2. fejezet

(Sam Maek Jong)

   Rémültem nyúltam a lány után, amikor összerogyott, és még az utolsó pillanatban a tarkója alá tettem a kezem, hogy ne verje be a fejét a földbe. Úgy csuklott össze, mintha csontjai se lennének, a bőre olyan hófehér volt, mint a telihold. A kezem a homlokára tettem, hogy ellenőrizzem a lázát. Nedves volt még a tó vizétől, és egy cseppet sem volt meleg, sőt, inkább hűvös. Mégis, az én kezem azonnal forrósodni kezdett, ahogy hozzáértem, így gyorsan elrántottam. Furcsa lány volt. Nem csak azért, mert rögtön lerítt róla, hogy nem idevalósi (hogy honnan jöhetett, fogalmam se volt, de messziről jött, az rögtön látszódott) hanem leginkább azért, mert annyira heves természetű volt, egyik pillanatban egy alvó, szép arcú babára emlékeztetett, a másikban pedig izzó tekintetű sárkánnyá változott. Az előbb, mikor rám meresztette a szemét, azt hittem, mindjárt szemmel ver és elátkoz. Az arca mellett a földön szétterülő, enyhe hullámokba rendeződött haja csak még fokozta a helyzet különlegességét, s egy pillanatra már elkapott a vágy, hogy megérintsem. De nem, ezt nem tehetem. Földre szorított kézzel, bambán figyeltem tovább egyenletesen emelkedő mellkasát – aprókat lélegzett, de folyamatosan – s ez megnyugtatott, hogy talán nincs nagy baja. Aztán észrevettem, hogy valami megcsillan a nyaka mellett, a földön, ami egy sötétbarna vékony bőrszálon lógott. A kíváncsiságom végül felülkerekedett, és óvatosan felemeltem a hajtincsei közül a félrecsúszott nyakláncot, és szemügyre vettem a medált. Bronzból készülhetett, és egy patkót formált az egyik oldalán, a másikon pedig egy kínai jel volt beleverve. Elkerekedett a szemem.

- Meghalt? – kérdezte csak pár lépés távolságból Soo Ho. Hirtelen lépett oda, teljesen meg is feledkeztem, hogy ott volt.  Megráztam magam, gyorsan visszaejtettem a láncot, úgy tűnt, ő nem vette észre.

- Szerinted egy halott lélegzik?! – förmedtem rá, mire a társam leguggolt a lány másik oldalán. Kezébe vette a lány jobb csuklóját, és nagy szakértelemmel figyelni kezdte a pulzusát.

- Te tökkelütött, azt a másik kezén kell!

- Aish, hogy te mindig mindenbe belekötsz! – mordult fel, és elengedte a lányt. – Ki ez?

- Fogalmam sincs. – csóváltam a fejem.

- Azt hittem, veled van.

- Hogy mi? Han Sungot kerestem, amikor hallottam, hogy valaki beleesett a tóba. Csak a csobbanást láttam, azt hittem ő az, amennyit bevedelt, nem tartottam kizártnak, hogy ájultan a vízbe dől…

- Akárhogy is, jó fogás volt, cimbora! – veregetett vállon huncut vigyorral Soo Ho, akit köztudottan mindennél jobban érdekeltek a friss, ártatlan fehér népek.

- Felejtsd el, - löktem meg vigyorgó társamat. – ez nem afféle ponyvaregény, mint amiket olvasni szoktál…

- De még lehet… - kacsintott, mire a szememet forgattam.

- Vigyük be inkább valahova, szárazra. Aztán meglátjuk, mi lesz vele. – mondtam végül, és Soo Hóval megfogtuk a lány két karját, hogy felhúzzuk. Sehogy se akart sikerülni, mi ketten tényleg nagyobb rakás szerencsétlenség voltunk, mint az ájult lány egymagában. Támadt egy ötletem, ami végül működött, s nem is kellett sokat erőlködnöm, hogy rávegyem Soo Ho-t… hisz ő előbb cselekszik, mint gondolkodik.

- Soo Ho, guggolj le. – mondtam neki, mire ő azonnal csinálta is.

- Minek? kérdezte utólag, de én már a lány hóna alá nyúlva felemeltem, és rátettem a hátára.

- Jááá, hé, ez hideg és tiszta víz!!

Elnevettem magam, elvégre legszebb öröm a káröröm.

- Na pajtás, viheted. Oda, a kis szobába, az teljesen üres, és van egy fekhely is.

Odabenn Soo Ho lefektette a lányt, én gyújtottam két gyertyát, amik ott voltak a kisasztalon.

- Kéne valami száraz ruha ennek…

- Neked van olyan sok nőismerősöd… - céloztam egy mosollyal, mire grimaszt vágott, de végül elment, hogy kerítsen valami ruhafélét.

   Néhány percen belül vissza is tért, de mindössze egy hosszú kabátot tudott csak szerezni, azt mondta, hogy a giszengek már mind lefeküdtek aludni, és mást nem talált, csak ezt az egy ruhadarabot, amit valamelyik nő hagyott kinn az ajtója előtt.

- Még nem ébredt fel?

- Nem… Szerinted komolyabb baja esett?

- Óóóó, milyen aggódó fejet vágsz! – hahotázott. Belebokszoltam a gyomorszájába, mire összegörnyedt a fájdalomtól, de legalább elértem, hogy befogja a pletykás csuszalesőjét.

- Vissza kéne már mennünk… - mondta valamivel később Soo Ho, miután ismét beszélni tudott. – Moo Myung, Ban Ryu és Yeo Wool már elindultak vissza, ha tovább maradunk, a felügyelő felébred, hisz tudod, a múltkor is hogy jártunk…

Behunytam a szemem a kellemetlen emlékre, mikor a felügyelő hajnalban rajta kapott minket az éjjeli kisurranáson, s másnap reggel mind az öten meg is kaptuk a szaftos büntetést… Sosem tudhattuk, mennyire ütötte ki magát azzal a likőrrel, amit megint becsempésztünk a szobájába, jobb volt az elővigyázatosság.

- Akkor menjünk vissza. – bólintottam.

- Jó, de mi lesz vele? – bökött a lány felé. – Jég hideg a keze, nem hagyhatjuk itt csak így…

Ezt tudtam jól. És nem is akartam itt hagyni, mert ha bárki megtalálja, ki tudja, milyen sors vár rá…

- Orvosra van szüksége. – állapítottam meg. – Vigyük, Ah Ro majd megvizsgálja reggel.

- Hogy mi? – szökkent a magasba Soo Ho hangja a döbbenettől. Esküszöm, kedvem lett volna kinevetni azért a pofáért, amit ebben a pillanatban vágott, de a helyzet komolysága miatt inkább visszafogtam magam. Én se szívesen vittem be a hwarang házba, de hát itt se hagyhattam. Csak a remény maradt, hogy ezúttal több szerencsénk lesz, és nem fognak elkapni minket.

- Van más ötleted?

***

   Másnap reggel – mit reggel, inkább hajnalhasadáskor, hiszen a szobánk még félhomályban volt, az ablakokon át pedig erőtlen, narancssárgás fény szűrődött be – egy hatalmas, dobhártyarepesztő női sikolyra ébredt fel az egész szoba. Ijedtemben felültem, de azonnal tudtam, honnan jött a hang.

- Ááááá a perveeeeerz! – sipította. – Megint itt vagy?! Hagyjááál!

Rögtön odaugrottam, de Soo Ho gyorsabb volt, mert ő a szomszédos ágyon aludt, Moo Myung mellett. Moo Myung még épphogy csak törölgette ki a csipát a szeméből, nehezebben ébredt, mint a többiek, de talán jobb is, ha nem tudott róla, hogy Soo Ho mellette húzta ki az éjszakát. A saját ágyát ugyanis a lány kölcsönözte jelenleg, akit tegnap végül sikeresen becsempésztünk. S hogy mi volt a hang forrása, azt a nélkül is tudtam volna, hogy odanézek: épp Han Sung dőlt be az ágyba kóválygó fejjel, azazhogy az ágy helyett a lányra esett rá, s most a földön terült el, ahogy az reflexből lelökte magáról. Minek jött ez be megint a mi szobánkba?! Az arcomat fogtam a tenyeremmel, s letöröltem a nem létező verítéket a homlokomról. Te jó ég Sam Maek Jong, mind a te lelkeden fog száradni…

   Nem kevés időbe tellett, mire Soo Ho és én kimagyarázkodtuk magunkat a többiek előtt, akiknek még az italtól sajgó fejüket vakargatva nehezükre esett felfogni, hogy tényleg ez volt az egyetlen megoldás, amit tehettünk.

- Ah Ro mikor érkezik? – fordultam Moo Myunghoz.

- Ah Ro ma szabadságot kapott. – felelte. Ledöbbentem.

- Hogy mi? – az kizárt, hogy egy lány egész napra itt ragadjon nálunk, mikor bárki bejöhet ide.

- Hogy kerültem ide? – kérdezte kiborulva, mikor kikelt az ágyból. – Melyikőtök hozott be, ha? Ez itt… ez itt egy…

- Fiúszoba? – mosolygott Yeo Wool. – Igen.

A lány zavartan az ajkaiba harapott, amitől egy egészen aprót megrezdült a szám sarka. Szegény pára nem tudja, hogy Yeo Woolt mennyire nem kell komolyan venni.

- Elájultál, azt hittük, meghaltál, és nem volt hova vinnünk. Még hálás is lehetnél, amiért nem hagytunk ott. Itt van egy nagyon jó orvos is… - fogott bele a kielégítő magyarázatba Soo Ho, de Moo Myung közbevágott.

- Ah Ro elment az apjához, leghamarabb csak holnap ér vissza. Addig viszont nem maradhatsz itt, túl veszélyes lenne. - közölte. Kösz Moo Myung, én is így gondoltam…

- Akkor addig mit csinálunk vele?

- Ti dolgotok, én ebbe nem akarok beleavatkozni. – fordult a falhoz Ban Ryu, és úgy tett, mint aki aludni fog.

Repült is egy fél pár cipő felé, Soo Ho jóvoltából.

- Egy csapat vagyunk, ez mindenkinek a felelőssége mostantól. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd a lányhoz fordult. – Nálunk meghúzhatnád magad, a húgom ruhát is tudna adni, mert ezekben az ázott vackokban nem maradhatsz…

A lány összefonta a karját magán, láttam rajta, mennyire szégyellte magát, még kicsit bele is pirult. Jól állt neki, vagyis öhm… jobban állt, mint a holdsápadt, halálra vált arc.

- Így van, együtt vállaljuk a felelősséget! – pattant fel a földről Han Sung, majd egy kedvesnek szánt, de inkább vicsorgásba fordult vigyorral hozzátette. – Nem akartalak megijeszteni, nem voltam magamnál. Szoktam alva járni is…

- A felelősség Sam Maek Jongé, ő akadt rá… - morogta Ban Ryu.

- Te se hagytad volna belefulladni a tóba… - köptem vissza a választ sértetten. Grimaszolt még egyet felém, de végül csöndben maradt. Még jó hogy, ezt a csatát én nyertem, akárhogy is nézzük. Csak sajnos a „nyereményem” itt pihegett a szoba közepén, mint egy rakás szerencsétlen, és nem akartam már vele foglalkozni túl sokat. Nem tudom mit hittem, mikor tegnap éjjel idehoztuk, talán azt, hogy Ah Ro reggel jön, és megoldja az ügyet. Az a lány elég talpraesett, biztos lett volna valami mentő ötlete.

- Akkor induljunk… - kelt fel Soo Ho, és indulásra készülődött. A lány még mindig értetlenül nézett körül, ezért még egyszer elmondta neki, hogy odahaza náluk biztonságban meghúzódhat, amíg Ah Ro visszaér. Erre kicsit megkönnyebbült, és elindult az ajtó irányába.

- Állj. – mondta Moo Myung erős hangon, s rögtön minden szempár felé irányul. – Meg kell várni az ébresztőt, addig lehetetlen… A reggeli gyakorlat alatt ketten kimehettek Soo Hóval…

- Soo Ho még saját magára se tud vigyázni. – vágtam rá, és nem érdekelt, ha nyers vagyok. Akármennyire is nem akartam törődni a lánnyal, azt mégse engedhettem, hogy ennek a nőcsábásznak a kezei közé kerüljön. Ehhez túl büszke voltam.

- Reggel elmegyünk a piacra. Hárman. – jelentettem ki. – Felveheted addig Han Sung gönceit…

- Héééé, hyung, ebbe nem egyeztem bele! – nyafogott az említett karba tett kézzel.

- Tekintsd ezt a büntetésednek. – vetettem oda.

- He? Mit vétettem?

- Megsértetted a fehérnépet… - nevetett fel Soo Ho, és barátságosan oldalba vágta a gyereket.

- Chh…

- Egyébként – folytatta Soo Ho. – Hogy is hívnak?

A lány ijedten nézett fel rá, és azt hittem, már megint megnémult, mert egy ideig csöndben maradt, mint aki sok gondolkoziik a válaszon egy ilyen kérdésre.

- Ssz… - nyögte, de csak nem ejtette ki a nevét. Keresztbe fontam a karom, de kíváncsian vártam, mit fog mondani. Jól emlékeztem előző éjjelről arra a Hae névre, aminek a jele a bronzmedálja hátuljába volt verve. Persze ha nem tanította volna meg anyám, akkor talán fogalmam se lenne, hogy ez egy pekcsei klán neve volt. Nem is akármilyen kláné, mert néhány király is kikerült már… Habár persze, semmi nem jelentette azt, hogy a lányban is királyi vér csörgedezik. Sőt, valószínűleg nem. De jobbnak láttam vigyázni, nehogy anyám kezei közé kerüljön, aki már régota tervezgette, hogyan csavarhatná az ujja köré egész Pekcse birodalmát.
  - Soo Young… - mondta halkan végül.

Felnevettem magamban. Szóval Soo Young… Rendben, akkor így játszunk.

***

 Kezdtünk profikká válni a ki- és beszökésekben, csempészésben ezekben az utóbbi napokban, így szinte meg se kottyant, hogy reggel a lánnyal a piacra kimenjünk. Feladtuk rá Han Sung széles karimájú kalapját, ami az arcát teljesen eltakarta, így senki nem gyanakodott. A göncök tulajdonosa pedig hátul surrant ki, és Soo Hóék házában várt be minket, hogy visszajöjjön velünk.

   Amint kiértünk a Hwarangok udvarából, és elénk tárult a város nyüzsgő látványa, azonnal felélénkült.

- Woow, micsoda színes népség! – csodálkozott el az embereken, mint aki most lát életében először ilyet.

- Hát, ha még látnád a kelméket a piacon! – tódította Soo Ho, amitől még inkább felragyogott a lány arca. Elhúztam a számat, és némán követtem őket a piac felé. Ezek ketten könnyen szót értettek, Soo Ho amúgy is jól bánt a lányokkal, így könnyen szót értett Soo Younggal is. Titkon egy kicsit csodáltam is ezért a képességéért, bár ezt túl büszke lettem volna bárkinek is bevallani.  Úgy beszélgetett és viccelődött vele, mintha unokatestvérek lettek volna. Tulajdonképpen rokonok is lehettek volna, a nevük egyik tagja legalábbis egyezett.

 Még csak most kezdett éledezni a város, de már elég sokan voltak a piacon. Utat vágtak előttem a hömpölygő folyóhoz hasonlító tömegben ami az ételárusok körül torlódott fel, s megálltak az egyik kofánál, aki mindenféle finomságot árult.

- Sam Maek Jong, erre! – kiáltotta Soo Ho. és felém nyújtott egy fapálcikán sütött tésztaféleséget.

- Nem vagyok éhes. – húztam el a szám.

- Ne mondd, ehhez nem kell éhesnek lenni. – tolta felém, de én étvágytalanul félre toltam. Figyelmemet inkább két férfi kötötte le, akik a szemközti árusnál ültek és ettek. Sötét ruhában voltak, és az egyiknek az arca valahonnan nagyon ismerősnek tűnt. Elsőként anyám emberei jutottak róla eszébe, mert volt egy halom katonája, akik az őrségbe tartoztak, s közülük némelyiket külön kegyben részesítette, ha valami piszkos munkáról volt szó. Nem voltam biztos abban, hogy tényleg közülük valók voltak, de minél jobban néztem őket, a tudat annál inkább nem hagyott nyugodni.

   Soo Ho és Soo Young hamarosan befejezték az evést, és végre megindultunk a fiú apjának háza felé. Két lépéssel lemaradva tőlük tartottam a tempót, még mindig azokon a katonákon filózva, mikor valaki hirtelen elkapott hátulról, és behúzott a mellettem levő épület sarka mögé.

- Én a helyében nem járkálnék ilyen felelőtlenül a városban, felség. – suttogta. Pa Oh volt az, a titkos testőröm. – Veszélyes idők járnak, a palotában…

- Azt hiszed fogalmam sincs arról, miket terveznek ellenem? – vágtam vissza neki mérgesen. Megint csak felhúzott, amiért mindenhova követ, ugyanakkor nem győztem hálás lenni neki ezért, mert ő tényleg (talán az egyetlen) hűséges emberem volt. – Egész életemben így kellett élnem, ez nem újdonság…

- Nem is féltettem eddig felségedet. A múlt éjjel viszont… - kezdte fojtott hangon, de pont akkor jelent meg a közvetlen közelünkben az étterem tulajdonosa, aminek a sarkánál beszélgettünk.

- Jöjjenek az urak, foglaljanak helyet! Friss a káposzta, friss a retek, egyenek jó meleg levest! – s azzal már meg is ragadta a vállunkat, hogy leültessen minket egy asztalhoz.

- Ezt beszéljük meg legközelebb, most dolgom van! – kiáltottam oda neki, mielőtt még a ráncos képű néni elém tolta volna a gőzölgő, gyanús színű löttyöt, és megiramodtam, hogy utolérjem a többieket