12. fejezet

A karkötő visszatalál

(Soo Young)

A szalmaszálak között egy szépen megmunkált fűzött karkötő volt, kettészakadt zsinórral s néhány árva gyöngyszemmel, mely az esés következtében repült le róla. Kezembe vettem, és összegyűjtöttem a lehullott gyöngyszemeket is… tényleg szép darab volt, a kövek egyenként is sokat érhettek, s ráadásul egy apró, sárkányfejformájú medál is lógott rajta. Ha nem tudom, hogy egy hwarang hagyta el, azt hinném, valami igencsak nemes emberé lehet, mondjuk a királyi család egy tagjáé. A sárkány, valahogy egészen fenségesen volt megmunkálva. Elgyönyörködtem a darabban egy pillanatra, majd visszafűztem a gyöngyöket és belerejtettem a ruhaujjamba, onnan nem tűnhet el egykönnyen. Tovább hallgatóztam kifele, és közben sebesen forogni kezdett az agyam, mégis hogyan fogok kijutni ebből a cellából.

                Erőből nekirohantam az ajtónak, de az csak egy jókorát nyekkent, reccsent, de nem engedett… de se másodszorra, se a sokadik próbálkozásra. Odakinn néha felerősödtek a kiáltozások, néha messzebb tolódtak…

S akkor lépések zaja hallatszott felettem, majd a falépcsőn – valaki lefele trappolt, mert a hang erősödött, egyre közelebbről jött, míg végül Han Sung rohant oda a zárkámhoz.

- Hát te… - hebegtem, de ő zihálva már a zárhoz is emelte a kulcsot, amit fogalmam sincs honnan szerzett, és kiengedett.

- Ne kérdezd, lehet hogy ezért kicsapnak…. – lihegte. – De téged akkor is miattam zártak ide be.

- Mi történik odakinn? – bukott kis a kérdés, miközben ő már a kulcsot fordította a zárban.

- Nem tudom, valakik… betörtek, elkezdték felforgatni az egyik hálótermet, majd Sam Maek Jong megtalálta őket, meg még páran odajöttek, mikor kitört a csetepaté… nem tudom miért van ez az egész. De most fuss, menj vissza a palotába! Itt veszélyesebb maradnod!

- Köszönöm! – hálálkodtam, de ő egy pillantásnál tovább nem állta a tekintetem, hanem a földre sütötte a szemét. Már épp elfordult, de félvállról hátranézve még annyit mondott: - És máskor… ne rajtam segíts, hanem ne mozdulj el a helyedről! – azzal elfutott, engem faképnél hagyva.

                Han Sung után nem sokkal én is feltrappoltam a lépcsőn, de az udvaron folyamatosan rohangáltak ide-oda a lovagok, s még egy-egy tanár is – azonnal befordultam a bódé sarka mögé, hogy ne tűnjek fel senkinek. Szabad voltam. De hova is kéne mennem most? A palotába nem mehetek engedély nélkül vissza, azon kívül viszont nincs is hova mennem…

- Tüzes nyilak!!!!! – kiáltotta el valamelyikük, s azonnal meghallottam a levegőben suhanó nyilakat. Pontosan a fejem fölött repültek át, némelyik egészen kis ívben repült, mások viszont sokkal messzebbre – látszólag céltalanul az udvarba, vagy egy-egy tetőre hullottak be.

Mielőtt még pánikolhattam volna, valaki megragadott a vállamnál fogva, majd épp mögöttem csapódott egy nyíl a fabódé tetejére, amely bambuszból volt, s rögtön vaskos lángokba borult a tető. Önkéntelenül futottak a lábaim a hwarang mellett, aki továbbra sem engedte el a vállam, de nem láthattam az arcát, csak mikor a kőfal mellett megállt egy pillanatra, s rám nézett.

- Nem kell megköszönnöd. – s legnagyobb meglepetésemre, Ban Ryu állt mellettem.

- Jaj ne! – sikoltottam fel, és kétségbeesetten a ruhám ujjához nyúltam. Biztos voltam benne, hogy elhagytam pár gyöngyszemet; s ahogy körülnéztem, egyet meg is pillantottam, épp akkor gurult le a lábam elé. Villámgyorsan felkaptam, s közben egy pillanatra kicsúszott a karkötő is, de rögtön visszatuszkoltam a biztonságos helyre. Ban Ryu csak ott állt az orrom előtt akkora szemeket meresztve, mintha kipeckelte volna valaki.

- Mi az… ott a kezedben? – kérdezte kissé dadogva. Az előbb még annyira magabiztos és férfias magatartása most furcsa fordulatot vett. Nem mondom, hogy habozni látszott, de teljesen mereven bámult arra a pontra, ahol az imént a gyöngyszem a földön volt.

- Se-semmi… - motyogtam hirtelen, és azonnal belepirultam a saját hazugságomba. Minek is hazudtam neki? De valami belül visszatartott, főleg azok után, amit hallottam az ablakból, amit a zsoldosokkal beszélt. Pedig hát csak egy szerencsétlen karkötő volt, nem volt semmi okom titkolni. – …a talizmánom. – fejeztem be a hazugságot, és az ő arca is mintha megnyugodott volna kissé. Biccentett, majd olyan gyorsan futott el, a hátsó épületek irányába, amilyen gyorsan mellettem megjelent.

Vettem egy mély levegőt, és a ruhám ujjába nyúlva a markomba zártam a karkötőt. A homlokomból félresöpörtem az egyik hajtincsemet, kezemet végigfuttatva a hajamon, egészen a nyakamig, s a ruhán keresztül ki akartam tapintani a tényleges talizmánomat, hogy megnyugtasson – de a medál valahogy nem akadt a kezemre. Sőt, a vékonyka láncot, amin lógott, elszakadva húztam le a nyakamból. Kihagyott a szívverésem egyet, majd magába kerített a pánik, és a fuldoklás kerülgetett, s csak köhögve tudtam megszabadulni tőle. Ha elvesztettem a medálomat… de hol veszthettem el? Hiszen nem értek hozzá a nyakamhoz, hacsak… amikor berángattak a zárkába? Vagy amikor kimásztam Han Sung után a fabódéból? Nem, kizárt…

Mind szaporábban vettem a levegőt, és fogalmam se volt, hol kereshetném – és ha valaki véletlenül megtalálja, aki egy kicsit is ismeri a pekcsei családok jelképeit, azonnal rájön, hogy áruló van a birtokon.

Nekem itt végem.

Kirázott a hideg még a gondolatára is, de nem tudtam mit tenni. Pánikszerűen keresgélni kezdtem körülöttem a földön, de teljesen hiába volt – s ezt valahol a józan eszem nagyon is tudta. Mint ahogy azt is, hogy hol találhatom meg. De oda már nem a józan eszem vitt…

Magamon kívül voltam teljesen, amikor megindultam az égő tetejű faépület felé – meg kellett találnom a medált mindenképpen. Ez volt az egyetlen, ami még az otthonomhoz kötött, ami miatt nem éreztem teljesen gyökértelennek magam, ami néha, nehéz pillanatokban erőt adott… s most valószínűleg, a lángok martalékává válik. Odarohantam a fabódé elé, de mielőtt nekivetettem volna magam a bejáratnak – amin körben már égett a fa, de az ajtón még volt egy üres rés, s a belső helyiségek még nem kaptak tüzet – egy pillanatra megtorpantam. Ban Ryu valahol itt ragadott meg, és taszított el – odarohantam az épület fala mellé, ami perzselő lángokkal égett, s pattogott a bambusz, és kétségbeesetten, a földet kaparva keresni kezdtem a patkóalakú medált. A szememet hamarosan csípni kezdte a füst, s az arcom már égett a forróságtól, ahogy egészen a falig merészkedtem, de semmi. Biztos voltam benne, hogy őrültség lenne odabenn megkeresni, és mégsem láttam más lehetőséget. Biztosan odabenn esett le, a cella előtt, vagy a folyosón, esetleg a lépcsőn…

                Térden kúszva kerestem tovább, fel-fel pillantva, ahogy egyre közelebb értem a lángoló bejárathoz. Ebben a pillanatban a benti – eddig sötét és tűztől mentes – folyosót valami átszakította, és egy lángoló tetőgerenda esett le – majd másodpercek alatt mindent arany lángokban borított. Folyni kezdett a könnyem, ekkor már nem a füsttől és a száraz forróságtól. Leroskadtam és zokogtam, két kezemmel még görcsösen markolásztam a kavicsos földet, de nem néztem már merre keresem, csak pánikszerűen túrtam a port, miközben a kitartásom végleg elhagyott. Hatalmas ropogással égett minden odabenn, s valaki a háttérből mintha kiáltott volna, de nem értettem a tűz hangja mellett.

- Megőrültél? – ez a kiáltás már valahonnan a közelemből jött, de nem foglalkoztam vele. A földre borulva zokogtam csak, a könnytől és a füsttől fulladozva. Valaki hátulról megragadta a vállaimat és fel akart húzni, de nem hagytam magam. Mikor már azt hittem, én nyertem, a derekamat ragadta meg, és egy egyszerű mozdulattal a hátára kapott – s magával vitt, hogy hiába toporzékoltam.

- Hé, nyugodj már meg! – kiáltotta, miután ledobott az illető valami keményre, ahol már hűvös volt, a tűz távoli ropogássá halkult, és felettébb nagy sötétség uralkodott. Hát persze, éjszaka volt… s hirtelen eszembe jutott, hol is vagyok pontosan, és hogy az a valaki, aki elrángatott a parázsló gerendák mellől, Sam Maek Jong, valamelyik hátsó épület tornácára hozott ki, s most a tornác padlóján ülve nézi, mikor is térek már magamhoz.

                Könnyű volt mondani, hogy nyugodjak meg – gondoltam. Te nem tudhatod, mennyit jelentett nekem az a medál, amit most már biztosan, sohasem látok újra. Egy percig átszaladt a fejemben, hogy talán jobb lett volna a lángokban végeznem, hogy ne kezdődjön ismét ez a soha véget nem érő hajsza. Nem csak a medál, a történtek után ki tudja, van-e még keresni valóm az élők között. Fel sem fogtam, de még mindig patakokban hullott a könnyem, de már nem a füst és a forró levegő miatt, egyszerűen megállíthatatlanul folytak. Nem akartam a szemébe nézni senkinek, a tornác padlóján ülve a földet bámultam – az elkeseredettség annyira erőt vett rajtam, hogy semmi erőm nem volt már uralkodni magamon.

                Sam Maek Jong nem szólt többet, s egy idő után leült mellém a tornácra, amitől egyre kínosabban éreztem magam. Valamiért nem bírtam elviselni, ahogy gyengének és sérültnek lát, s nem akartam elviselni, hogy egy megtört senkire nézzen majd ezek után. Volt még büszkeségem… nem veszhetett el egy medálban. Egyszerűen felpattantam, és elsiettem, megelőzve rengeteg kínos másodpercet, netán percet. Nem néztem magam mögé, de szerencsére nem jött utánam. Gyűlöltem mindent, a múltat, a jövőt – már ha volt még olyan – a jelent, a hwarangokat, a királynőt és a hercegnőt, egész Shillát teljes szívemből gyűlöltem. Gyűlöltem, és valahogy ez a gyűlölet most jól esett. A hwarangok birtokának legtávolabbi zugáig meg sem álltam, a könnyeim még mindig patakokban folytak, de nem érdekelt – se engem, se senki mást. Majd amikor végre megnyugodtam kissé, körülnéztem magam körül: már sötétség honolt, s a zajok is elcsendesedtek. Körülöttem senki se volt – s egyetlen rövid pillanatra átmelegített a szabadság illúziója.

***

(Sam Maek Jong)

- A fenébe, elvesztettük! – fékezett le Han Sung mellettem a lovával.

Ban Ryut vettük üldözőbe, miután átugrott a kerítésen, és menekülőre fogta. Azelőtt sejtelmem se volt róla, hogy ő lenne a hunyó valamiben – de ezek után minden kétségem elszállt, s kezdtek értelmet nyerni a dolgok. Tudtam, hogy ő állt a dolgok mögött, és fogadni mertem volna rá, hogy a galambos incidens is hozzá, vagy az apja nevéhez köthető. Hiszen Park Young Shil volt a királyné legnagyobb ellenlábasa, s az ő fia (még ha csak a nevelt fia is) lehetett volna az egyedüli esélyes a trón öröklésére, ha végez a királyi család tagjaival. Túlságosan is merésznek hangzott ez a történet, őt ennél gyávább emberrel ismertem… talán ezért is végezteti el a piszkos munkát a nevelt fiával.

- Dehogyis! – legyintettem rá. – Park Young Shilhez ment, biztos vagyok benne, az meg erre van. – Mutattam a jobb oldali járásra a kereszteződésnél. – Gyáva alak… - az utóbbit már csak az orrom alatt morogtam magamnak, nem is figyeltem Han Sungra. Pedig sokat köszönhettem neki, ez igazán szép mentés volt.

Mikor kitört a parti a birtokon, először mindenki a titkos harcosokra lett figyelmes, és páran rögtön a nyomukba eredtek – köztük egy-két tanárt. Aztán jöttek a tüzes nyilak… nem is értettem, miért, mert csak fellőtték őket az erdőből, vakon, és azok találomra estek le az udvarba, vagy épp a kemény háztetőre, s a fele már nem is égett, mikor földet ért. Csak a figyelemelterelésre meg a pánikkeltésre kellettek, semmi többre. Persze néhány nyílvessző még így is pusztított, az egyik a főépületbe hullott, a másik felégette a tárolót, ahonnan nem is tudom, hogy menekült ki időben a lány. Tulajdonképpen mikor megtaláltam, mintha épp vissza akart volna rohanni az égő épületbe, mint akinek elment az esze.

- Odanézz! – kiáltott fel hirtelen, s amerre mutatott, valami fekete mozdult meg a fák között, a bal oldali csapás mellett. Tompa dobogások és avarzörrenés jelezte, hogy fut valamerre, de a lombok már kitakarták.

- Váljunk szét. – mondtam.

- Mi van arra? – kérdezte Han Sung a bal oldali ösvényre mutatva.

- Talán egy erdészház. – vontam vállat. Sok minden nem lehetett abban az irányban, mert a város az ellenkezőben volt. – Ha félsz, mehetek arra én.

-  Nem félek, csak kérdeztem. – nyomatékosította. ekkora azonban a másik út felől patadobogás verődött fel, s feltűnt a kanyarban még kettő lovas: velünk szemben vágtattak, pont ezen az úton akartak előtörni… de megláttak minket.

                A két lovas azonnal élesen befordult, és a vastag avarban kezdett el felvágtázni, hogy kikerüljenek. Akkor vettem csak észre, hogy az egyik egy nagy csomagot cipel a nyergén…

- Han Sung… - néztem a fiúra, mire ő céltudatos arccal bólintott egyet, és csak a parancsomra várt. – Gyerünk!

Megindultunk az erdészházhoz vezető úton, olyan tempóban, hogy esélyes volt beérnünk a lovasokat, amire ők is felérnek. Az erdőben észrevett gyalogos alak futásnak indult – gyáva alak volt, talán nem is a harcosok közül való. De a két lovas gyorsan ért fel az útra, s épp az utolsó pillanatban értük be őket.

     Meg sem álltak, hanem vágtattak tovább felfele, a hegygerincen végig, majd egy kis ösvényen leereszkedtek a katlanba. De az ösvény szűk volt és meredek, s az egyik ló megbotlott – s a sors végre nekünk kedvezett: az első ló felbukott, a „csomag” lebukott róla, és a lovasa is leesett, míg a második beletépett a kantárszárba, s satufékkel lelassított, majd a lova egy helyben toporgott. Ennyi idő épp elég volt, hogy felvegyük a harcot velük: én leszálltam a lóról, és gyalog, Han Sung pedig a nyeregből, a lovast célozta az íjával. Sajnáltam, hogy az én íjam nem volt nálam, de annyira gyorsan jött ez az egész hogy időm se volt felkészülni. Han Sung viszont elébe ment a dolgoknak. Ő hozta el a lovakat, így fel tudott venni egy pár vesszőt meg egy íjat. Soha nem láttam még ilyen elszántnak a fiút, de most végre bebizonyította, hogy megállja a helyét. A nyeregből lőtt vesszővel megsebesítette a harcos vállát, így az már nem tudott a jobbik kezével vívni, s le is fordult a nyeregből. Énrám rám támadt a másik, de visszatámadtam, viszont elég képzett ellenfélnek bizonyult. Han Sung közben rávetődött a másik lovagra, de a párharc lassan átalakult egymást kisegítő küzdelemnek, ahogy néhány forgással egy-egy rúgás vagy csapást intéztem a másik lovas felé is.

                Végül nem volt túl hosszú a küzdelem: az első harcost sikerült egy rúgással kiütnöm, a második pedig szerzett még egy sebet, s végül önszántából rohant el… a két csataló pedig – nos, nem voltak jó csatalovak – ugyanis még a párharcok elején megfutamodtak.

                Most vettem csak szemre a földön heverő „csomagot”, ami egy sötét lepellel volt letakarva. De kilátszott a palotai szolgálók szoknyája, s hirtelen nagyon rossz érzés kerített hatalmába.

- Ő ki… - szólalt meg Han Sung úgy két lépés távolságból.

Én a csomag mellé guggoltam, és azonnal lehúztam róla a zsákszerű anyagot – alóla pedig egy ájult szolga került elő, s ahogy a földtől felénk fordítottam az arcát…

- Soo Young! – kiáltottuk fel mindketten hirtelen, mivel a lány arca sápadt volt, s aléltan hevert ott. Oldalt az arcát finoman ütögetni kezdtem, hogy magához térjen. Szinte pár másodpercen belül felnyögött, és a nyitogatni kezdte a szemét.

- Jól vagy? – kérdeztem, de csak valami nyögés volt a válasz, amit nem tudtam értelmezni. – A fenébe, azok a mocskos rablók… - Felkaptam és a vállamon átvetettem a lányt, aki hagyta, mint egy zsák gabona.

- Hova menjünk? – kérdezte Han Sung, aki az arckifejezéséből láthatóan még nem ocsúdott fel a döbbenetből teljesen.

- Nincs sok választásunk… próbáljuk meg az erdészházat. Valahova el kell vinnünk, ahol biztonságban van.

Megfogtam a lovam kantárát, hiszen a mi állataink legalább nem rohantak el rögtön, és indulni kezdtem.

- Várj! – kiáltotta, és valahova a távolba kémlelt, a katlanba. – Egy pillanat… - a hangját suttogóra fogta, s hunyorogva figyelte, ahol megrezdülnek a levelek az egyik bokornál. – Ott van valaki.

S valóban, a levelek nem csak a széltől rezdültek meg. Megfogtam a hüvelyében pihenő kardomat, hogy készenlétben legyek, de a következő pillanatban el is engedtem. A bokrok közül ugyanis egy lány lépett ki, egy fiatal, tiszta arcú lány, derékig érő sötét hajjal, s egyszerű, hófehér ruhában.

- Ki ez? – morogtam inkább csak magamnak, de Han Sung nem reagált semmit, csak megbabonázva bámulta, ahogy a lány lassan felsétál a kis ösvényen. Már egészen közelre ért, amikor végre körülnézett; megállt úgy három-négy lépésre tőlünk, és érdeklődve az arcunkat fürkészte.

- Te vagy az, a hwarang? – nézett a lány Han Sungra, és ahogy a fiú rájött, hogy a lány felismerte, mindkét szája sarka felfelé görbült, mint amikor egy álmodozó vágya egyszer csak teljesül.

- A hwarang… én vagyok, igen, Han Sung. – felelte a kérdésre fátyolos hangon, mint egy révülő.

Mintha egy furcsa buborékba kerültek volna, úgy változott meg mindkettejük hangszíne.

- Khm, tulajdonképpen mindketten hwarangok vagyunk. – szóltam közbe egy torokköszörüléssel. – Esetleg ismersz minket?

Egy pillanattal később a lány végre levette a szemét a fiatalabb lovagról, és felém fordult.

- Csak vele találkoztam, az erdőben. Amikor megsérült…

- Megsérült? – értetlenkedtem, és Han Sungtól vártam a magyarázatot.

- A múltkori akadályversenyen… csak a tenyerem horzsolódott fel. – magyarázta sietősen, tekintetét a környező fákon jártatva. Habár az esetet egyáltalán nem említette, s némi magyarázatot szerettem volna még, de nem erőltettem.

- Akkor biztosan értesz a gyógyításhoz… - mondtam, s a lányra néztem, aki kissé összerezzent. – Meg tudnád nézni, hogy mindene épségben van-e? – böktem a csomagra a nyergen. – Kissé rázós útja volt idáig…

- Hát persze. – bólintott. – Elmehetünk hozzánk, nem lakom messze. – felelte, s egy bólintással nyugtáztam a készségességét.

***

     A lovak mellett sétálva ereszkedtünk le, s hamarosan előkerült egy apró tisztás egy udvarral, fából épített kerítéssel, egy nagyobb parasztházzal, s körülötte melléképületekkel. A lány után Han Sung ment s én mentem hátul. Míg lefele tartottunk, valamiféle nyugalom vett körül, a fehér ruhás lány, és maga az erdő is olyan háboríthatatlanul nyugodt volt, hogy a béke szimbóluma is lehetett volna. S mégis, ahogy a házhoz közelebb értünk, megugrott a szívverésem: az egyik épület tetején, s mellette a kerítés peremén tucatnyi, fehér galamb ücsörgött.

- Mond… - szóltam előre a lánynak. Ő csak késleltetve vette észre, de megtorpant, és szembe fordult velem, hogy rám figyeljen. – Ebben a házban laksz?

Ő bólintott. – A nagyapámmal és a nővéremmel. A nővérem ha minden igaz már nincs itthon… de a nagyapám… - kezdte, de már nem figyeltem a mondat végére, mert felfogtam. És mert az a bizonyos nagyapa feltűnt a kapuban, és teljes mértékben megegyezett azzal az öreggel, aki alighanem az ország legerősebb alkoholát juttatta belém legutóbb a városban. Minden stimmelt, s már alig vártam, hogy többet megtudjak róla.

- Ejj, már azt hittem Mi Ryanggal elmentél… - intézte csevegő hangon a lánynak – De lám, miféle barátokat hozol?

- A lány megsérült, ezért meg kell vizsgálni. – mondta röviden. Nem nézett rá különösebben, s az öreg se méltatta sokra, csak bicentettek egymásnak. Annál inkább érdeklődő volt mikor meglátott engem, a lányt a nyergen lógva, és Han Sungot.

- Ők hwarangok. – mutatott ránk kettőnkre. ­

- Tudom, ismerem a fajtájukat… - bólogatott szórakozottan. – Nocsak, micsoda véletlen, hogy erre sodort a szél! – csapta össze a tenyerét, s egyértelműen nekem célozta a megjegyzést.

Most Han Sungon volt a sor, hogy engem mérjen fel furcsán, amiért ismerettséget kötöttem ezzel az alakkal, de végül nem szólalt meg.

                Bevezettek minket, s végül az egyik tornácról nyíló szobába vittek, ahol lefektettük Soo Youngot a földre. A lány alig volt magánál, s horzsolások voltak az arcán.

- Mindjárt hozok egy kis nyugtató teát. – mondta a titokzatos vendéglátónk, akinek még mindig nem tudtam a nevét, majd kisurrant.

- Ne nézd ennyire, még a végén kiesik a szemed! – pirítottam rá Han Sungra, aki most is úgy nézett a kilibbenő alak után, mintha valami éteri jelenséget látott volna.

- Hyung, mondd, te nem látod?

- Micsodát?

- Hogy mennyire… szép. És tökéletes. – motyogta, de azt hiszem, itt el is szégyellte magát. – Mindegy…

Hogyne láttam, volna, hogy a lány gyakorlatilag az áhított szépségideál is lehetett volna. Fiatal, hófehér bőre volt, és tiszta vonásai.

Felnevettem. – De ne nézd annyira, mert még a vak is látja, hogy mennyire belezúgtál!

- Bele… mi? Én???

- Csak menj oda, és valld be, ha tetszik neked. – löktem meg.

- Könnyű azt mondani! – fordult el, mint akit halálosan megsértettem ezzel. Elfojtottam egy mosolyt, és Soo Youngra néztem megint. Soo Young arca sem volt kevésbé tökéletes… hófehér bőr és ártatlan arc… mintha a légynek se tudna ártani. Pedig már több fejtörést okozott nekem, mint amennyi kijárt… s hogy most is mit keresek itt vele, fogalmam se volt.

- Soo Young, a teád… - szólítottam meg, mikor a lány visszaért egy kis tálcával, rajta gőzölgő vízzel. A lány időközben természetesen magához tért, de nem beszélt, s szemét egészen idáig csukva tartotta, mintha aludna.

- Miért… - motyogta, ahogy résnyire kinyitotta a szemét. – Megint… miért te vagy itt? – ez utóbbira már felemelte a fejét, és ijedten felült. – Aú…

- Nyugodj meg, itt biztonságban vagy. – mondta neki Han Sung.

- Idd ezt meg. – tolta oda a csészét a lány. – Mi Ryongnak hívnak, én vagyok a legfiatalabb ebben a családban. – mondta, mire Soo Young egy kicsit elfogadóbb lett, és megitta a teát.

 A szememet forgatva kibámultam az udvarra, ahol a tornácról lógó esti lampionok fényénél épp az öreg a galamboknak vitt hátra valami ennivalót – legalábbis úgy tűnt, mert körötte repkedtek, sőt még  a vállára is rászálltak a madarak.

- A nagyapádé az a sok galamb?

- Igen, postagalambok! – magyarázta derűsen a lány. – Nagyon okosak, tavasszal szoktuk vásárba vinni őket, akkor mindig rengeteg fióka van!

- Mi Ryong! – hallatszódott be az udvarról a rekedtes kiáltás. – Ne a szád járjon, csak végezd el amit megígértél, aztán eredj a dolgodra!

- Igenis! – felelte a lány, majd szégyenlősen beharapta az alsó ajkát. Soo Young mellett ült, s fészkelődött kicsit, majd újból megszólalt. – Ha megkérhetném az úrfikat, hogy most menjenek ki… amíg megvizsgálom.

- Teljesen jól vagyok! – csattant fel Soo Young, s jobbára meg se lepődtem, hogy tiltakozik.

- Rendben, de az úrfik megnyugvására meg kell néznem… hisz zúzódásaid lehetnek…

- Azok pár nap alatt rendbe jönnek, nem érdekes! – mondta, és már fel is pattant. – Nekem mennem kéne… aú! – a lába rögtön megbicsaklott, ahogy elindult volna, és fájdalmas arckifejezés terült el az arcán.

- Látod? Igaza van Mi Ryongnak, jobb ha megnéz… - kezdtem a kioktatást, de azonnal kaptam a visszatüzelést.

- Ez mind miattad van! – kiabált az arcomba. – Azt az ostoba karkötőt kötöztem a bokámra, hogy egészben visszaadjam, de ahogy leestem a földre, a kemény gyöngyszemek belepasszírozódtak a bokámba!

Egy szót sem értettem abból, amit beszél, de aztán úgy nyillalt belém a felismerés, hogy a szívbaj kerülgetett. Visszaült a földre, és dühösen elkezdte lecsavarni a bokafásliját, amit magára kötözött – jó szorosan méghozzá. Már az utolsó réteg anyag volt csak rajt a fokán, amin keresztül kidomborodott az ékszer, és ösztönösen is felismertem az aranysárkány formáját…

- Állj!! – kiáltottam sokkal hangosabban, mint szükséges lett volna. Mindenki megdermedt, de még Soo Young is összerezzent az ijedtségtől, főleg, mikor rá is rákiabáltam. – Le ne vedd! Hagyd magadon! – és rászorítottam a kezemet az övére, lefejtettem az ujjait a kezében felgöngyölített anyagról, majd lazán elkezdtem visszatekerni a bokájára az anyagot.

- Megőrültél, hiszen fájdalmai vannak miatta! – pirított rám Han Sung, és tudtam, hogy neki is igaza van.

- Nem veheti le, akkor sem.

- Hozhatok rá gyógyfüveket, amik zúzódásra jók… de le kell vennie a kötést.

- Jó! – kaptam a szón. – Vidd magaddal őt is, segít neked! – mutattam Han Sungra, aki nagy nehezen beletörődött, hogy semmit nem ért a helyzetből, és némán engedelmeskedett nekem. Amint ő és Mi Ryong elmentek, és úgy tűnt, ketten maradtunk, becsuktam az ajtót, és ránéztem.

- Mi a fene volt ez? – ripakodott rám a lány, szeme ijedten csillant.

- El kellett küldenem őket, ez nem tartozik rájuk.

- Akkor is, nyisd ki az ajtót, mert frusztrál. – a kérésre elfojtottam egy mosolyt, majd a bokájára böktem.

- Majd ha levetted.

- Hmm?

- A kötést… Vedd le… gyorsan! És add vissza, mielőtt visszajönnek.

Soo Young nem fogta fel a helyzet komolyságát, ráhúzta a szoknyáját a bokájára, és védekezőn rátette a kezét.

- Magadnál vagy? Az előbb még ennek az ellenkezőjét harsogtad! Megvárom amíg vissza nem ér Mi Ryong… nem bízom benned.

- Miért, mitől tartasz? – nevettem fel. – Azt ne mondd… hogy félsz velem kettesben lenni egy bezárt helyiségben, mert esküszöm, ennél nevetségesebb dolgot elképzelni se tudok!

Soo Young nem felelt rögtön, hanem nyelt egyet. Bevallom, szórakoztató volt, viszont nem várhattam meg, amíg visszafelesel, szűkén volt az idő. Közelebb hajoltam hozzá, hogy megmagyarázzam, de ő ösztönösen is hátrahőkölt, s én épp időben elkaptam a hátánál fogva.  Éreztem, hogy minden idege megfeszült, és menekülni akart, de megdermedt, ahogy a kezem megállapodott a derekánál, és erővel megtartottam – így végül nem esett a hátára, én pedig elértem, hogy komolyan vegyen. Nekitolta a tenyerét a mellkasomnak, hogy ellentartson, arcát tisztes távolságban az enyémtől. Megcsillant valami a szemében, amit nem tudtam megfejteni, talán rémülettel vegyes meglepettség, s még a pupillája is folyamatosan változott, ahogy a szempillái is ijedten rezegtek maguktól. Pislogtam egyet, hogy a gondolataimat visszatereljem a tárgyra, majd kissé a füléhez hajolva megszólaltam.

- A többiek… nem láthatják a karkötőt. Te se láthattad volna… - suttogtam félhangosan. – Csak e miatt zártam be az ajtót. Most pedig gyorsan, vedd le, és add ide nekem, és felejtsük el ezt az egészet.

Lassan elengedtem, mire ő támasz híján előbb a ruhámba kapaszkodott, majd hirtelen messzire tolt, amint megtámaszkodott a kezén. 

Egészen hátra csusszantam a szoba faláig, keresztbe fontam a karom magam előtt, amíg ő újból letekerte a fehér anyagot, és ki nem szedte a már bőrébe tapadt ékszert. A bokája tényleg nem volt túl szép, a kemény ékszer vöröses-lilás foltokat hagyott hófehér bőrön, s az anyag is olyan szorosan volt megkötve rajta, hogy kissé elszorította a lábát.

Egy kicsit tétován átadta nekem a karkötőt, mire kikaptam a kezéből, és a kezembe zártam.

- Kösz… hogy vigyáztál rá. – motyogtam, és a biztonság jól eső hulláma söpört rajtam végig, ahogy végre ismét magamnál volt az, ami elárulhatott.

- Szép darab… - kezdte kissé bambán, az üres kezét nézve. – Honnan van?

- Ha elárulnám… - feleltem ravasz félmosollyal. – Meg kellene öljelek.