11. fejezet

A karkötő új kezekben

Magára hagytam az ébrenlét fájdalmaitól szenvedő lovagot, és iszkoltam vissza a palotába amennyire gyorsan csak a lábam bírta.

„Nyugi Soo Young, nem tettél semmivel sem többet a kelleténél…” – csitítgattam magamat gondolatban, de nehezemre esett meggyőzni magam. Talán fele ennyire se érdekelt volna, ha nem nézett volna olyan szemekkel rám, egyetlen pillanatig, amit aztán nem tudtam kiverni a fejemből. Pedig nem tettem többet, csak a kötelességemet… hazacipeltem valahogy a részeg cókmókot és becsempésztem a pajtába; majd rohantam a palotába a vízzel, ahol persze a fejemre olvasták, miért késlekedtem annyit, de egy aprócska hazugsággal szerencsére kimentettem magam. De az éjszaka fennmaradó részében alig tudtam aludni, mindvégig az a pár mondatfoszlány csengett a fülemben, amit Sam Maek Jong nyögdécselt, mikor a hátamra kaptam. Hogy valakit keres, aki pont őt keresi. Meg hogy valaki tudja ki a titkolt arcú király… és rá vadászik. Nem tudom, miért éppen őt keresné az, aki a királyra vadászik, hacsak… hacsak nem ő az egyetlen, aki ismeri a király kilétét. Ez az egész rejtély a király körül már egyre jobban birizgálta a kíváncsiságomat, mert úgy tűnt, senki nem tud semmit, és mégis mindenki róla suttog. De ha őszinte akarok lenni, nem ez volt az egyetlen ok, amiért álmatlanul töltöttem az éjszakát. Mikor végre betuszkoltam a pajtaajtón Sam Maek Jongot, és rádobtam a szénakazalra, egy pillanatra eszméletre tért – vagy azidáig se volt ájult, csak tettette, ki tudja – és megfogta a kezem, kérve, hogy maradjak ott vele.

Miért akarná ezt? – gondoltam elsőre. Nem, nem mondtam neki semmit, helyette nyeltem egyet, hogy csillapítsam a szárazságot a torkomban. Próbáltam kiszabadítani a kezemet, de helyette a csuklómra szorította az ujjait, és közelebb húzott, hogy suttogva csak annyit mondjon: „Soo Young?” – mondta ki a nevem, és abban a pillanatban valahogy volt valami abban, ahogy rám nézett. „Igen, te vagy az.” - erősítette meg magának a felismerést egy bólintással. Még jó, hogy néhány centi távolságból már be tudott azonosítani… Pislogtam kettőt, mint egy újszülött, és vártam, hogy majd valami fontosat fog mondani. „Ne nézz így rám, még a végén megtetszel.” - gagyogta már eléggé álmosan és gyötrötten az alkoholtól, aztán rá is hanyatlott a szénára, és elaludt – én meg kiiszkoltam a pajtából.

Megütögettem a mellkasom, hogy magamhoz térjek a mélázásból és a rizsestálkák feltöltésére összpontosítottam. Jó hogy nem ez volt az első reggelem a hwarangoknál, de mint dolgos udvarhölgy, vagy felszolgáló, vagy mi is voltam, nem ártott odafigyelni arra, amit csinálok. Nem akartam elrontani, nehogy a hercegnő kitegye a szűrömet. Miközben kitöltöttem az adagokat a hosszú asztalon, kívülről be-beszűrődtek beszédfoszlányok, ahogy egy-egy csoport lovag elhaladt az ablak alatt. Az egyikük arról suttogott, hogy milyen furcsa, hogy a királynő most felszolgálókat küldött nekik az étkezésekhez, a másik viszont azzal nyugtatta, hogy ha csinosak, akkor őt egyáltalán nem zavarja. A következő csoport meg valami vizsgákról motyogott, és ugratták egymást, hányukat fogják meghúzni a csapatból.

- Eszednél vagy, hogy a rizses kanállal nyúlsz a kimcsibe? – pirított rám az egyik felettesem, mire rábámultam a kanalamra: az valóban a rizses kanál volt… elfeledkeztem volna kicserélni? - Siess és mosd el. Mindjárt kezdődik a reggeli és még a munka fele hátra van! – morogta, aztán odébb somfordált, és kitárta az ablakot, majd még hosszú másodpercekig ott ácsorgott.

Én egy alázatos meghajlás következtében kioldalaztam a helyiségből, kettőt fordultam a tornácon, de a második saroknál olyan lendülettel vettem be a kanyart, hogy majd’ elcsúsztam a fapadlón, és talán el is estem volna, ha… ha nem ütközök neki valakinek.

- Miféle béna kísértet vagy, hogy nem tudsz átlebegni másokon? – förmedt rám valaki nagyon ismerős hangjával. Felemeltem a fejem és egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, mire tátva maradt a szája egy rövid pillanatra.

- Jaj, Soo Young, te vagy az… bocsi, izé… én nem úgy értettem… azt hittem valamelyik kis mitugrász… - mekegte Soo Ho vörösödő arccal, és hirtelen eltolt magától.

- Tulajdonképpen egyike vagyok a kis mitugrász cselédeknek… - morogtam.

- A friss tanoncokra gondoltam, tudod hogy a fehérnépre nem mondanék ilyet! – kelt a saját védelmére, de kissé bizonytalanul. – Ne haragudj! De tényleg… - gondolkodott el egy pillanatra. - …te mit is keresel itt?

- Hát, tudod a palotából küldtek… - kezdtem bele a magyarázatba, de ekkor meghallottam az épület mögül Han Sung hangját, aki Soo Hót és Sam Maek Jongot kereste. Azonnal megpördültem, és már iszkoltam is az ellenkező irányba, hogy elöblítsem a rizses kanalat a kút mellett.

***

                Úgy látszott, ez volt a sorsom, hogy örökkön örökké belebotlottam valamelyikükbe. Végül a királynő az esti vacsora kiosztását is ránk bízta, s mielőtt elküldött, a személyes udvarhölgye egy üzenetet hagyott nekem, hogy én maradjak ott késő estig feltakarítani, és figyeljem a lovagokat – főleg egy bizonyos Park Ban Ryu nevezetűt.

                Egyáltalán nem értettem, miért kéne figyelni őt, mert a jómultkor is bebizonyosodott, hogy nem tudott a halott galamb lelevéről semmit sem. De mivel nem akartam csalódást okozni, hát úgy tettem, ahogy megparancsolták – s miután felmostam az étkező termet, és a főnöknőnek megígértem, hogy a rongyok kimosása után egyedül térek vissza a palotába, a kútnál a szükségesnél jóval hosszabb ideig időztem, hogy az udvaron átjáró fiúk beszélgetéséből kiszűrjek dolgokat. Sajnos viszont se Ban Ryut nem láttam, se senkit, aki esetleg emlegette volna őt.

                Már épp megfordultam, hogy visszatérjek a palotába, amikor a szemem sarkából mozgást láttam – azt hiszem, az a könyvtár épülete lehetett, amelyik ajtaját kinyitotta valaki – s Sam Maek Jong magas alakja lépett ki a tornácra.

                Hirtelen beugrott, amit a múltkor szerettem volna elmondani neki, de nem sikerült: hogy mit tudok az éjjeli galambról, amit mindenképp neki akartam átadni, ha ő ismerheti a trónörökös kilétét. Bár fogalmam se volt, miért segítenék Pekcse ellenséges népének megvédeni a király személyének kilétét, de a lábaim automatikusan indultak el a hwarang irányágba, s ahogy a lovag lelépett a tornácról, észre is vett engem, és megtorpant.

- Te már megint itt téblábolsz? – nézett szúrósan a szemem közé, ahogy eléje léptem. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését, elhatároztam, hogy ezentúl nem fogom felvenni.

- Te ismered a titkolt trónörökös arcát? – szegeztem neki a kérdést céltudatosan, minden előzmény nélkül, mert csak így nem küldhetett el melegebb éghajlatra. A lényegre törés hatásos volt, egy pillanat alatt érzelmek garmadája suhant át az arcán, alig láthatóan, de nekem feltűnt: egész biztosan köze van hozzá.

Befogta hatalmas tenyerével a számat, és a csuklómnál fogva a könyvtár mögé húzott, hogy aztán a falhoz szorítva kérdezősködjön.

- Kinek a kémje vagy, hm? – nézett rám olyan gyilkoló tekintettel, mint előzőleg Ban Ryura is. Kirázott a hideg, mert nem arra számítottam, hogy megtámadna, hanem hogy tényleg hallani akarja, mit tudok.

- Nem vagyok senki kémje. – ráztam le a kezét magamról dühösen.

- Pedig nagyon gyanús vagy nekem…

- Hát pedig elhiheted, hogy magamtól jöttem… de már kezdem megbánni, hogy megálltam itt. – morgolódtam. – Úgy látszik, mindenki azt hiszi, jobban tud mindent a másiknál, pedig valójában senki nem tud semmit sem…

- De te tudsz valamit, igaz? Mégis honnan tudsz, ha nem vagy senki küldöttje…

- Egyszerűen csak tudom, és kész. – vágtam vissza. – Pont jókor voltam jó helyen… - vagy rosszkor rossz helyen, tettem hozzá magamban, mert nézőpont kérdése, hogy jól járok-e végül, vagy rosszul. - …és meghallottam ezt-azt. Véletlenül azt is, hogy te megszállottan kutatsz holmi döglött postagalamb és a levele után, és azt hiszem, azt a postagalambot én láttam felrepülni aznap este, mikor megérkeztem. – mondtam ki kereken, és láttam a szemében, hogy ad egy esélyt nekem, hogy higyjen nekem.

Sam Maek Jong végül meghallgatott, és én elmondtam neki mindazt, amit aznap este láttam és hallottam ott, az erdei laknál.

- De te tényleg ismered a trónörökös arcát? – kérdeztem gyanútlanul, miután úgy éreztem, vele egyenrangúként kezel, amiért megosztottam vele az információt.

- Ezt akkor se mondanám el neked, ha az életem forogna kockán. – felelte hidegen, és ellépett.

Kissé csalódtam benne, de nem erőltettem. Én is odébb léptem egyet, és már menni készültem, amikor ő visszafordult felém, hogy még valamit kérdezzen.

- Biztos, hogy senki nem küldött téged ide? – gyanakodott, és most egy pillanatra úgy éreztem, röntgen szemekkel vizslat, és úgy olvas belőlem, mintha nyitott könyv lennék. – Kissé furcsa, hogy pár napja még nincstelenként beálltál a lovász oldalára segíteni, most pedig a palota udvarhölgye lettél.

- Ezt én se mondanám el neked, még ha az életem múlna is rajta. – vágtam vissza ugyanolyan hangon, ahogy ő mondta, s elégedetten nyugtáztam a csalódottságot az arcán.

***

Néhány nap telt csak el, Sook Myung hercegnőnek minden nap jelentenem kellett a hwarang házban történő dolgokról, és néha külön Park Ban Ryuról, de legnagyobb csalódottságára semmi rendelleneset nem találtam. Mindenki a vizsgákkal volt elfoglalva, ami vészesen közeledett – a hwarangoknak minősítő vizsgákon kellett részt venniük, amin kiderül, ki mekkora eszmei és harcművészeti tudással rendelkezik, hogy annak megfelelően osszák majd be kisebb rendekbe, vagy épp kizárják, ha valaki alulteljesít. A lovagok egész nap megállás nélkül gyakoroltak, vagy magoltak – se Park Ban Ryu, se más nem nagyon volt mással elfoglalva.

A vizsgák napján már a nappal keltek a lovagok, így én is napkeltekor már a többi felszolgálóval sétáltam át a hwarangokhoz – hogy amíg ők a felkelő napnál meditálnak, visszatérve várja őket a reggeli. Nyirkos őszies idő volt, de a napnak már az első sugarai szárították fel a párát s a harmatot. Furcsa volt a néma épületek között járni, olyan volt, mintha megállt volna az idő, sehol egy kósza lélek, egy nesz, de még egy macska sem futott át az udvaron, amikor megérkeztünk. A főnöknő megint úgy rendelkezett, hogy én rakosgassam ki az adagokat, amíg ő meg a harmadik udvarhölgy a kútnál megtöltötte a vizeskancsókat – amit olyan hosszú ideig műveltek, hogy közben végeztem az összes adag kimérésével. Végül pedig megparancsolta, vigyázzak az ételre, amíg ők vissza nem érnek. Azt ugyan nem mondta hova kell menniük, de nem is kérdezhettem volna. Kívülről fokozatosan erősödő zsongás szűrődött be, ahogy mindenki visszatért a hegyről, és egy-két lovag elrohant az ablak alatt is, a kúthoz szaladtak. Kiléptem a küszöbig, ahonnan a nyitott tornácon át kilátás nyílt az udvarra.

Moo Myungot és Han Sungot láttam meg, ahogy egymásba karolva csoszognak a kút felé, s ha jól láttam, az alacsonyabbik mintha komolyan sántított volna. Han Sung lerogyott a kút kávája mellé egy farönkre, s Moo Myung húzott fel vizet – s közben a beszédfoszlányokból leszűrtem, hogy Han Sung bokája megsérült, valószínűleg kificamodott.

Talán nem volt helyes, hogy belefolytam, de valamiért megszántam Han Sungot. Jólelkű lovag volt, csak szegény kicsit szerencsétlenebb az átlagnál, és még nagyon fiatal. Lerohantam a tornácról, s ahogy megjelentem a fiúk előtt, azok nem kissé lepődtek meg.

- Soo Young... - makogta Moo Myung lefagyott arccal, de legalább annak örültem, hogy a nevemet megjegyezte.

- Tudok hozni rá borogatást. – mondtam minden előzékenység nélkül. A két fiú még nagyobb döbbenettel bámult rám, de végül Moo Myung kapcsolt hamarabb.

- Bokaficam. Nem súlyos de egy-két napig borogatni kéne...

Bólintottam, és már rohantam is a tárolók felé. A hátam mögött hallottam, ahogy Han Sung nyafog, amiért most már biztosan megbukik a harcművészeti vizsgán, Moo Myung pedig nyugtatni próbálta.

Pár napja Ah Rónak segítettem a gyógynövényeket szétválogatni, mikor meghozták a frissen leszedett csokrokat és gyökereket; sokat beszélgettünk közben, és a lány mesélt nekem a növények gyógyító hatásairól. Valami véletlen folytán pont én zártam a tárolóedényekbe azt a gyógynövényt, amelyik a zúzódásokra és ficamokra volt jó, így rögtön kapcsoltam, mikor Moo Myung kimondta a ficam szót. Egy kis fehér anyagra tettem a füvet, majd vizet rácsepegtetve egy kőmorzsolóval összetörtem, s végül jól betekerve az anyagba, már szaladtam is vissza a kúthoz, hogy el tudjam látni a fiút.

- Ezt Ah Ro mutatta. – néztem Moo Myungra, akinek jól láthatóan felderült az arca a hír hallatán.

- Kész is. – fejeztem be egy perccel később, és Han Sung hálálkodó tekintetét elnézve már attól féltem, hogy örömében átölel, mintha az anyja lennék.

- Tényleg nagyon köszönöm! – hálálkodott, de amint válaszolhattam volna, a hátam mögül hatalmas rikácsolás verődött föl, valamelyik épületből.

- Pedig az ebédlőt őrizték, ide senki nem tette be a lábát! Hol az a mihaszna So Hwa... - ez a főnöknőm félreismerhetetlen hangja volt, és amint meghallottam az új nevemet, minden vér kifutott az arcomból.

Ebben a pillanatban három tanár is befutott az ebédlőbe, és a fiatal lovagok mind az ajtóhoz tolongtak, hogy bepillanthassanak – ám a főnöknő még azt az egyetlen ablakot is becsukta, persze csak miután kikiáltott nekem, hogy azonnal jelenjek meg előtte és ne a kútnál „lopjam az időt".

- Ez felfoghatatlan...

- Te is látod?

- Szanaszét vannak hajigálva...

Ilyesmi szófoszlányokat kaptam el, mialatt átfurakodtam a hwarangok közt be a házba, ahol a legfurcsább káosz tárult elém:

Az apró asztalokhoz használt az ülőpárnák szanaszét voltak dobálva, s az még csak hagyjám – apróbb és nagyobb papírdarabkák hevertek széthajigálva, a padlón, az asztalon, a levesben, egyszóval mindenhol, mintha a szél fújta volna őket mindenfelé.

Te jó ég, mi történt itt?!

- Mégis hol a viharban voltál, nem megmondtam, hogy az a dolgod, hogy itt maradj? – ripakodott rám az udvarhölgy, s a hangjában füstölgő dühöt ezennel teljesen jogosnak éreztem.

De hiszen alig pár percre hagytam itt a termet... és csak a gyógynövénytárolóig mentem el, azután az épület előtti udvaron voltam... akkor mégis hogyan, kik lehettek és hogy voltak ilyen gyorsak?

- Ezzel bojkottálták az egész vizsgát! – kiáltotta valamelyik tanár a hátam mögött. – Micsoda huligánok szórják szét a válaszokat a teremben így?!

- Felháborító...

- Felelősségre kell vonnunk valakit...

- Uraim! – kiáltotta a főudvarhölgyem, és akkor már tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok. Nem csak előttük úszik el a becsületem, hanem a hercegnő előtt is... talán már ma kitagad a palotából, vagy ami még rosszabb, megmérgez és a folyóba dob... vagy élve ásnak el...

- Ez az ostoba nem végezte el megfelelően a feladatát! – ragadott meg durván a nő, és eléjük penderített.

A földre roskadva óvatosan rájuk emeltem a fejem, de olyan gyilkos szempárok meredtek rám, amik egy egész hadsereget képesek lettek volna megfélemlíteni.

- Semmire kellő kölyök! – köpött felém az egyik tanár, és egy hatalmasat csattant a tenyere az arcom, hogy a földre taszított.

***

Nyirkos sötétség honolt abban a kis fadobozban, ahová bezártak – végül a velem együtt szolgáló udvarhölgyek vittek el a tanár parancsára, s a hwarangok büntetőcellájába zártak, ahol csak szalma volt, meg egy kaloda, de az egész cella olyan kicsi volt, hogy még rendesen lefeküdni sem lehetett. Faráccsal volt elválasztva a külvilágtól, hideg, de száraz és nyers fából tákolták. Azt mondták a vizsgák végéig itt leszek, addig nem foglalkoznak velem; hacsak a palotából nem küldenek értem. De ugyan kinek kellettem volna ezek után?

A vizsgáknak egyébként már legalább egy órája vége volt... és valóban senki nem jött. a tanárok aludni mentek, vagy a városba inni, a fiúk pedig... nos, ők is, legalábbis már egy órája alig lehetett valami neszt hallani.

Felszállt egy bagoly a szemközti fára – csak az árnyat láttam, amit a felső szűkvágású ablakból látni lehetett, majd hallottam, ahogy jóllakottan huhogott egyet. A zárka ugyan félig a földbe volt süllyesztve, de jól láttam, hova repült fel a madár. S most magába húzva a nyakát megfordult a másik irányba, majd kellemes álomba merült.

Sötét volt odakinn, és sűrű felhők gomolyogtak a hold elé, a levegő pedig olyan nedves volt, hogy bármikor eleredhetett az eső.

Megkordult a gyomrom, immár sokadjára – még a vacsorát is elfelejtették odavetni. A szám repedezett a szárazságtól, hiába volt párás a levegő – az utóbbi időben rendszeresebben étkeztem, így a mai éhezés még jobban fájt, mint akkor, mikor nem jutottam megfelelő étekhez. Felálltam, de egy kissé megszédültem az éhségtől. Felkapaszkodtam az ablakhoz, s sóvárogva szívtam be a szabad levegőt. Majd a közelből hangokat hallottam, méghozzá ismerős hangokat.

- Induljatok. Az összes hálótermet forgassátok fel. – még fel se fogtam a hallottakat, mikor egy pár láb elsuhant az ablak előtt. Fekete csizmák voltak, fekete nadrággal, s az elsőt nem sokkal követte a másik, majd egy harmadik is – ez utóbbi volt a hang gazdája, s fekete csizmája felett fehér nadrágot s kék köpenyt viselt – Ban Ryu volt az, a hang alapján. Öles léptekkel sétált el, majd az udvar tulsó felén a fürdőházba ment be.

A két árnyhoz hasonlító alak pedig hangtalanul eltűnt valahol.

A döbbenettől hangosan vert a szívem, s pár pillanatig levegőt is elfelejtettem venni. Végül lassan visszaszoktattam a lélegzetem a normálishoz, amikor meg egy tetőcserép koppant, valahol a szomszéd épületnél.

Hogy ki lehetett, hogy miért jöttek, fogalmam se volt, habár... habár önkéntelenül is az arctalan király legendája kúszott a szemem elé, és a levél, amit Sam Maek Jong megbojdulva kutatott... Baljós szagokat hozott a szél, és nem bírtam tovább a fenekemen ülni.

Felugrottam az ablakhoz, és feszegettem a rácsokat, de hiába... dühödten belerúgtam a zárka ajtajába, de a lakat tartott, azt nem volt olyan könnyű kitörni. Eközben valaki átfutott az udvaron, léptei tompán verődtek a földes talajba... majd valaki követte, de mire kinéztem, már nem láttam semmit. Helyben topogtam a zárkámban, miközben kezdett elhatalmasodni rajtam a néma, pánikszerű félelem.

Meglökték az épület falát. A cella ugyan csak félig volt a föld alatt, de ráépült egy gabonatároló, s a fagerendákat most jókora lökés érte, majd acélpengék suhanása követte.

- Ki vagy? – kiáltotta valaki, s Sam Maek Jong hangját ismertem fel benne.

Válasz nem érkezett, de pengék súrlódtak fémesen, s taszigálások, léptek dübörögtek mellettem, majd két pár láb táncolt egészen pont az ablakom elé. Még a lélegzetem is visszafojtva az ablak alatt guggoltam le, s a szám elé tartva a kezem felfelé bámultam – bár ilyen szögből már nem láttam semmit.

Pár suhintás, újabb lökdösődés, majd Sam Maek Jong felnyögött fájdalmasan, s a következő pillanatban valami beesett a rácsos ablakon át, és előttem a szalmába pottyant. De a figyelmemet még mindig az jobban kötötte le, hogy újabb hangok csatlakoztak az eddigiekhez, Moo Myung kiáltott, a segítségére sietett a társának, s hamarosan Sam Maek Jong is meg az ellenségeik is odébb folytatták a harcot, a suhintások és dübörgő lépések a tizedjükre tompultak. Újabb kiáltások jelezték, hogy az egész hwarang-rezidencia felbojdult...

Végül ahogy a háttérbe tompultak a zajok, az alig egy méterre heverő dologra fókuszálltam, ami mellett mintha egy kő csillant volna meg ezüstösen az éjjeli fényben.

A kő egy karkötőről származott... amit az előbb vághattak ketté.