6. fejezet

Bocsánat, hogy kicsit sokára hoztam, de elfoglaltak a nyelvizsgára való tanulnivalók meg ilyesmi... Igyekszem a kövi részeket sűrűbben hozni, lehetőleg hetente egyet! 

Majd írjátok meg eddig hogy tetszett! :)

* * * * * * * * * 

Megbízás

(Soo Young)

   Hűvös éjszaka volt, a koromsötét égbolton fagyosan néztek le rám a csillagok és a hold – az egyedüli útmutatóim, míg el nem értem a város szélét jelző külső falakat. A sötét kőtömegeket látva egy kissé megtorpantam – még sosem jártam erre egyedül, és Shillában még mindig kedvesebb útitársaknak éreztem a távoli holdat és a csillagokat, mint a rideg kőfalakat, és az éjjeli őrszemeket. Az öreg elmagyarázta, merre érdemes kerülni, hogy kikerüljem az illetéktelennek számító őröket, és hol kezdődik a hwarangok rezidenciája – úgy tettem ahogy mondta, és csakhamar a városfal elkanyarodott, én pedig valamivel odébb megpillantottam a jóval vékonyabb és kicsivel alacsonyabb falakat, melyek a hwarangok – és jelen pillanatban a királynő és a hercegnő – álmát őrizték. A magasabb épületek díszes pagodatetői sötét lidércekként meredeztek a kerítés fölé: a legnagyobbikban felismertem a főépületet, de a többiről fogalmam se volt – mikor odabenn voltam, a legkevésbé az kötött le, hogy melyik épületben mi található. Az öreg arra utasított, hogy haladjak a hosszanti fal mentén egészen a sarokig, majd a kanyar után, a körtefa árnyékában másszak át a kerítésen. Hogy honnan volt ennyire jól tájékozott nem kérdeztem, de az ilyenféle öregek általában mindent tudtak, még olyat is, amihez semmi közük nem volt. Ahogy a sarokhoz értem meg is pillantottam a körtefát, a körötte lepotyogott körték már messziről árulkodtak róla, hogy ez az a hely. Eddig gond nélkül haladt minden, de hát nem is itt volt a nehézség – hanem például ott, hogy fogalmam se volt, hogyan fogok felkapaszkodni az embermagasságú kőfalra, amelynek széles teteje csak megnehezítette az átkelést. Körülnéztem, hátha akad a kezembe valami kötél, létra, vagy bármilyen segédeszköz – közben hallgatóztam, de odabentről semmilyen nesz nem hallatszódott ki – az egyedüli zajforrás időnként a szél volt, és az erdei baglyok kísérteties huhogása. Körbesétáltam a körtefa alját, mikor végre ráakadtam a megfelelő eszközre: a legutóbbi körteszedéskor ott felejtették a kis kötéllétrát, amivel felmásztak a fa törzse mentén a magasabb ágakra. Néma tapssal jutalmaztam saját találékonyságomat, és gyors mozdulatokkal, ügyelve, hogy ne csapjak nagy zajt, átdobtam a kötéllétrát a tető gerincén. Az pont jól bele is akadt a cserepek bütykeibe, megrángattam, hogy biztosan megtartson, majd felkapaszkodtam rá.

   Már épp átkukkantottam a fal felett, amikor ajtónyitást hallottam, majd zajokat: valakik kiléptek a szemben lévő ház ajtaján. Az ajtó nem pont szembe volt velem, így szerencsére nem láttak, nem is figyeltek rám. A saját dolguk után mentek – az egyikük a hercegnő volt, ha jól láttam, a másik meg egy katona, vagy valaki… az arcát nem láttam. Ütemesen távolodtak a háztól, a velem ellentétes irányba, miközben halkan néha mondtak egymásnak valamit. Nem lehetett különleges randevú, csak közönyösen beszélgettek – én meg hálát adtam az égnek, mikor végre látó-és hallótávolságon kívülre kerültek.

   Átvetettem a lábamat a gerincen – még jó, hogy a sötét nadrágomat vettem fel, ami kényelmes volt az ilyesféle akciókhoz – egy pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam, és megtapogattam az ingem alá rejtett kis csomagot. Az anyagon át tompán kitapintottam valami karkötőhez hasonló formájú, kemény gyöngyszemekkel és valamilyen figurával díszített tárgyat, így megnyugodtam egy kicsit. Át akartam húzni a másik lábamat is a fal belső oldalára, de az közben beakadt a kötélhágcsóba. Közben odabentről megint motoszkálást hallottam, mintha valaki a kavicsos úton lépkedett volna párat, de aztán elhalt. Mindenképpen le kell érnem a belső oldalra, gondoltam, és kapkodva felhúztam a kötelet magam mögött, majd ugrásra készültem – észre se vettem, hogy a lábam még nem szabadult ki, én pedig elrugaszkodtam a tetőről.

   Rántást éreztem a lábamban, a kötélben megakadva nem érkezett le a talajra, én pedig a lehető legszerencsétlenebbül értem földet, félig hasra, félig a kezemre támaszkodva,  jó nagy huppanással. Elnémultam, nem mertem moccanni sem, úgy füleltem a tücskök ciripelését és a baglyok huhogását – de azon kívül nem hallottam semmi mást. Hátrapillantottam a kötélhágcsóra, aminek egyik vége még mindig be volt akadva a tetőbe, másik pedig a lábamba gabalyodott. Nekiálltam kihámozni belőle magamat, mikor hirtelen valaki megköszörülte a torkát – közvetlen mellettem.

Felnéztem, és azonnal vörösre gyúlt az arcom szégyenemben, mikor megláttam a felém tornyosuló alakot. Lehetett volna rosszabb is persze… de abban a pillanatban nem tudtam szörnyűbb balszerencsét elképzelni, mint szembenézni Ban Ryu gyanakvóan villanó tekintetével.

- Hiányoztak a hwarangok? – kérdezte hidegen, már-már gunyorosan.

Megráztam magam, és még mindig a földön támaszkodva felnéztem rá.

- Ja, nagyon…

Gúnyosan megrebbent a szája széle, majd folytatta.

- Na és miért? Csak nem… légyottod van valakivel közülük?

- Chh… Ilyenre még csak gondolni sem akarok… Kimaradnék a belterjes köreitekből, ha lehetséges. – vágtam vissza neki.

- Érdekes… - suttogta és gondolkodón mutatóujjával megtámasztotta az állát. Nem tudtam, mire megy ki a játéka, de kezdtem egyre jobban feszengve érezni magam miatta.

- Lenyűgöz, hogy ennyire érdekfeszítőnek találod. – feleseltem. Próbáltam visszanyerni az önbizalmam, de onnan a földről, az ő lenéző, fürkésző szemei közé nézve ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint bejutni a falon. – Megtennéd, hogy elsétálsz, és úgy teszel, mintha nem is láttál volna?

- Hmm – nevetett fel halkan. – Ha megmondod, kihez jöttél. – guggolt le, hogy szemmagasságban legyen.

- Mondtam, hogy senkihez. Csak le akartam vágni az utat…

- Valószínű… - somolygott, és láttam az arcán, hogy egy szavamat se hiszi el. Jó, talán ez volt minden idők leggyengébbik kifogása amit ki tudtam találni, de valahogy teljesen lefagytam. Inkább hagyjon ott a porban és nézzen levegőnek, csak ne érezzem azt, hogy hatalmas röntgenszemével átlát rajtam. - …ha csak le akartad vágni az utat, akkor kinek vitted ennyire sietősen ezt a kis csomagot? – emelte fel a földről mellőlem a kis batyut, ami valószínűleg az esés közben esett ki.

Felszisszentem és utána kaptam, de ő persze gyorsabb volt. Diadalittasan felállt, és megfordult.

- Állj meg! – kiáltottam utána, meg is feledkezve hogy talán nem kéne hangosabban beszélnem. Kapkodva kiszabadítottam a lábamat a kötelek közül, és végre felálltam. – Fontos küldetésem van, azonnal add vissza.

   Ban Ryunak viszont eszébe sem volt engedelmeskedni, ahogy azt sejtettem. Elindult pár lépést, miközben ujjaival kitapogatta, mi lehet a csomagban. Utána ugrottam, makacsul elkaptam a csuklóját, de ő észnél volt, és kicsavarta az enyémet. Felszisszentem a fájdalomtól, de nem hagytam magam.

- Ami a csomagban van, mindenképp el kell juttatnom a gazdájához! – mondtam neki. – Kérlek…

Erre megtorpant. Visszafordult, és olyan lendülettel indult meg felém, hogy már azt hittem, fel fog lökni. Hátráltam pár lépést, amíg a hátam hozzá nem ütközött végül a kőfalnak. Ő alig egy lépés távolságra megállt tőlem – fejével eltakarta előlem a holdat, így láthattam feldúlt arcát, villámokat szóró szemét. Fogalmam se volt mi változtatta ilyen gyorsan, de teljesen más ember nézett rám, mint az előbb. Reszketni kezdtem, fogalmam se volt, mit akar velem tenni.

- Érdekelne… hogy ki a gazdája... – sziszegte halkan. Alig észrevehetően vettem egy kis levegőt, hogy legyen szuflám válaszolni neki valamit, de ekkor kardpenge sercegését hallottam meg a hátunk mögött.

- Nincs jogod hozzá, hogy tudd. – szólalt meg a kard gazdája. A szigorú női hangban azonnal felismertem Sook Myungot. Ban Ryu rögtön megpördült a tengelye körül és mély fejhajtással mutatta ki tiszteletét.

- Felség.

Én is lesütöttem a szemem, és a fiú nyomában meghajoltam. A hercegnő eltette a kardját, és egy lépést közelebb lépett.

- Engem az érdekelne, mi az oka, hogy az éjszaka közepén épp a kerítésnél látlak titeket… főleg olyasvalakit, akinek semmi keresnivalója itt. – tekintete szinte lyukat fúrt belém, még úgy is éreztem, hogy nem néztem rá, csak a földet bámultam.

   Éreztem, hogy teljesen kifut már a vér a fejemből, és egy büdös szó nem jutott eszembe, amivel kimenthettem volna magam. Mindig akkor mondja fel az agyam, amikor pont a legszükségesebb lenne. Megkukulva bámultam először a hercegnőre majd Ban Ryura, a nélkül, hogy a tudatában lettem volna, mennyire kétségbeesett pillantással néztem rájuk. Végül Ban Ryu törte meg a kínos csendet, és valami olyasmit mondott, ami még álmomban se jutott volna eszembe.

- Hozzám jött.

He??! Rámeredtem kidüllesztett szemekkel, és egyszerűen nem tértem észhez. Ő egyetlen pillantással némaságra és engedelmességre intett, bár nem mintha tudtam volna bármit is mondani. A hercegnő gyanakvóan nézett előbb rá majd énrám, és szinte láttam, mennyi gondolat cikázik át az agyán ebben a pillanatban.

- Édes… - húzta el a száját Sook Myung gúnyosan. Na tessék, most már benne voltunk a pácban.

- Valójában csak hoztam valamit Ban Ryunmmmm… - nem bírtam befejezni a mondatot, mert a fiú az egész tenyerével befogta a számat, és odébb húzott.

- Bocsánatot kérünk, amiért megsértettük őfelségének nyugalmát… - hadarta és odébb vonszolt magával. Próbáltam nem elesni és tartani a tempóját, miközben számat-karomat lefogva maga után vonszolt. Végül mindketten megtorpantunk, mikor a hercegnő utánunk szólt.

- Ha hozzád jött... – a hangja legalább olyan szigorú volt, mintha ő maga lenne a királyné. – …akkor jobb lesz, ha vigyázol rá. A lány valahogy mindig rossz helyre téved.... – majd hátat fordított, és faképnél hagyott minket. Tehetek én erről? Eszem ágában sem állt megbántani a hercegnőt, és azt hittem, talán ő sem tekintette olyan súlyos bűnnek, hiszen baleset volt, hogy rálőttem a pataknál. De ez alapján jobbnak láttam, ha vigyázok vele. Szúrós tekintete azt sugallta, akit egyszer elejt, azt soha nem engedi el.

   Botladozva haladtam tovább, ahogy Ban Ryu behúzott az épület és a kerítés közé, ahol senki nem láthatott meg, és elég hely volt hozzá, hogy egy durva kézmozdulattal szembe fordítson magával. 

- Kitől van ez? – suttogta feszült hangon.

- Az istállómestertől… csak valami olcsó holmi, add ide…

- Tudod mi ez? – sziszegte, dühtől szikrázó szemmel. Megijedtem tőle. Sose láttam azelőtt ilyennek és tényleg nem értettem, mit húzta fel rajta magát, hiszen semmi köze nem volt hozzá.

- N…nem tudom… állítólag Moo Myungé… - hebegtem össze-vissza, és láttam, hogy felcsillant a szemem ahogy kicsúszott a kulcsszó a számon.

Elhúzta a száját, mint akinek sokat jelent ez a válasz, és egy kicsit engedett a szorításon.

- Szóval Moo Myung… - suttogta, de inkább magának mormogta az egészet.

- Mégis mi az? És neked mi közöd hozzá?

Mérgesen eloldotta a csomag kötőjét és kivette a benne levő dolgot: tényleg karkötő volt. Fekete gyöngyszemek alkották, a két végén pedig aprólékos ötvös munkával elkészített aranyozott virágok voltak. Elhűltem a karperec láttán, mert nem hétköznapi darab volt, az egyszer biztos. De Ban Ryu még nálam is furcsább fejet vágott. Összeráncolt homlokkal, értetlenül bámult rá, és talán valami csalódottság-féle suhant át az arcán.

- Ez meg… mi?

Ő értetlenül, én szimplán döbbenten bámultuk az ékszert hosszú másodpercekig – én azon gondolkodtam, hogyan lenne legegyszerűbb kereket oldani, hogy megússzam az újabb lebukás veszélyét. De már késő volt. Lépéseket hallottam oldalról, és ezzel egy időben fel is csendült Sam Maek Jong jól ismert hangja.

- Sook Myung hercegnő karperece. – a váratlan választ hallva mindketten rábámultunk. Ez meg honnan a fenéből került ide, és hogy ismerte, milyen ékszert hord a hercegnő?! – Ti loptátok el?

Egyik döbbenetből a másikba esve csak annyira maradt energiám, hogy a fejemet rázzam, közben már éreztem, hogy a lábaimból lassan-lassan kifut minden erő. Ha Ban Ryu nem markolta volna még mindig a csuklómat, talán már össze is estem volna.

- Nála volt! – vágta hozzám Ban Ryu az ékszert. Kösz, ez jól esett. Az előbb még kimentesz és magadra vállalsz, most meg ellöksz? Hol itt a logika, viráglovag?

- Nemis! – tiltatkoztam, eltartva magamtól a karperecet, mintha fertőző lenne, vagy valami. – Moo Myung hagyta el, engem csak ideküldtek, hogy visszaadjam neki…

- A hercegnő vesztette el a gyakorlat után, még kereste is egy ideig. – mondta Sam Maek Jong higgadtan. – Moo Myung találta meg, de ő is elhagyta a pakolás közben.

- Véletlenül került hozzám, én nem tudok semmiről! - szabadkoztam, és próbáltam kerülni Sam Maek Jong gyanakvó pillantását. Megint tesztelt, de fogalmam se volt, miért. – Dee… ha tényleg a hercegnőé, a legjobb, ha azonnal visszaadjuk neki…

- Majd én odaadom neki. – lépett oda hozzám, és automatikusan a tenyerébe ejtettem a karkötőt, gondosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se érjek a kezéhez. Ban Ryu még mindig meredt szemekkel bámulta az ékszert, de már inkább értetlenkedve.

- Miért vágsz ilyen csalódott arcot? – kérdezte Maek Jong, kissé szórakozottan. – Talán te szeretnéd odaadni neki?

Az említett megrázta a fejét és visszatért a jelenbe. Nyelt egyet, majd ridegen egy kurta felelettel válaszolt.

- Felejtsd el. – azzal elvonult. Sam Maek Jong elégedetten elmosolyodott, majd szórakozottan feldobta a tenyerében a kincset.

- Nem volt elég a tegnapi akció? – fordult felém, de szavait csak félhangosan, feszülten mondta, hogy a távolodó Ban Ryu ne hallhassa.

- Nem jókedvemből jöttem ide… - suttogtam vissza ingerülten. – Véletlenül…

- Túl sok a véletlen… - somolyogta.

- Te is mindig épp olyan helyen vagy…  – vágtam vissza neki.

- Nana. – emelte fel a mutató ujját. – Mondtam hogy vigyázz, hogyan beszélsz velem.

- Miért, ki vagy te, hogy félnem kéne tőled? – támadtam vissza.

- Miért árulnám el olyasvalakinek, aki maga sem árulja el a saját személyét? – nézett mélyen a szemembe. Hogy… tudta volna… hogy hazudtam neki… nekik? Ijedten csilloghattak a szemeim, ahogy visszanéztem rá, ez pedig csak olaj volt a tűzre, hogy a fejemre olvasson. – Feltűnsz a semmiből, árva menekültnek adod ki magad, aki segítségre szorul, majd hálátlanul megszöksz, és beállsz egy istállóba dolgozni… mindenről hallasz, mindenről tudsz…

- Nem tudom, miért gondolod ezt furcsának, túl sok mindent képzelsz bele…

- Jó lenne, ha így lenne. – felelte csendesen. – De nem találkoztam még olyan pekcseivel, aki ártatlanként próbált volna meg túlélni Shillában.

Valami súlyosan koppant. Ja, a saját szívverésem volt az.

- Honnan…

- Hmm… - húzta el a szája szélét egy halvány, féloldalas mosolyra. – Aznap, mikor megmentettem az életed… - kezdte immár szokásos undok stílusára visszaváltva. – egy furcsa medál majdnem kiesett a nyakadból…

Rémülten villant a szemem, és a nyakamban lévő zsinórhoz kaptam.

- Te láttad? Elolvastad?

- Nem volt más választásom, eléggé szembe tűnő volt. – kifogásolta. – Épp ezért akárki küldött…

- Nem! Én tényleg véletlenségből kerültem ide! – tiltakoztam. – Bármit is gondolsz, higgy nekem. Semmi rosszat nem akarok, és már rájöttem, hogy itt semmi keresnivalóm nincs.

- Így van. – bólintott. Azért rosszul esett, még akkor is, ha ez volt az igazság. – A karkötőt én adom át. – közölte. – Jobb lenne, ha máris elmennél, a falakon belül ugyanis nő nemigen tartózkodhat…

Ha-ha-ha, gondoltam, de tulajdonképpen semmi kedvem nem volt egy percnél tovább maradni.

- Ne aggódj, már itt sem vagyok. – feleltem dacosan, és lendülettel megfordultam. Egy pillanatig megtorpantam, de aztán erőt vettem magamon, hogy visszanézzek. Hallottam, ahogy az ő lépései is távolodnak, így én is tovább sétáltam abba az irányba, ahol bemásztam a kerítésen.

Kavarogtak a gondolataim és émelyegtem, egy pillanattal később pedig rájöttem, hogy nem ettem semmit sem dél óta. Felpillantottam a csupasz, sápadt holdra, ami szánakozva nézett vissza rám. „Hogy lehetsz ennyire béna, hogy még azt sem tudod teljesíteni, amire megkértek?...”

Megráztam magam. Az önsajnálattal nem megyek semmire, csak össze kell szedni magam. Eldöntöttem, hogy másnap reggelre eltűnök. Itt hagyom ezt a furcsa házat, a királynő légkörét, mert minden emberében azoknak a rablóknak a tekintetét láttam, akik elfogtak a pekcsei határon, vagy akik éjjel garázdálkodni akartak az istállónál. Nem éreztem biztonságban magam, és hirtelen felerősödött a vágy, hogy visszatérjek a családomhoz, és mellettük legyek, ha esetleg bármi baj érné őket. Már rájöttem, hogy bármiben is reménykedtem, itt semmi keresni valóm nem volt..

- A fenéket, semmi közük sincs egymáshoz. – hallottam meg a hercegnő hangját távolabbról. A falhoz lapultam még mielőtt feltűntek volna az épület sarkánál. Nem mertem kilesni sem, de így is tisztán hallottam őket. Azzal a katonával volt, akivel már korábban is láttam, vele beszélgetett fojtott hangon.

- A kis fruskában valami nem stimmel…

- Most ő a kisebb baj… Naiv és ártatlan, de tűzről pattant. - cáfolta Sook Myung. – A lényeges most  az, hogy Ban Ryu megsejtette… azt a valamit, aminek még nem lenne szabad kitudódnia.

- Úrnőm. - szólalt meg a katona mély, öblös hangján. – Ha bármiben segítségére lehetek, ezer örömmel segédkezek.

A hercegnő hallgatásba burkolózott egy ideig, mint aki hosszan gondolkodik a válaszon. Végül fagyos hangon adta ki az utasítást, énbennem pedig egy pillanatra megállt az ütő a parancs hallatán.

- Kerítsd elő a lányt. 

* * * * * * * * * *