, mintha a semmi közepén lennék, ködfátyollal elzárva mindentől.

   Kicsit kifújtam magam, de még nem állhattam le. Mélyet szippantottam a friss levegőből, majd apró léptekkel leereszkedtem az árokba, s a túloldalán felkapaszkodtam. Nem volt se túl nagy, se túl meredek, de az alja kicsit sáros volt, a szoknyám – ami az elmúlt másfél napban már alaposan bekoszolódott – alsó része még így is lucskos lett a sártól. Amint felértem a peremre, ismét körülnéztem, de mivel még mindig fogalmam se volt, hova tartok, csak rohantam tovább egyenesen. Veszíteni valóm nem volt. Másfél napja idegen földön jártam, a szomszédos országbeli rablóbanda markai között sínylődtem más balsorsú pekcsei parasztokkal, akiket a portya a határon elfogott. A biztos halál várt rám bármerre is tartok, de nem akartam holmi rablók kezei közt halálra éhezni. Reménytelenül, de az életemért harcolva futottam tovább a rengetegben, már nem is tartva számon, mióta loholtam. De óráknak tűnt. Gyűlöltem ezt a földet, sokkal sötétebb volt, mint az én hazám, és mióta csak úton voltunk, sűrű erdő vett körül. Vágytam vissza a napsütötte völgyembe, ahol a falum húzódott végig, a folyópartunkra hintázni a fűzfatörzsre szerelt hintán, táncolni az udvarunkon az esti tábortűz fényében, és életemben először tényleg szívesen segítettem volna édesanyámnak a házimunkában… De mind ez már csak távoli emlék volt, amit jobb lenne elfelejteni, mert soha többé nem lesz már rá lehetőségem... Kilátástalan voltam és kétségbeesett, és mégis úgy rohantam az életemért, mintha lenne még reményem. Valamiért mégis hittem benne, hogy a dolgok még megváltozhatnak, ha sikerül megszabadulnom a barbár rablóktól.

   Végül aztán egyszer csak halovány fényt pillantottam meg. Fáklya, vagy gyertya lehetett, nem tudom, mert a ködben a fény szétszóródott. De ahogy egyre közelebb kerültem hozzá, annál nagyobb lett, sőt, kettévált, immár két lámpást láttam. Fokozatosan rajzolódott ki a fény udvarában néhány oszlop, egy tornác, és egy épület falai… Valakinek a háza lehet, gondoltam, és egy pillanatra megállt bennem az ütő. Hogyan fogok én az emberek között elvegyülni? Hisz semmit nem tudok róluk, talán én annyira különbözően járok, vagy beszélek, hogy rögtön feltűnik nekik, honnan jöttem… Akkor pedig biztosan elfognak, börtönbe vetnek, vagy ott helyben kivégeznek…

   Megpróbáltam a házhoz hátulról közelebb férni – az erdő ritkább volt körülötte, az épület kis tisztáson állt, és egy út vezetett tovább valamerre – minden bizonnyal a városba. Valami erdei lak, vagy hasonló lehetett, fogalmam se volt, hogy kié. A ház mögül ráláttam egy pagodára, és talán tó is lehetett mellette, mert az odavezető kis ösvény egy szakaszon híddá ívelt, alacsony korláttal. Hangulatos kis kert és udvar volt, a tornác ezen felén sorban gubbasztottak egymás mellett a különböző méretű onggik, amelyekben bizonyára ételt tároltak. Minden jel arra mutatott, hogy laknak itt, ebben a percben viszont némaság és csend honolt, és az ablakokból sem szűrődött ki semmilyen fény. Óvatosan kiléptem az erdőből, és közelebb léptem az agyagedényekhez. Éber vadként pislogtam körbe minden egyes lépésemnél, de nem hátráltam meg, leginkább a már borsóméretűvé összeszűkült üres gyomrom vitt előre.

   Sosem loptam vagy bűnöztem életemben, mert nem voltam rászorulva. Jól éltünk, a falu nemesei közé soroltak, de nem voltunk gazdagok – viszont nagyon nélkülöznünk sem kellett. Épp ezért megvetettem azokat, akik raboltak, vagy tolvajok voltak… De rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg ők sem jókedvükből tették, hanem mert nem volt más választásuk. Nem tudtam magamat utálni, amiért megkívántam az onggikban rejlő, bizonyára ízletes ételeket. Hiszen már majdnem két napja koplaltam, csak egy-két bogyót ettem út közben, nem mertem megállni és valami táplálóbbat enni. Már ott álltam közvetlen a legszélső onggi mellett, és nyúltam a fedeléért, hogy leemeljem, mikor hangok ütötték meg a fülemet. Paták dobogtak, egyre hangosabban – vágtató lovak közeledtek az úton. a ház mögül kipillantva egy lovast pillantottam meg először, majd utána még kettőt. Nem láttam kik lehetnek azok, mert az első sötét ruhában volt, a arcát a szeme alatt sötét kendővel takarta el. A mögötte levőket pedig már nem mertem jobban megnézni, a homályban alig láttam, inkább a saját bőrömet mentve elbújtam a ház mögött. Pont most kellett ezeknek hazajönniük, nem tudtak volna várni még két percet?!

- Állj! – hallatszódott az egyikük hangja, és szinte biztos voltam benne, hogy valami katonaféle lehet, olyan szigorúsággal mondta.

- Őfelsége már odabent várja. – szólalt meg egy újabb hang.

Megdermedtem. Hogy kicsoda várja odabenn? De hát senki sincs ebben a házban, minden ablaka sötét…

- Pszt! – mondta a harmadik. – Senki nem tudhatja meg.

- Itt egy árva lélek sincs. Legközelebb az út másik végén botolhatnánk emberekbe a kiszengházban…

- Fogják be a szájukat, és őrködjenek, amíg tárgyalok. – tett rendet az első hang tulajdonosa. Léptek kopogtak a fapadlón, ahogy rálépett a tornácra, majd ajtó nyikorgott, csapódott… Aztán a zajok elhalta, néhány tompa nesz szűrődött ki a falakon keresztül, vagy a lovak fújtattak egyet a sötét éjszakában.

   Dideregtem. Hűvös volt már az éjjel, a félelem átjárta minden porcikámat, éhes voltam, és nem tudtam, mitévő legyek. Vissza kellett jutnom a biztonságot rejtő erdőbe. Találnom kellene egy templomot, ahol a szerzetesek talán befogadnak, és meghúzódhatok. Kilestem újra a ház sarka mögül: a két katona – mert azok voltak, kétségtelenül – lovaik mellett ácsorogtak, az egyik unottan a cipő orrát bámulta, a másik ráérősen egy fűszálat rágogatott. Meg kellett kockáztatnom, elvégre, a ház mögött nem láthatnak meg, és csak pár méter volt a sűrűig… Guggolva hátráltam be a ház fala mögé, ahonnan már teljes biztossággal nem láthattak meg. Felmértem a távolságot, négy-öt másodperc futásra tippeltem, ami alatt odaérhetek a legközelebbi vastag fa törzséhez. Beszívtam a levegőt, és tekintetemet le nem véve a célpontról felkészültem a rohamra…

- Még ma éjjel odaér, holnapra már megkapjuk a választ. – szólalt meg közvetlenül felettem, a házfal belső oldalánál egy férfi. Fanyikorgást hallottam a fejem felett, valaki kinyitotta az ablakot. A fenébe is… nekem végem.

- A király már nem sokáig rejtegeti arcát, és ha felfedi, azonnal a bérgyilkosaink kezei közé kerül… - mondta az a hang, amelyiket legelőször hallottam meg, a lovasok között.

- Remélem, bízhatok a szavában. – hallottam messzebbről egy újabb, méghozzá női hangot.

- Teljes mértékben, felség. Az én embereim nem ismerik a kudarcot.

- Hát akkor legyen. Engedd el a galambot.

Szárnyakat hallottam verdesni, és egy apró madár hagyta el a ház ablakát, azonnal felrepült az éjszakába. Alig néhány másodperccel később az ablak bezárult, és a párbeszéd is eltompult, mintha senki nem tartózkodna odabenn.

Nem halogattam tovább, azonnal visszarohantam a sűrűbe. A szívem a torkomban dobogott, az adrenalin megint úgy lüktetett az ereimben, mintha kergetnének… Több mindent megtudtam ez alatt a pár másodperc alatt, mint amire számítottam. Merényletet terveznek a király ellen… Akinek titokban tartják a valódi arcát… virágzik az emberkereskedelem, a szórakoztatóipar, a feketepiac… Ez lenne azaz erős és virágzó Shilla birodalom, amiről az ősök meséi szólnak?

   De legalább már tudtam, hol találok valami civilizációt… nem volt semmi kedvem egy bordélyházban kikötni, de jelenleg ez is több volt a semminél. Reggelig meghúzom magam valahogy, talán elcsenek egy kis rizst vagy más maradékot, és közben hallgatózni fogok, hogy minél többet megtudjak, hol is vagyok pontosan. Esőcseppek pottyantak a fák leveleire, először csak hébe-hóba, majd egyre gyakrabban, mígnem szemerkélő esővé sűrűsödött, lassanként eláztatva a vállaimat és a hátamat. Sietősebbre fogtam. A három lovas eltrappolt az úton, aminek a mentén én is haladtam – az erdőben, tisztes távolságból, ahonnan nem vehettek észre. Miután vágtató lovaikkal belevesztek a ködbe, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Csak érjek oda még ma, és találjak valami biztonságos kuckót magamnak… mondjuk egy istálló padlását. Ott még szalma is van, ami melegen tart. Végső esetben az állatoknak adott gabonából is ehetnék… de van egy kiszengháznak egyáltalán istállója? Akármi is van, vagy nincs, de biztos voltam benne, hogy meg tudom húzni magam ott éjszakára.

   Az út elkanyarodott, majd kétfelé vált. Lejjebb kellett ereszkednem a domboldalon, hogy belássam, merre visz: az egyik enyhe lejtőn vitt lefele nyílegyenesen, és sötét homályba veszett bele, míg a másik enyhe ívben kanyarodott. A lombok között mintha valami világosság szűrődött volna át, ami melegséggel töltött el. Az lesz az. Beljebb húzódtam megint az erdőbe, tartottam a biztonságos távolságot. Olyan voltam, mint egy űzött vad, de nem engedtem az óvatosságomból, ki tudja, miféle bérgyilkosok és portyázók leselkedhetnek rám.

   A kiszengház díszes kapuja tárva várták vendégeit, habár e késői órán már nem érkezett senki. A kapu fellett piros-kék lampionos lámpások voltak felaggatva, amelyeket az eső már elég rendesen szétáztatott, az egyik lámpás ki is aludt. Fentről egészen be lehetett látni az udvarba, ahol nem takarták az épületek. Fontos esemény lehetett aznap, mert az udvar gyönyörűségesen volt feldíszítve, az épületek tornácain virágdekorációk, keresztbe aggatott fátylak, baldachinok felfüggesztve, és középen alacsony színpad foglalt helyet. Az eső miatt viszont szinte senki nem tartózkodott kinn, leszámítva egy-két, alkoholmámortól szédelgő hímnemű egyedet. Valamelyik teli torokból énekelt, mert még a domboldalról is hallani lehetett. Leereszkedtem oldalt közvetlenül a fal mellé, és elindultam mellette hátrafele, az egyetlen hátsó kisajtó irányába. Csak remélni mertem, hogy nyitva találom majd, és senkivel nem akadok össze. Szerencsére nem kellett csalódnom. A kilincs a legapróbb nyomásra engedett, az ajtó szinte magától kitárult. Alig tudtam mozogni, a hideg esőtől teljesen megmerevedtek az izmaim, és az idegesség jeges leheletével mintha megbénított volna. Körbepillantottam: egy kis füves előkertben voltam, ami egy alacsonyabb fallal, és nyitott kapuval volt elválasztva a mögötte elterülő kerttől. Odaosontam a kapufélfához, és kilestem: egy kis bambuszerdő rejtette el a kaput, aminek kifejezetten örültem. Nem messze egy hatalmas tó terült el, közepén tavirózsákkal. Ezen a felén ingoványos volt, bambusz és más magas vízinövények ölelték a tó partján végigfutó vékonyka ösvényt, amely egy pagodához vezetett, mely a víz fölött állt. Lenyűgözve bámultam rá, még soha életemben nem láttam ilyen szép, vadregényes pavilont. Egy lélek sem tartózkodott rajta, a lámpások is már kihunytak. Előrébb léptem a tó szélén levő ösvény felé, s kíváncsiságom a pagoda irányába vezetett. Nem lehet belőle nagy baj, ha egy pillanatra felmegyek, és szétnézek róla, hogy jobban belássam az udvart, az épületeket. Keresnem kellett egy istállót, vagy más melléképületet, de ezen a felén semmi sem volt. Felsétáltam a lépcsőkön, és az első sarokoszlopnál megálltam. A tó túlsó felén terült el a színpad, mögötte állt a főépület, amit két oldalról még más épületek határoltak. A kőfal azonban még az épületek mögött is tovább vezetett, de azt a részt teljesen eltakarta a hatalmas főépület. Ott kell lennie a melléképületeknek, gondoltam. Egy percig még gyönyörködni akartam a látványban, de abban a pillanatban meg is bántam, hogy egyáltalán felmentem a pagodába.

- Nem tudom hova tűnt, az előbb még a tornácon volt.

   Két jóképű fiatal férfi volt ott, és beszélgetett. A tónak ezen az oldalán álltak, nem messze a bambuszligettől, az alacsony kőkorlát mellett, ahol már ki volt kövezve a tópart. Kékszínű felsőruházatot viseltek mindketten, úgy festett, mint valami egyenruha. Sosem láttam még ilyesmit, nem katonai volt, nem is hivatalnoki, nem is a tudósoké… A szabása kicsit a katonákéra emlékeztetett, de annál sokkal könnyebb volt. Fejfedőt sem viseltek, úgy álltak kinn a szemerkélő esőben. Valakit kerestek.

- Veled volt, neked kellett volna rá figyelni. – bökte meg társa mellét a másik. Ő sem lehetett már teljesen józan, kissé eltúlzott mozdulatokkal gesztikulált. - Hogy akarod a királynőt és a trónörököst védeni, ha a saját barátodra nem tudsz vigyázni?

-  Azt hittem veled van. – kontrázott az első, a magasabbik.

- Teljesen lekötött az a három táncoslány, nem volt időm másra koncentrálni… Kérdezd meg Ban Ryut, ő talán nem is ivott…

- Ban Ryu az előbb a sojus poharat csókolgatta az ivóban.

- Hogy mi? Ezt muszáj látnom… – vigyorodott el. – Keresd tovább Han Sungot, egy perc és jövök! – azzal elmasírozott az épület irányába.

A másik reményvesztetten legyintett a társára, majd megindult. Egyértelműen a bambuszligetet vette célba…

   Átfutottam a másik oszlophoz, és takarásba húzódtam. Hacsak nem jön fel a pagodába, biztonságban vagyok. Ide meg minek jönne fel, ha lentről is látszik, hogy nincs itt senki… Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, majd azonnal meg is dermedtem ijedtemben – velem egy időben valaki más is sóhajtott egyet. Közvetlen mellettem. Az oszlop másik oldalára néztem, és halkan felsikoltottam az ijedtségtől. Egy férfi – mit férfi, nagyjából egyidős lehetett velem, vagy legalábbis elég fiatal volt még – közvetlen mellettem terült el a földön, és egész testéből alkoholbűz szivárgott… Ugyanolyan ruhát viselt, mint az előző kettő, megkockáztattam, hogy talán pont őt keresték… Tessék, ha már nem a shillai rablók ölnek meg, akkor saját magamnak ásom ki a síromat. A szoknyám széle majdhogynem hozzá is ért a fejéhez, amikor hirtelen az oldalára fordult. A keze először csak megrándult, majd nyújtózni kezdett, pont amerre az én szoknyám széle volt… Hátráltam két lépést, de ujjai hirtelen rátaláltak a ruhaanyagra, és megmarkolták.

Felsikoltottam, és hátraugrottam. A szám elé kaptam a kezem, de későn. A parton tartózkodó férfi már biztos észrevett, nekem itt végem van. A vádlim ráadásul nekiütközött a pagoda alacsony korlátjának, amitől azonnal elvesztettem az egyensúlyom… Kapálóztam a két kezemmel, miközben megpróbáltam visszafojtani újabb feltörő sikolyomat, de már éreztem, ahogy magával ránt a gravitáció a mélybe…

Csobbanás.

   A tó mélyebb volt mint gondoltam, épphogy leértem az aljára, és nem sértettem fel magam semmivel. Jéghideg víz markolt a szívembe, de próbáltam nem foglalkozni vele, és fellökni magam a felszínre. De a tó feneke tele volt mindenféle undorító hínárral és algával, amikbe beleakadt a lábam… vagy a szoknyám… tudom is én mi, de egyszerűen nem tudtam szabadulni tőlük. Bepánikoltam, és levegőhöz kapkodtam, amitől csak megtelt a tüdőm vízzel. Fulladozni kezdtem, ki akartam köpni a vizet, de oxigén helyett megint csak vizet kaptam, és éreztem, hogy egyre kevesebb levegőm marad. Itt fogok meghalni… Nem láttam semmit sem, a víz korom sötét volt, a hideg az utolsó ujjpercemig bekebelezett. Nincs kiút. Fel kell adnom. Már nem rúgkapáltam, a hideg végleg megmerevítette az izmaimat. Görcsösen köhögni kezdtem, amitől csak még több vizet szippantottam be, és egy csepp levegőm sem maradt. Becsuktam a szemem, úgy vártam a kegyetlen, fulladásos halált…

   Azt álmodtam, hogy valaki felkapott, és felhúzott. Emelj fel kérlek, vigyél el egy helyre, ahonnan egy szerencsésebb sorsú ember testébe születhetek újjá!

Nyomást éreztem a fejemben, majd valaminek nekiütődött az arcom. És abban a pillanatban megint fulladozni és köhögni kezdtem…

Csak ezúttal oxigén jutott a tüdőmbe. Még mindig víz vett körül, de nyaktól felfelé már kinn voltam a vízből, és valami ott tartott, hogy ne süllyedjek vissza. Erős, férfikezek tartottak fenn, ráfonódtak a derekamra…

Ijedtemben lelöktem  magamról, mire azonnal visszasüllyedtem.

- Hé, te tényleg meg akarsz halni? – kiáltott rám. Az a férfi volt, aki a tóparton a társa keresésére indult. Férfit mondtam volna? Hát nem tudom, talán idősebb lehetett nálam, de csak pár évvel, na az ilyet én még nem nevezem férfinak. Hosszú, egyenes szálú haja volt, vékony arca, s a szemei kitágultak a döbbenettől, nagyjából ennyit tudtam elsőre megállapítani. Magamon kívül voltam, csak arra gondoltam, hogy el akarok menekülni, de alig bírtam megmozdulni.

A tiltakozásomat fel se véve újból átkarolta a derekamat, és magával vonszolt a part felé. Valahogy kirángatott a vízből, de én a hidegtől megmerevedett izmaimmal még mindig nem tudtam mit kezdeni, így csak elterültem a földön és alulról szagoltam a bambuszfákat…

- Hé, hallod? Térj már magadhoz! – ütögette az arcomat mindkét oldalról. Csukva volt a szemem, de magamnál voltam. Éreztem a kemény bambuszszőnyeget alattam, a nyakamon végigcsurgó vízcseppeket, a testemre cuppanó vizes ruhát, de úgy feküdtem ott, mint egy tuskó. Vissza akartam szólni, hogy hahó, ébren vagyok, de egyszerűen nem ment.

- A fenébe is… hol van már valaki… - hallottam a hangját. Magasan csengett és kellemes zengésű volt, ennyit meg tudtam állapítani. Idegesen forgolódhatott, egy kicsit megrázta a vállamat, de semmi eredménye nem lett. Szólni akartam neki, hogy jól vagyok, és ne hívjon ide senkit, és jobb lenne, ha elfelejtené, hogy látott engem.  – Meg ne halj, hallod? Miért nem térsz magadhoz… Ez roppant kínos… - szólalt meg újból, egyre halkabban, egyre közelebbről jött a hangja, a végén már csak suttogott, közvetlenül felettem. Akkor döbbentem rá, mire is készül. Hallottam a lélegzetvételét, aztán már éreztem is az arcomon a leheletét. Nem zihált, de szaporán lélegzett, s a testem valamiért hirtelen kezdett el felforrósodni. Ne csináld, felesleges, életben vagyok! Kiáltani akartam, de nem ment. A meginduló véráramtól viszont újra erőt éreztem a karomban, a szemem egyszer csak kipattant, s egy olyan erős pofont mértem ki neki, amilyet csak tudtam. Hatalmasat csattant a fiú bal arca, de legalább lependerült rólam. A lendülettől vezérelve hirtelen felültem, és a fulladozástól való sokk egy pillanatig teljesen elmúlt.

- Mit képzelsz magadról, ki vagy?! – sikkantottam fel. Ez volt az első dolog, ami kicsúszott a számon, pedig egyáltalán nem így terveztem. Némát akartam játszani, amíg biztonságban nem tudom magamat.

Most rajta volt a meglepődés sora. Szeme elkerekedett, a száját is elfelejtette becsukni, és pislogott párat, mint egy idióta hal.

- Te honnan… - kezdte, de én azonnal betapasztottam a száját a tenyeremmel.

- Cssss, ki ne mondd! – az nem lehet, hogy máris felismerte a pekcsei akcentusomat. Ha így van, akkor végem, tudni fogják, hogy csak egy menekült vagyok… paraszti ruha volt rajtam, a rablók lerángatták rólam a nemesebb anyagokat, nincs mentségem.

Ő azonban erősebb volt, mint én, és lefejtette a kezemet.

- Honnan estél bele a tóba? A pagodából?

Bambán a mondott irányba néztem, és azonnal eszembe jutott a részeg fazon, aki megijesztett. Kirázott a hideg még csak a gondolatra is, de végül lassan, némán bólintottam a kérdésére. Valami még nem volt rendben velem. Szédelegtem, és a látásom néha elhomályosodott, néha megint kiélesedett… Mi van, ha ezt az egészet csak álmodom?

- Ki vagy? – kérdezte, de nem feleltem. Nem szabad elmondanom az igazi nevemet, ha megtudná a családnevem, már rögtön el is árulnám magam… és vele az egész famíliát. Némán bambultam bele a képébe, sűrűbben pislogtam, hogy kiélesedjen a látásom de nem sokat segített.

- Hallottad mit kérdeztem? Jól vagy?

- Hé, hol vagy? Sam Maek Jong? – harsant fel az előbbi férfi hangja, akivel ez a pupák beszélgetett, aki itt ült énelőttem. Hatalmas bajban voltam. Kis fáziskéséssel a hang irányába néztem, mire láttam, hogy felénk siet a tóparton.

- Kivel vagy, hallod? – értetlenkedett, és megszaporázta a lépteit. Kész, végem van. Elhagyott az erőm. A kezem, amin eddig támaszkodtam összecsuklott, a fejem oldalra billent, éreztem, hogy húz lefele valami, ami olyan, mint a tó mélye, hideg, és sötét…

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sajnos elég sok leíró rész sikeredett bele, de muszáj volt valahogy elkezdeni, most így jött ki... Remélem azért nem volt nagyon unalmas, igyekszem a folytatást jobban megírni! Köszi, hogy végigolvastad! :) 
Ha tetszett/bármi észrevételed van, kommentben meghagyhatod! Köszönöm! :)