12. fejezet

A karkötő visszatalál

(Soo Young)

A szalmaszálak között egy szépen megmunkált fűzött karkötő volt, kettészakadt zsinórral s néhány árva gyöngyszemmel, mely az esés következtében repült le róla. Kezembe vettem, és összegyűjtöttem a lehullott gyöngyszemeket is… tényleg szép darab volt, a kövek egyenként is sokat érhettek, s ráadásul egy apró, sárkányfejformájú medál is lógott rajta. Ha nem tudom, hogy egy hwarang hagyta el, azt hinném, valami igencsak nemes emberé lehet, mondjuk a királyi család egy tagjáé. A sárkány, valahogy egészen fenségesen volt megmunkálva. Elgyönyörködtem a darabban egy pillanatra, majd visszafűztem a gyöngyöket és belerejtettem a ruhaujjamba, onnan nem tűnhet el egykönnyen. Tovább hallgatóztam kifele, és közben sebesen forogni kezdett az agyam, mégis hogyan fogok kijutni ebből a cellából.

                Erőből nekirohantam az ajtónak, de az csak egy jókorát nyekkent, reccsent, de nem engedett… de se másodszorra, se a sokadik próbálkozásra. Odakinn néha felerősödtek a kiáltozások, néha messzebb tolódtak…

S akkor lépések zaja hallatszott felettem, majd a falépcsőn – valaki lefele trappolt, mert a hang erősödött, egyre közelebbről jött, míg végül Han Sung rohant oda a zárkámhoz.

- Hát te… - hebegtem, de ő zihálva már a zárhoz is emelte a kulcsot, amit fogalmam sincs honnan szerzett, és kiengedett.

- Ne kérdezd, lehet hogy ezért kicsapnak…. – lihegte. – De téged akkor is miattam zártak ide be.

- Mi történik odakinn? – bukott kis a kérdés, miközben ő már a kulcsot fordította a zárban.

- Nem tudom, valakik… betörtek, elkezdték felforgatni az egyik hálótermet, majd Sam Maek Jong megtalálta őket, meg még páran odajöttek, mikor kitört a csetepaté… nem tudom miért van ez az egész. De most fuss, menj vissza a palotába! Itt veszélyesebb maradnod!

- Köszönöm! – hálálkodtam, de ő egy pillantásnál tovább nem állta a tekintetem, hanem a földre sütötte a szemét. Már épp elfordult, de félvállról hátranézve még annyit mondott: - És máskor… ne rajtam segíts, hanem ne mozdulj el a helyedről! – azzal elfutott, engem faképnél hagyva.

                Han Sung után nem sokkal én is feltrappoltam a lépcsőn, de az udvaron folyamatosan rohangáltak ide-oda a lovagok, s még egy-egy tanár is – azonnal befordultam a bódé sarka mögé, hogy ne tűnjek fel senkinek. Szabad voltam. De hova is kéne mennem most? A palotába nem mehetek engedély nélkül vissza, azon kívül viszont nincs is hova mennem…

- Tüzes nyilak!!!!! – kiáltotta el valamelyikük, s azonnal meghallottam a levegőben suhanó nyilakat. Pontosan a fejem fölött repültek át, némelyik egészen kis ívben repült, mások viszont sokkal messzebbre – látszólag céltalanul az udvarba, vagy egy-egy tetőre hullottak be.

Mielőtt még pánikolhattam volna, valaki megragadott a vállamnál fogva, majd épp mögöttem csapódott egy nyíl a fabódé tetejére, amely bambuszból volt, s rögtön vaskos lángokba borult a tető. Önkéntelenül futottak a lábaim a hwarang mellett, aki továbbra sem engedte el a vállam, de nem láthattam az arcát, csak mikor a kőfal mellett megállt egy pillanatra, s rám nézett.

- Nem kell megköszönnöd. – s legnagyobb meglepetésemre, Ban Ryu állt mellettem.

- Jaj ne! – sikoltottam fel, és kétségbeesetten a ruhám ujjához nyúltam. Biztos voltam benne, hogy elhagytam pár gyöngyszemet; s ahogy körülnéztem, egyet meg is pillantottam, épp akkor gurult le a lábam elé. Villámgyorsan felkaptam, s közben egy pillanatra kicsúszott a karkötő is, de rögtön visszatuszkoltam a biztonságos helyre. Ban Ryu csak ott állt az orrom előtt akkora szemeket meresztve, mintha kipeckelte volna valaki.

- Mi az… ott a kezedben? – kérdezte kissé dadogva. Az előbb még annyira magabiztos és férfias magatartása most furcsa fordulatot vett. Nem mondom, hogy habozni látszott, de teljesen mereven bámult arra a pontra, ahol az imént a gyöngyszem a földön volt.

- Se-semmi… - motyogtam hirtelen, és azonnal belepirultam a saját hazugságomba. Minek is hazudtam neki? De valami belül visszatartott, főleg azok után, amit hallottam az ablakból, amit a zsoldosokkal beszélt. Pedig hát csak egy szerencsétlen karkötő volt, nem volt semmi okom titkolni. – …a talizmánom. – fejeztem be a hazugságot, és az ő arca is mintha megnyugodott volna kissé. Biccentett, majd olyan gyorsan futott el, a hátsó épületek irányába, amilyen gyorsan mellettem megjelent.

Vettem egy mély levegőt, és a ruhám ujjába nyúlva a markomba zártam a karkötőt. A homlokomból félresöpörtem az egyik hajtincsemet, kezemet végigfuttatva a hajamon, egészen a nyakamig, s a ruhán keresztül ki akartam tapintani a tényleges talizmánomat, hogy megnyugtasson – de a medál valahogy nem akadt a kezemre. Sőt, a vékonyka láncot, amin lógott, elszakadva húztam le a nyakamból. Kihagyott a szívverésem egyet, majd magába kerített a pánik, és a fuldoklás kerülgetett, s csak köhögve tudtam megszabadulni tőle. Ha elvesztettem a medálomat… de hol veszthettem el? Hiszen nem értek hozzá a nyakamhoz, hacsak… amikor berángattak a zárkába? Vagy amikor kimásztam Han Sung után a fabódéból? Nem, kizárt…

Mind szaporábban vettem a levegőt, és fogalmam se volt, hol kereshetném – és ha valaki véletlenül megtalálja, aki egy kicsit is ismeri a pekcsei családok jelképeit, azonnal rájön, hogy áruló van a birtokon.

Nekem itt végem.

Kirázott a hideg még a gondolatára is, de nem tudtam mit tenni. Pánikszerűen keresgélni kezdtem körülöttem a földön, de teljesen hiába volt – s ezt valahol a józan eszem nagyon is tudta. Mint ahogy azt is, hogy hol találhatom meg. De oda már nem a józan eszem vitt…

Magamon kívül voltam teljesen, amikor megindultam az égő tetejű faépület felé – meg kellett találnom a medált mindenképpen. Ez volt az egyetlen, ami még az otthonomhoz kötött, ami miatt nem éreztem teljesen gyökértelennek magam, ami néha, nehéz pillanatokban erőt adott… s most valószínűleg, a lángok martalékává válik. Odarohantam a fabódé elé, de mielőtt nekivetettem volna magam a bejáratnak – amin körben már égett a fa, de az ajtón még volt egy üres rés, s a belső helyiségek még nem kaptak tüzet – egy pillanatra megtorpantam. Ban Ryu valahol itt ragadott meg, és taszított el – odarohantam az épület fala mellé, ami perzselő lángokkal égett, s pattogott a bambusz, és kétségbeesetten, a földet kaparva keresni kezdtem a patkóalakú medált. A szememet hamarosan csípni kezdte a füst, s az arcom már égett a forróságtól, ahogy egészen a falig merészkedtem, de semmi. Biztos voltam benne, hogy őrültség lenne odabenn megkeresni, és mégsem láttam más lehetőséget. Biztosan odabenn esett le, a cella előtt, vagy a folyosón, esetleg a lépcsőn…

                Térden kúszva kerestem tovább, fel-fel pillantva, ahogy egyre közelebb értem a lángoló bejárathoz. Ebben a pillanatban a benti – eddig sötét és tűztől mentes – folyosót valami átszakította, és egy lángoló tetőgerenda esett le – majd másodpercek alatt mindent arany lángokban borított. Folyni kezdett a könnyem, ekkor már nem a füsttől és a száraz forróságtól. Leroskadtam és zokogtam, két kezemmel még görcsösen markolásztam a kavicsos földet, de nem néztem már merre keresem, csak pánikszerűen túrtam a port, miközben a kitartásom végleg elhagyott. Hatalmas ropogással égett minden odabenn, s valaki a háttérből mintha kiáltott volna, de nem értettem a tűz hangja mellett.

- Megőrültél? – ez a kiáltás már valahonnan a közelemből jött, de nem foglalkoztam vele. A földre borulva zokogtam csak, a könnytől és a füsttől fulladozva. Valaki hátulról megragadta a vállaimat és fel akart húzni, de nem hagytam magam. Mikor már azt hittem, én nyertem, a derekamat ragadta meg, és egy egyszerű mozdulattal a hátára kapott – s magával vitt, hogy hiába toporzékoltam.

- Hé, nyugodj már meg! – kiáltotta, miután ledobott az illető valami keményre, ahol már hűvös volt, a tűz távoli ropogássá halkult, és felettébb nagy sötétség uralkodott. Hát persze, éjszaka volt… s hirtelen eszembe jutott, hol is vagyok pontosan, és hogy az a valaki, aki elrángatott a parázsló gerendák mellől, Sam Maek Jong, valamelyik hátsó épület tornácára hozott ki, s most a tornác padlóján ülve nézi, mikor is térek már magamhoz.

                Könnyű volt mondani, hogy nyugodjak meg – gondoltam. Te nem tudhatod, mennyit jelentett nekem az a medál, amit most már biztosan, sohasem látok újra. Egy percig átszaladt a fejemben, hogy talán jobb lett volna a lángokban végeznem, hogy ne kezdődjön ismét ez a soha véget nem érő hajsza. Nem csak a medál, a történtek után ki tudja, van-e még keresni valóm az élők között. Fel sem fogtam, de még mindig patakokban hullott a könnyem, de már nem a füst és a forró levegő miatt, egyszerűen megállíthatatlanul folytak. Nem akartam a szemébe nézni senkinek, a tornác padlóján ülve a földet bámultam – az elkeseredettség annyira erőt vett rajtam, hogy semmi erőm nem volt már uralkodni magamon.

                Sam Maek Jong nem szólt többet, s egy idő után leült mellém a tornácra, amitől egyre kínosabban éreztem magam. Valamiért nem bírtam elviselni, ahogy gyengének és sérültnek lát, s nem akartam elviselni, hogy egy megtört senkire nézzen majd ezek után. Volt még büszkeségem… nem veszhetett el egy medálban. Egyszerűen felpattantam, és elsiettem, megelőzve rengeteg kínos másodpercet, netán percet. Nem néztem magam mögé, de szerencsére nem jött utánam. Gyűlöltem mindent, a múltat, a jövőt – már ha volt még olyan – a jelent, a hwarangokat, a királynőt és a hercegnőt, egész Shillát teljes szívemből gyűlöltem. Gyűlöltem, és valahogy ez a gyűlölet most jól esett. A hwarangok birtokának legtávolabbi zugáig meg sem álltam, a könnyeim még mindig patakokban folytak, de nem érdekelt – se engem, se senki mást. Majd amikor végre megnyugodtam kissé, körülnéztem magam körül: már sötétség honolt, s a zajok is elcsendesedtek. Körülöttem senki se volt – s egyetlen rövid pillanatra átmelegített a szabadság illúziója.

***

(Sam Maek Jong)

- A fenébe, elvesztettük! – fékezett le Han Sung mellettem a lovával.

Ban Ryut vettük üldözőbe, miután átugrott a kerítésen, és menekülőre fogta. Azelőtt sejtelmem se volt róla, hogy ő lenne a hunyó valamiben – de ezek után minden kétségem elszállt, s kezdtek értelmet nyerni a dolgok. Tudtam, hogy ő állt a dolgok mögött, és fogadni mertem volna rá, hogy a galambos incidens is hozzá, vagy az apja nevéhez köthető. Hiszen Park Young Shil volt a királyné legnagyobb ellenlábasa, s az ő fia (még ha csak a nevelt fia is) lehetett volna az egyedüli esélyes a trón öröklésére, ha végez a királyi család tagjaival. Túlságosan is merésznek hangzott ez a történet, őt ennél gyávább emberrel ismertem… talán ezért is végezteti el a piszkos munkát a nevelt fiával.

- Dehogyis! – legyintettem rá. – Park Young Shilhez ment, biztos vagyok benne, az meg erre van. – Mutattam a jobb oldali járásra a kereszteződésnél. – Gyáva alak… - az utóbbit már csak az orrom alatt morogtam magamnak, nem is figyeltem Han Sungra. Pedig sokat köszönhettem neki, ez igazán szép mentés volt.

Mikor kitört a parti a birtokon, először mindenki a titkos harcosokra lett figyelmes, és páran rögtön a nyomukba eredtek – köztük egy-két tanárt. Aztán jöttek a tüzes nyilak… nem is értettem, miért, mert csak fellőtték őket az erdőből, vakon, és azok találomra estek le az udvarba, vagy épp a kemény háztetőre, s a fele már nem is égett, mikor földet ért. Csak a figyelemelterelésre meg a pánikkeltésre kellettek, semmi többre. Persze néhány nyílvessző még így is pusztított, az egyik a főépületbe hullott, a másik felégette a tárolót, ahonnan nem is tudom, hogy menekült ki időben a lány. Tulajdonképpen mikor megtaláltam, mintha épp vissza akart volna rohanni az égő épületbe, mint akinek elment az esze.

- Odanézz! – kiáltott fel hirtelen, s amerre mutatott, valami fekete mozdult meg a fák között, a bal oldali csapás mellett. Tompa dobogások és avarzörrenés jelezte, hogy fut valamerre, de a lombok már kitakarták.

- Váljunk szét. – mondtam.

- Mi van arra? – kérdezte Han Sung a bal oldali ösvényre mutatva.

- Talán egy erdészház. – vontam vállat. Sok minden nem lehetett abban az irányban, mert a város az ellenkezőben volt. – Ha félsz, mehetek arra én.

-  Nem félek, csak kérdeztem. – nyomatékosította. ekkora azonban a másik út felől patadobogás verődött fel, s feltűnt a kanyarban még kettő lovas: velünk szemben vágtattak, pont ezen az úton akartak előtörni… de megláttak minket.

                A két lovas azonnal élesen befordult, és a vastag avarban kezdett el felvágtázni, hogy kikerüljenek. Akkor vettem csak észre, hogy az egyik egy nagy csomagot cipel a nyergén…

- Han Sung… - néztem a fiúra, mire ő céltudatos arccal bólintott egyet, és csak a parancsomra várt. – Gyerünk!

Megindultunk az erdészházhoz vezető úton, olyan tempóban, hogy esélyes volt beérnünk a lovasokat, amire ők is felérnek. Az erdőben észrevett gyalogos alak futásnak indult – gyáva alak volt, talán nem is a harcosok közül való. De a két lovas gyorsan ért fel az útra, s épp az utolsó pillanatban értük be őket.

     Meg sem álltak, hanem vágtattak tovább felfele, a hegygerincen végig, majd egy kis ösvényen leereszkedtek a katlanba. De az ösvény szűk volt és meredek, s az egyik ló megbotlott – s a sors végre nekünk kedvezett: az első ló felbukott, a „csomag” lebukott róla, és a lovasa is leesett, míg a második beletépett a kantárszárba, s satufékkel lelassított, majd a lova egy helyben toporgott. Ennyi idő épp elég volt, hogy felvegyük a harcot velük: én leszálltam a lóról, és gyalog, Han Sung pedig a nyeregből, a lovast célozta az íjával. Sajnáltam, hogy az én íjam nem volt nálam, de annyira gyorsan jött ez az egész hogy időm se volt felkészülni. Han Sung viszont elébe ment a dolgoknak. Ő hozta el a lovakat, így fel tudott venni egy pár vesszőt meg egy íjat. Soha nem láttam még ilyen elszántnak a fiút, de most végre bebizonyította, hogy megállja a helyét. A nyeregből lőtt vesszővel megsebesítette a harcos vállát, így az már nem tudott a jobbik kezével vívni, s le is fordult a nyeregből. Énrám rám támadt a másik, de visszatámadtam, viszont elég képzett ellenfélnek bizonyult. Han Sung közben rávetődött a másik lovagra, de a párharc lassan átalakult egymást kisegítő küzdelemnek, ahogy néhány forgással egy-egy rúgás vagy csapást intéztem a másik lovas felé is.

                Végül nem volt túl hosszú a küzdelem: az első harcost sikerült egy rúgással kiütnöm, a második pedig szerzett még egy sebet, s végül önszántából rohant el… a két csataló pedig – nos, nem voltak jó csatalovak – ugyanis még a párharcok elején megfutamodtak.

                Most vettem csak szemre a földön heverő „csomagot”, ami egy sötét lepellel volt letakarva. De kilátszott a palotai szolgálók szoknyája, s hirtelen nagyon rossz érzés kerített hatalmába.

- Ő ki… - szólalt meg Han Sung úgy két lépés távolságból.

Én a csomag mellé guggoltam, és azonnal lehúztam róla a zsákszerű anyagot – alóla pedig egy ájult szolga került elő, s ahogy a földtől felénk fordítottam az arcát…

- Soo Young! – kiáltottuk fel mindketten hirtelen, mivel a lány arca sápadt volt, s aléltan hevert ott. Oldalt az arcát finoman ütögetni kezdtem, hogy magához térjen. Szinte pár másodpercen belül felnyögött, és a nyitogatni kezdte a szemét.

- Jól vagy? – kérdeztem, de csak valami nyögés volt a válasz, amit nem tudtam értelmezni. – A fenébe, azok a mocskos rablók… - Felkaptam és a vállamon átvetettem a lányt, aki hagyta, mint egy zsák gabona.

- Hova menjünk? – kérdezte Han Sung, aki az arckifejezéséből láthatóan még nem ocsúdott fel a döbbenetből teljesen.

- Nincs sok választásunk… próbáljuk meg az erdészházat. Valahova el kell vinnünk, ahol biztonságban van.

Megfogtam a lovam kantárát, hiszen a mi állataink legalább nem rohantak el rögtön, és indulni kezdtem.

- Várj! – kiáltotta, és valahova a távolba kémlelt, a katlanba. – Egy pillanat… - a hangját suttogóra fogta, s hunyorogva figyelte, ahol megrezdülnek a levelek az egyik bokornál. – Ott van valaki.

S valóban, a levelek nem csak a széltől rezdültek meg. Megfogtam a hüvelyében pihenő kardomat, hogy készenlétben legyek, de a következő pillanatban el is engedtem. A bokrok közül ugyanis egy lány lépett ki, egy fiatal, tiszta arcú lány, derékig érő sötét hajjal, s egyszerű, hófehér ruhában.

- Ki ez? – morogtam inkább csak magamnak, de Han Sung nem reagált semmit, csak megbabonázva bámulta, ahogy a lány lassan felsétál a kis ösvényen. Már egészen közelre ért, amikor végre körülnézett; megállt úgy három-négy lépésre tőlünk, és érdeklődve az arcunkat fürkészte.

- Te vagy az, a hwarang? – nézett a lány Han Sungra, és ahogy a fiú rájött, hogy a lány felismerte, mindkét szája sarka felfelé görbült, mint amikor egy álmodozó vágya egyszer csak teljesül.

- A hwarang… én vagyok, igen, Han Sung. – felelte a kérdésre fátyolos hangon, mint egy révülő.

Mintha egy furcsa buborékba kerültek volna, úgy változott meg mindkettejük hangszíne.

- Khm, tulajdonképpen mindketten hwarangok vagyunk. – szóltam közbe egy torokköszörüléssel. – Esetleg ismersz minket?

Egy pillanattal később a lány végre levette a szemét a fiatalabb lovagról, és felém fordult.

- Csak vele találkoztam, az erdőben. Amikor megsérült…

- Megsérült? – értetlenkedtem, és Han Sungtól vártam a magyarázatot.

- A múltkori akadályversenyen… csak a tenyerem horzsolódott fel. – magyarázta sietősen, tekintetét a környező fákon jártatva. Habár az esetet egyáltalán nem említette, s némi magyarázatot szerettem volna még, de nem erőltettem.

- Akkor biztosan értesz a gyógyításhoz… - mondtam, s a lányra néztem, aki kissé összerezzent. – Meg tudnád nézni, hogy mindene épségben van-e? – böktem a csomagra a nyergen. – Kissé rázós útja volt idáig…

- Hát persze. – bólintott. – Elmehetünk hozzánk, nem lakom messze. – felelte, s egy bólintással nyugtáztam a készségességét.

***

     A lovak mellett sétálva ereszkedtünk le, s hamarosan előkerült egy apró tisztás egy udvarral, fából épített kerítéssel, egy nagyobb parasztházzal, s körülötte melléképületekkel. A lány után Han Sung ment s én mentem hátul. Míg lefele tartottunk, valamiféle nyugalom vett körül, a fehér ruhás lány, és maga az erdő is olyan háboríthatatlanul nyugodt volt, hogy a béke szimbóluma is lehetett volna. S mégis, ahogy a házhoz közelebb értünk, megugrott a szívverésem: az egyik épület tetején, s mellette a kerítés peremén tucatnyi, fehér galamb ücsörgött.

- Mond… - szóltam előre a lánynak. Ő csak késleltetve vette észre, de megtorpant, és szembe fordult velem, hogy rám figyeljen. – Ebben a házban laksz?

Ő bólintott. – A nagyapámmal és a nővéremmel. A nővérem ha minden igaz már nincs itthon… de a nagyapám… - kezdte, de már nem figyeltem a mondat végére, mert felfogtam. És mert az a bizonyos nagyapa feltűnt a kapuban, és teljes mértékben megegyezett azzal az öreggel, aki alighanem az ország legerősebb alkoholát juttatta belém legutóbb a városban. Minden stimmelt, s már alig vártam, hogy többet megtudjak róla.

- Ejj, már azt hittem Mi Ryanggal elmentél… - intézte csevegő hangon a lánynak – De lám, miféle barátokat hozol?

- A lány megsérült, ezért meg kell vizsgálni. – mondta röviden. Nem nézett rá különösebben, s az öreg se méltatta sokra, csak bicentettek egymásnak. Annál inkább érdeklődő volt mikor meglátott engem, a lányt a nyergen lógva, és Han Sungot.

- Ők hwarangok. – mutatott ránk kettőnkre. ­

- Tudom, ismerem a fajtájukat… - bólogatott szórakozottan. – Nocsak, micsoda véletlen, hogy erre sodort a szél! – csapta össze a tenyerét, s egyértelműen nekem célozta a megjegyzést.

Most Han Sungon volt a sor, hogy engem mérjen fel furcsán, amiért ismerettséget kötöttem ezzel az alakkal, de végül nem szólalt meg.

                Bevezettek minket, s végül az egyik tornácról nyíló szobába vittek, ahol lefektettük Soo Youngot a földre. A lány alig volt magánál, s horzsolások voltak az arcán.

- Mindjárt hozok egy kis nyugtató teát. – mondta a titokzatos vendéglátónk, akinek még mindig nem tudtam a nevét, majd kisurrant.

- Ne nézd ennyire, még a végén kiesik a szemed! – pirítottam rá Han Sungra, aki most is úgy nézett a kilibbenő alak után, mintha valami éteri jelenséget látott volna.

- Hyung, mondd, te nem látod?

- Micsodát?

- Hogy mennyire… szép. És tökéletes. – motyogta, de azt hiszem, itt el is szégyellte magát. – Mindegy…

Hogyne láttam, volna, hogy a lány gyakorlatilag az áhított szépségideál is lehetett volna. Fiatal, hófehér bőre volt, és tiszta vonásai.

Felnevettem. – De ne nézd annyira, mert még a vak is látja, hogy mennyire belezúgtál!

- Bele… mi? Én???

- Csak menj oda, és valld be, ha tetszik neked. – löktem meg.

- Könnyű azt mondani! – fordult el, mint akit halálosan megsértettem ezzel. Elfojtottam egy mosolyt, és Soo Youngra néztem megint. Soo Young arca sem volt kevésbé tökéletes… hófehér bőr és ártatlan arc… mintha a légynek se tudna ártani. Pedig már több fejtörést okozott nekem, mint amennyi kijárt… s hogy most is mit keresek itt vele, fogalmam se volt.

- Soo Young, a teád… - szólítottam meg, mikor a lány visszaért egy kis tálcával, rajta gőzölgő vízzel. A lány időközben természetesen magához tért, de nem beszélt, s szemét egészen idáig csukva tartotta, mintha aludna.

- Miért… - motyogta, ahogy résnyire kinyitotta a szemét. – Megint… miért te vagy itt? – ez utóbbira már felemelte a fejét, és ijedten felült. – Aú…

- Nyugodj meg, itt biztonságban vagy. – mondta neki Han Sung.

- Idd ezt meg. – tolta oda a csészét a lány. – Mi Ryongnak hívnak, én vagyok a legfiatalabb ebben a családban. – mondta, mire Soo Young egy kicsit elfogadóbb lett, és megitta a teát.

 A szememet forgatva kibámultam az udvarra, ahol a tornácról lógó esti lampionok fényénél épp az öreg a galamboknak vitt hátra valami ennivalót – legalábbis úgy tűnt, mert körötte repkedtek, sőt még  a vállára is rászálltak a madarak.

- A nagyapádé az a sok galamb?

- Igen, postagalambok! – magyarázta derűsen a lány. – Nagyon okosak, tavasszal szoktuk vásárba vinni őket, akkor mindig rengeteg fióka van!

- Mi Ryong! – hallatszódott be az udvarról a rekedtes kiáltás. – Ne a szád járjon, csak végezd el amit megígértél, aztán eredj a dolgodra!

- Igenis! – felelte a lány, majd szégyenlősen beharapta az alsó ajkát. Soo Young mellett ült, s fészkelődött kicsit, majd újból megszólalt. – Ha megkérhetném az úrfikat, hogy most menjenek ki… amíg megvizsgálom.

- Teljesen jól vagyok! – csattant fel Soo Young, s jobbára meg se lepődtem, hogy tiltakozik.

- Rendben, de az úrfik megnyugvására meg kell néznem… hisz zúzódásaid lehetnek…

- Azok pár nap alatt rendbe jönnek, nem érdekes! – mondta, és már fel is pattant. – Nekem mennem kéne… aú! – a lába rögtön megbicsaklott, ahogy elindult volna, és fájdalmas arckifejezés terült el az arcán.

- Látod? Igaza van Mi Ryongnak, jobb ha megnéz… - kezdtem a kioktatást, de azonnal kaptam a visszatüzelést.

- Ez mind miattad van! – kiabált az arcomba. – Azt az ostoba karkötőt kötöztem a bokámra, hogy egészben visszaadjam, de ahogy leestem a földre, a kemény gyöngyszemek belepasszírozódtak a bokámba!

Egy szót sem értettem abból, amit beszél, de aztán úgy nyillalt belém a felismerés, hogy a szívbaj kerülgetett. Visszaült a földre, és dühösen elkezdte lecsavarni a bokafásliját, amit magára kötözött – jó szorosan méghozzá. Már az utolsó réteg anyag volt csak rajt a fokán, amin keresztül kidomborodott az ékszer, és ösztönösen is felismertem az aranysárkány formáját…

- Állj!! – kiáltottam sokkal hangosabban, mint szükséges lett volna. Mindenki megdermedt, de még Soo Young is összerezzent az ijedtségtől, főleg, mikor rá is rákiabáltam. – Le ne vedd! Hagyd magadon! – és rászorítottam a kezemet az övére, lefejtettem az ujjait a kezében felgöngyölített anyagról, majd lazán elkezdtem visszatekerni a bokájára az anyagot.

- Megőrültél, hiszen fájdalmai vannak miatta! – pirított rám Han Sung, és tudtam, hogy neki is igaza van.

- Nem veheti le, akkor sem.

- Hozhatok rá gyógyfüveket, amik zúzódásra jók… de le kell vennie a kötést.

- Jó! – kaptam a szón. – Vidd magaddal őt is, segít neked! – mutattam Han Sungra, aki nagy nehezen beletörődött, hogy semmit nem ért a helyzetből, és némán engedelmeskedett nekem. Amint ő és Mi Ryong elmentek, és úgy tűnt, ketten maradtunk, becsuktam az ajtót, és ránéztem.

- Mi a fene volt ez? – ripakodott rám a lány, szeme ijedten csillant.

- El kellett küldenem őket, ez nem tartozik rájuk.

- Akkor is, nyisd ki az ajtót, mert frusztrál. – a kérésre elfojtottam egy mosolyt, majd a bokájára böktem.

- Majd ha levetted.

- Hmm?

- A kötést… Vedd le… gyorsan! És add vissza, mielőtt visszajönnek.

Soo Young nem fogta fel a helyzet komolyságát, ráhúzta a szoknyáját a bokájára, és védekezőn rátette a kezét.

- Magadnál vagy? Az előbb még ennek az ellenkezőjét harsogtad! Megvárom amíg vissza nem ér Mi Ryong… nem bízom benned.

- Miért, mitől tartasz? – nevettem fel. – Azt ne mondd… hogy félsz velem kettesben lenni egy bezárt helyiségben, mert esküszöm, ennél nevetségesebb dolgot elképzelni se tudok!

Soo Young nem felelt rögtön, hanem nyelt egyet. Bevallom, szórakoztató volt, viszont nem várhattam meg, amíg visszafelesel, szűkén volt az idő. Közelebb hajoltam hozzá, hogy megmagyarázzam, de ő ösztönösen is hátrahőkölt, s én épp időben elkaptam a hátánál fogva.  Éreztem, hogy minden idege megfeszült, és menekülni akart, de megdermedt, ahogy a kezem megállapodott a derekánál, és erővel megtartottam – így végül nem esett a hátára, én pedig elértem, hogy komolyan vegyen. Nekitolta a tenyerét a mellkasomnak, hogy ellentartson, arcát tisztes távolságban az enyémtől. Megcsillant valami a szemében, amit nem tudtam megfejteni, talán rémülettel vegyes meglepettség, s még a pupillája is folyamatosan változott, ahogy a szempillái is ijedten rezegtek maguktól. Pislogtam egyet, hogy a gondolataimat visszatereljem a tárgyra, majd kissé a füléhez hajolva megszólaltam.

- A többiek… nem láthatják a karkötőt. Te se láthattad volna… - suttogtam félhangosan. – Csak e miatt zártam be az ajtót. Most pedig gyorsan, vedd le, és add ide nekem, és felejtsük el ezt az egészet.

Lassan elengedtem, mire ő támasz híján előbb a ruhámba kapaszkodott, majd hirtelen messzire tolt, amint megtámaszkodott a kezén. 

Egészen hátra csusszantam a szoba faláig, keresztbe fontam a karom magam előtt, amíg ő újból letekerte a fehér anyagot, és ki nem szedte a már bőrébe tapadt ékszert. A bokája tényleg nem volt túl szép, a kemény ékszer vöröses-lilás foltokat hagyott hófehér bőrön, s az anyag is olyan szorosan volt megkötve rajta, hogy kissé elszorította a lábát.

Egy kicsit tétován átadta nekem a karkötőt, mire kikaptam a kezéből, és a kezembe zártam.

- Kösz… hogy vigyáztál rá. – motyogtam, és a biztonság jól eső hulláma söpört rajtam végig, ahogy végre ismét magamnál volt az, ami elárulhatott.

- Szép darab… - kezdte kissé bambán, az üres kezét nézve. – Honnan van?

- Ha elárulnám… - feleltem ravasz félmosollyal. – Meg kellene öljelek.

11. fejezet

A karkötő új kezekben

Magára hagytam az ébrenlét fájdalmaitól szenvedő lovagot, és iszkoltam vissza a palotába amennyire gyorsan csak a lábam bírta.

„Nyugi Soo Young, nem tettél semmivel sem többet a kelleténél…” – csitítgattam magamat gondolatban, de nehezemre esett meggyőzni magam. Talán fele ennyire se érdekelt volna, ha nem nézett volna olyan szemekkel rám, egyetlen pillanatig, amit aztán nem tudtam kiverni a fejemből. Pedig nem tettem többet, csak a kötelességemet… hazacipeltem valahogy a részeg cókmókot és becsempésztem a pajtába; majd rohantam a palotába a vízzel, ahol persze a fejemre olvasták, miért késlekedtem annyit, de egy aprócska hazugsággal szerencsére kimentettem magam. De az éjszaka fennmaradó részében alig tudtam aludni, mindvégig az a pár mondatfoszlány csengett a fülemben, amit Sam Maek Jong nyögdécselt, mikor a hátamra kaptam. Hogy valakit keres, aki pont őt keresi. Meg hogy valaki tudja ki a titkolt arcú király… és rá vadászik. Nem tudom, miért éppen őt keresné az, aki a királyra vadászik, hacsak… hacsak nem ő az egyetlen, aki ismeri a király kilétét. Ez az egész rejtély a király körül már egyre jobban birizgálta a kíváncsiságomat, mert úgy tűnt, senki nem tud semmit, és mégis mindenki róla suttog. De ha őszinte akarok lenni, nem ez volt az egyetlen ok, amiért álmatlanul töltöttem az éjszakát. Mikor végre betuszkoltam a pajtaajtón Sam Maek Jongot, és rádobtam a szénakazalra, egy pillanatra eszméletre tért – vagy azidáig se volt ájult, csak tettette, ki tudja – és megfogta a kezem, kérve, hogy maradjak ott vele.

Miért akarná ezt? – gondoltam elsőre. Nem, nem mondtam neki semmit, helyette nyeltem egyet, hogy csillapítsam a szárazságot a torkomban. Próbáltam kiszabadítani a kezemet, de helyette a csuklómra szorította az ujjait, és közelebb húzott, hogy suttogva csak annyit mondjon: „Soo Young?” – mondta ki a nevem, és abban a pillanatban valahogy volt valami abban, ahogy rám nézett. „Igen, te vagy az.” - erősítette meg magának a felismerést egy bólintással. Még jó, hogy néhány centi távolságból már be tudott azonosítani… Pislogtam kettőt, mint egy újszülött, és vártam, hogy majd valami fontosat fog mondani. „Ne nézz így rám, még a végén megtetszel.” - gagyogta már eléggé álmosan és gyötrötten az alkoholtól, aztán rá is hanyatlott a szénára, és elaludt – én meg kiiszkoltam a pajtából.

Megütögettem a mellkasom, hogy magamhoz térjek a mélázásból és a rizsestálkák feltöltésére összpontosítottam. Jó hogy nem ez volt az első reggelem a hwarangoknál, de mint dolgos udvarhölgy, vagy felszolgáló, vagy mi is voltam, nem ártott odafigyelni arra, amit csinálok. Nem akartam elrontani, nehogy a hercegnő kitegye a szűrömet. Miközben kitöltöttem az adagokat a hosszú asztalon, kívülről be-beszűrődtek beszédfoszlányok, ahogy egy-egy csoport lovag elhaladt az ablak alatt. Az egyikük arról suttogott, hogy milyen furcsa, hogy a királynő most felszolgálókat küldött nekik az étkezésekhez, a másik viszont azzal nyugtatta, hogy ha csinosak, akkor őt egyáltalán nem zavarja. A következő csoport meg valami vizsgákról motyogott, és ugratták egymást, hányukat fogják meghúzni a csapatból.

- Eszednél vagy, hogy a rizses kanállal nyúlsz a kimcsibe? – pirított rám az egyik felettesem, mire rábámultam a kanalamra: az valóban a rizses kanál volt… elfeledkeztem volna kicserélni? - Siess és mosd el. Mindjárt kezdődik a reggeli és még a munka fele hátra van! – morogta, aztán odébb somfordált, és kitárta az ablakot, majd még hosszú másodpercekig ott ácsorgott.

Én egy alázatos meghajlás következtében kioldalaztam a helyiségből, kettőt fordultam a tornácon, de a második saroknál olyan lendülettel vettem be a kanyart, hogy majd’ elcsúsztam a fapadlón, és talán el is estem volna, ha… ha nem ütközök neki valakinek.

- Miféle béna kísértet vagy, hogy nem tudsz átlebegni másokon? – förmedt rám valaki nagyon ismerős hangjával. Felemeltem a fejem és egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, mire tátva maradt a szája egy rövid pillanatra.

- Jaj, Soo Young, te vagy az… bocsi, izé… én nem úgy értettem… azt hittem valamelyik kis mitugrász… - mekegte Soo Ho vörösödő arccal, és hirtelen eltolt magától.

- Tulajdonképpen egyike vagyok a kis mitugrász cselédeknek… - morogtam.

- A friss tanoncokra gondoltam, tudod hogy a fehérnépre nem mondanék ilyet! – kelt a saját védelmére, de kissé bizonytalanul. – Ne haragudj! De tényleg… - gondolkodott el egy pillanatra. - …te mit is keresel itt?

- Hát, tudod a palotából küldtek… - kezdtem bele a magyarázatba, de ekkor meghallottam az épület mögül Han Sung hangját, aki Soo Hót és Sam Maek Jongot kereste. Azonnal megpördültem, és már iszkoltam is az ellenkező irányba, hogy elöblítsem a rizses kanalat a kút mellett.

***

                Úgy látszott, ez volt a sorsom, hogy örökkön örökké belebotlottam valamelyikükbe. Végül a királynő az esti vacsora kiosztását is ránk bízta, s mielőtt elküldött, a személyes udvarhölgye egy üzenetet hagyott nekem, hogy én maradjak ott késő estig feltakarítani, és figyeljem a lovagokat – főleg egy bizonyos Park Ban Ryu nevezetűt.

                Egyáltalán nem értettem, miért kéne figyelni őt, mert a jómultkor is bebizonyosodott, hogy nem tudott a halott galamb lelevéről semmit sem. De mivel nem akartam csalódást okozni, hát úgy tettem, ahogy megparancsolták – s miután felmostam az étkező termet, és a főnöknőnek megígértem, hogy a rongyok kimosása után egyedül térek vissza a palotába, a kútnál a szükségesnél jóval hosszabb ideig időztem, hogy az udvaron átjáró fiúk beszélgetéséből kiszűrjek dolgokat. Sajnos viszont se Ban Ryut nem láttam, se senkit, aki esetleg emlegette volna őt.

                Már épp megfordultam, hogy visszatérjek a palotába, amikor a szemem sarkából mozgást láttam – azt hiszem, az a könyvtár épülete lehetett, amelyik ajtaját kinyitotta valaki – s Sam Maek Jong magas alakja lépett ki a tornácra.

                Hirtelen beugrott, amit a múltkor szerettem volna elmondani neki, de nem sikerült: hogy mit tudok az éjjeli galambról, amit mindenképp neki akartam átadni, ha ő ismerheti a trónörökös kilétét. Bár fogalmam se volt, miért segítenék Pekcse ellenséges népének megvédeni a király személyének kilétét, de a lábaim automatikusan indultak el a hwarang irányágba, s ahogy a lovag lelépett a tornácról, észre is vett engem, és megtorpant.

- Te már megint itt téblábolsz? – nézett szúrósan a szemem közé, ahogy eléje léptem. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését, elhatároztam, hogy ezentúl nem fogom felvenni.

- Te ismered a titkolt trónörökös arcát? – szegeztem neki a kérdést céltudatosan, minden előzmény nélkül, mert csak így nem küldhetett el melegebb éghajlatra. A lényegre törés hatásos volt, egy pillanat alatt érzelmek garmadája suhant át az arcán, alig láthatóan, de nekem feltűnt: egész biztosan köze van hozzá.

Befogta hatalmas tenyerével a számat, és a csuklómnál fogva a könyvtár mögé húzott, hogy aztán a falhoz szorítva kérdezősködjön.

- Kinek a kémje vagy, hm? – nézett rám olyan gyilkoló tekintettel, mint előzőleg Ban Ryura is. Kirázott a hideg, mert nem arra számítottam, hogy megtámadna, hanem hogy tényleg hallani akarja, mit tudok.

- Nem vagyok senki kémje. – ráztam le a kezét magamról dühösen.

- Pedig nagyon gyanús vagy nekem…

- Hát pedig elhiheted, hogy magamtól jöttem… de már kezdem megbánni, hogy megálltam itt. – morgolódtam. – Úgy látszik, mindenki azt hiszi, jobban tud mindent a másiknál, pedig valójában senki nem tud semmit sem…

- De te tudsz valamit, igaz? Mégis honnan tudsz, ha nem vagy senki küldöttje…

- Egyszerűen csak tudom, és kész. – vágtam vissza. – Pont jókor voltam jó helyen… - vagy rosszkor rossz helyen, tettem hozzá magamban, mert nézőpont kérdése, hogy jól járok-e végül, vagy rosszul. - …és meghallottam ezt-azt. Véletlenül azt is, hogy te megszállottan kutatsz holmi döglött postagalamb és a levele után, és azt hiszem, azt a postagalambot én láttam felrepülni aznap este, mikor megérkeztem. – mondtam ki kereken, és láttam a szemében, hogy ad egy esélyt nekem, hogy higyjen nekem.

Sam Maek Jong végül meghallgatott, és én elmondtam neki mindazt, amit aznap este láttam és hallottam ott, az erdei laknál.

- De te tényleg ismered a trónörökös arcát? – kérdeztem gyanútlanul, miután úgy éreztem, vele egyenrangúként kezel, amiért megosztottam vele az információt.

- Ezt akkor se mondanám el neked, ha az életem forogna kockán. – felelte hidegen, és ellépett.

Kissé csalódtam benne, de nem erőltettem. Én is odébb léptem egyet, és már menni készültem, amikor ő visszafordult felém, hogy még valamit kérdezzen.

- Biztos, hogy senki nem küldött téged ide? – gyanakodott, és most egy pillanatra úgy éreztem, röntgen szemekkel vizslat, és úgy olvas belőlem, mintha nyitott könyv lennék. – Kissé furcsa, hogy pár napja még nincstelenként beálltál a lovász oldalára segíteni, most pedig a palota udvarhölgye lettél.

- Ezt én se mondanám el neked, még ha az életem múlna is rajta. – vágtam vissza ugyanolyan hangon, ahogy ő mondta, s elégedetten nyugtáztam a csalódottságot az arcán.

***

Néhány nap telt csak el, Sook Myung hercegnőnek minden nap jelentenem kellett a hwarang házban történő dolgokról, és néha külön Park Ban Ryuról, de legnagyobb csalódottságára semmi rendelleneset nem találtam. Mindenki a vizsgákkal volt elfoglalva, ami vészesen közeledett – a hwarangoknak minősítő vizsgákon kellett részt venniük, amin kiderül, ki mekkora eszmei és harcművészeti tudással rendelkezik, hogy annak megfelelően osszák majd be kisebb rendekbe, vagy épp kizárják, ha valaki alulteljesít. A lovagok egész nap megállás nélkül gyakoroltak, vagy magoltak – se Park Ban Ryu, se más nem nagyon volt mással elfoglalva.

A vizsgák napján már a nappal keltek a lovagok, így én is napkeltekor már a többi felszolgálóval sétáltam át a hwarangokhoz – hogy amíg ők a felkelő napnál meditálnak, visszatérve várja őket a reggeli. Nyirkos őszies idő volt, de a napnak már az első sugarai szárították fel a párát s a harmatot. Furcsa volt a néma épületek között járni, olyan volt, mintha megállt volna az idő, sehol egy kósza lélek, egy nesz, de még egy macska sem futott át az udvaron, amikor megérkeztünk. A főnöknő megint úgy rendelkezett, hogy én rakosgassam ki az adagokat, amíg ő meg a harmadik udvarhölgy a kútnál megtöltötte a vizeskancsókat – amit olyan hosszú ideig műveltek, hogy közben végeztem az összes adag kimérésével. Végül pedig megparancsolta, vigyázzak az ételre, amíg ők vissza nem érnek. Azt ugyan nem mondta hova kell menniük, de nem is kérdezhettem volna. Kívülről fokozatosan erősödő zsongás szűrődött be, ahogy mindenki visszatért a hegyről, és egy-két lovag elrohant az ablak alatt is, a kúthoz szaladtak. Kiléptem a küszöbig, ahonnan a nyitott tornácon át kilátás nyílt az udvarra.

Moo Myungot és Han Sungot láttam meg, ahogy egymásba karolva csoszognak a kút felé, s ha jól láttam, az alacsonyabbik mintha komolyan sántított volna. Han Sung lerogyott a kút kávája mellé egy farönkre, s Moo Myung húzott fel vizet – s közben a beszédfoszlányokból leszűrtem, hogy Han Sung bokája megsérült, valószínűleg kificamodott.

Talán nem volt helyes, hogy belefolytam, de valamiért megszántam Han Sungot. Jólelkű lovag volt, csak szegény kicsit szerencsétlenebb az átlagnál, és még nagyon fiatal. Lerohantam a tornácról, s ahogy megjelentem a fiúk előtt, azok nem kissé lepődtek meg.

- Soo Young... - makogta Moo Myung lefagyott arccal, de legalább annak örültem, hogy a nevemet megjegyezte.

- Tudok hozni rá borogatást. – mondtam minden előzékenység nélkül. A két fiú még nagyobb döbbenettel bámult rám, de végül Moo Myung kapcsolt hamarabb.

- Bokaficam. Nem súlyos de egy-két napig borogatni kéne...

Bólintottam, és már rohantam is a tárolók felé. A hátam mögött hallottam, ahogy Han Sung nyafog, amiért most már biztosan megbukik a harcművészeti vizsgán, Moo Myung pedig nyugtatni próbálta.

Pár napja Ah Rónak segítettem a gyógynövényeket szétválogatni, mikor meghozták a frissen leszedett csokrokat és gyökereket; sokat beszélgettünk közben, és a lány mesélt nekem a növények gyógyító hatásairól. Valami véletlen folytán pont én zártam a tárolóedényekbe azt a gyógynövényt, amelyik a zúzódásokra és ficamokra volt jó, így rögtön kapcsoltam, mikor Moo Myung kimondta a ficam szót. Egy kis fehér anyagra tettem a füvet, majd vizet rácsepegtetve egy kőmorzsolóval összetörtem, s végül jól betekerve az anyagba, már szaladtam is vissza a kúthoz, hogy el tudjam látni a fiút.

- Ezt Ah Ro mutatta. – néztem Moo Myungra, akinek jól láthatóan felderült az arca a hír hallatán.

- Kész is. – fejeztem be egy perccel később, és Han Sung hálálkodó tekintetét elnézve már attól féltem, hogy örömében átölel, mintha az anyja lennék.

- Tényleg nagyon köszönöm! – hálálkodott, de amint válaszolhattam volna, a hátam mögül hatalmas rikácsolás verődött föl, valamelyik épületből.

- Pedig az ebédlőt őrizték, ide senki nem tette be a lábát! Hol az a mihaszna So Hwa... - ez a főnöknőm félreismerhetetlen hangja volt, és amint meghallottam az új nevemet, minden vér kifutott az arcomból.

Ebben a pillanatban három tanár is befutott az ebédlőbe, és a fiatal lovagok mind az ajtóhoz tolongtak, hogy bepillanthassanak – ám a főnöknő még azt az egyetlen ablakot is becsukta, persze csak miután kikiáltott nekem, hogy azonnal jelenjek meg előtte és ne a kútnál „lopjam az időt".

- Ez felfoghatatlan...

- Te is látod?

- Szanaszét vannak hajigálva...

Ilyesmi szófoszlányokat kaptam el, mialatt átfurakodtam a hwarangok közt be a házba, ahol a legfurcsább káosz tárult elém:

Az apró asztalokhoz használt az ülőpárnák szanaszét voltak dobálva, s az még csak hagyjám – apróbb és nagyobb papírdarabkák hevertek széthajigálva, a padlón, az asztalon, a levesben, egyszóval mindenhol, mintha a szél fújta volna őket mindenfelé.

Te jó ég, mi történt itt?!

- Mégis hol a viharban voltál, nem megmondtam, hogy az a dolgod, hogy itt maradj? – ripakodott rám az udvarhölgy, s a hangjában füstölgő dühöt ezennel teljesen jogosnak éreztem.

De hiszen alig pár percre hagytam itt a termet... és csak a gyógynövénytárolóig mentem el, azután az épület előtti udvaron voltam... akkor mégis hogyan, kik lehettek és hogy voltak ilyen gyorsak?

- Ezzel bojkottálták az egész vizsgát! – kiáltotta valamelyik tanár a hátam mögött. – Micsoda huligánok szórják szét a válaszokat a teremben így?!

- Felháborító...

- Felelősségre kell vonnunk valakit...

- Uraim! – kiáltotta a főudvarhölgyem, és akkor már tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok. Nem csak előttük úszik el a becsületem, hanem a hercegnő előtt is... talán már ma kitagad a palotából, vagy ami még rosszabb, megmérgez és a folyóba dob... vagy élve ásnak el...

- Ez az ostoba nem végezte el megfelelően a feladatát! – ragadott meg durván a nő, és eléjük penderített.

A földre roskadva óvatosan rájuk emeltem a fejem, de olyan gyilkos szempárok meredtek rám, amik egy egész hadsereget képesek lettek volna megfélemlíteni.

- Semmire kellő kölyök! – köpött felém az egyik tanár, és egy hatalmasat csattant a tenyere az arcom, hogy a földre taszított.

***

Nyirkos sötétség honolt abban a kis fadobozban, ahová bezártak – végül a velem együtt szolgáló udvarhölgyek vittek el a tanár parancsára, s a hwarangok büntetőcellájába zártak, ahol csak szalma volt, meg egy kaloda, de az egész cella olyan kicsi volt, hogy még rendesen lefeküdni sem lehetett. Faráccsal volt elválasztva a külvilágtól, hideg, de száraz és nyers fából tákolták. Azt mondták a vizsgák végéig itt leszek, addig nem foglalkoznak velem; hacsak a palotából nem küldenek értem. De ugyan kinek kellettem volna ezek után?

A vizsgáknak egyébként már legalább egy órája vége volt... és valóban senki nem jött. a tanárok aludni mentek, vagy a városba inni, a fiúk pedig... nos, ők is, legalábbis már egy órája alig lehetett valami neszt hallani.

Felszállt egy bagoly a szemközti fára – csak az árnyat láttam, amit a felső szűkvágású ablakból látni lehetett, majd hallottam, ahogy jóllakottan huhogott egyet. A zárka ugyan félig a földbe volt süllyesztve, de jól láttam, hova repült fel a madár. S most magába húzva a nyakát megfordult a másik irányba, majd kellemes álomba merült.

Sötét volt odakinn, és sűrű felhők gomolyogtak a hold elé, a levegő pedig olyan nedves volt, hogy bármikor eleredhetett az eső.

Megkordult a gyomrom, immár sokadjára – még a vacsorát is elfelejtették odavetni. A szám repedezett a szárazságtól, hiába volt párás a levegő – az utóbbi időben rendszeresebben étkeztem, így a mai éhezés még jobban fájt, mint akkor, mikor nem jutottam megfelelő étekhez. Felálltam, de egy kissé megszédültem az éhségtől. Felkapaszkodtam az ablakhoz, s sóvárogva szívtam be a szabad levegőt. Majd a közelből hangokat hallottam, méghozzá ismerős hangokat.

- Induljatok. Az összes hálótermet forgassátok fel. – még fel se fogtam a hallottakat, mikor egy pár láb elsuhant az ablak előtt. Fekete csizmák voltak, fekete nadrággal, s az elsőt nem sokkal követte a másik, majd egy harmadik is – ez utóbbi volt a hang gazdája, s fekete csizmája felett fehér nadrágot s kék köpenyt viselt – Ban Ryu volt az, a hang alapján. Öles léptekkel sétált el, majd az udvar tulsó felén a fürdőházba ment be.

A két árnyhoz hasonlító alak pedig hangtalanul eltűnt valahol.

A döbbenettől hangosan vert a szívem, s pár pillanatig levegőt is elfelejtettem venni. Végül lassan visszaszoktattam a lélegzetem a normálishoz, amikor meg egy tetőcserép koppant, valahol a szomszéd épületnél.

Hogy ki lehetett, hogy miért jöttek, fogalmam se volt, habár... habár önkéntelenül is az arctalan király legendája kúszott a szemem elé, és a levél, amit Sam Maek Jong megbojdulva kutatott... Baljós szagokat hozott a szél, és nem bírtam tovább a fenekemen ülni.

Felugrottam az ablakhoz, és feszegettem a rácsokat, de hiába... dühödten belerúgtam a zárka ajtajába, de a lakat tartott, azt nem volt olyan könnyű kitörni. Eközben valaki átfutott az udvaron, léptei tompán verődtek a földes talajba... majd valaki követte, de mire kinéztem, már nem láttam semmit. Helyben topogtam a zárkámban, miközben kezdett elhatalmasodni rajtam a néma, pánikszerű félelem.

Meglökték az épület falát. A cella ugyan csak félig volt a föld alatt, de ráépült egy gabonatároló, s a fagerendákat most jókora lökés érte, majd acélpengék suhanása követte.

- Ki vagy? – kiáltotta valaki, s Sam Maek Jong hangját ismertem fel benne.

Válasz nem érkezett, de pengék súrlódtak fémesen, s taszigálások, léptek dübörögtek mellettem, majd két pár láb táncolt egészen pont az ablakom elé. Még a lélegzetem is visszafojtva az ablak alatt guggoltam le, s a szám elé tartva a kezem felfelé bámultam – bár ilyen szögből már nem láttam semmit.

Pár suhintás, újabb lökdösődés, majd Sam Maek Jong felnyögött fájdalmasan, s a következő pillanatban valami beesett a rácsos ablakon át, és előttem a szalmába pottyant. De a figyelmemet még mindig az jobban kötötte le, hogy újabb hangok csatlakoztak az eddigiekhez, Moo Myung kiáltott, a segítségére sietett a társának, s hamarosan Sam Maek Jong is meg az ellenségeik is odébb folytatták a harcot, a suhintások és dübörgő lépések a tizedjükre tompultak. Újabb kiáltások jelezték, hogy az egész hwarang-rezidencia felbojdult...

Végül ahogy a háttérbe tompultak a zajok, az alig egy méterre heverő dologra fókuszálltam, ami mellett mintha egy kő csillant volna meg ezüstösen az éjjeli fényben.

A kő egy karkötőről származott... amit az előbb vághattak ketté.