(egyéb teendők miatt most egy ideig nem tudom folytatni, de ami késik nem múli, ígérem😄)
A pekcsei követ
(Soo Young)
Oldalra
fordultam az ágyon, mert elvakította a fény – s egy puha, kellemes tapintású
ágyhuzatba süppedt be a fejem. Valami nincs rendjén – kipattant a szemem, de a
napfény még mindig ugyanannyira elvakított, s beletelt pár másodpercbe, mire
felfogtam, hol vagyok. Festett paraván, színesre festett bútorok, valami
kellemes, enyhén fűszeres illat, s még az ágynemű is bársonyosan puha,
halványrózsaszín és sárga színben pompázó…
Ez nem lehet más… a palotában vagyok! Újra. De mikor kerültem én vissza
a palotába??
A kíváncsiság, s az ijedtség erősebb volt mindennél, felugrottam, és az
ajtóhoz rohantam… de itt megtorpantam. Ki tudja, mi vár rám, ha most kimegyek…
Odakintről tompa zajok szűrődtek be, lépéseket hallottam, s a helyett,
hogy kinyitottam volna az ajtót, csak hallgatóztam. Valakik közeledtek, s
félhangosan beszélgettek. Először azt hittem, csak udvarhölgyek, de aztán
felismertem a hercegnő hangját.
- Nem kell, majd felkel magától. –
mondta. mást nem hallottam, de kisvártatva a hang már távolabbról jött: -
Hozzatok neki valamit enni.
Szóhoz sem jutottam. Nem ölet meg
azonnal… de valószínűleg nem sokáig fog kegyelmezni nekem, hisz rendesen
áthágtam a szabályokat.
A gyomrom enyhén émelygett, nem tudtam pontosan, hogy az idegességtől,
vagy azért, mert nem ettem. Körbejártam a szobát, de persze hiába – nem
jutottam egyről a kettőre. Csak annyiban voltam biztos, hogy valahol a hercegnő
rezidenciáján lehetek, a szoba színeiből és magából Sook Myung hercegnő
jelenlétéből következtetve.
Alig egy perc telhetett el, mikor újra lépéseket hallottam. Ezúttal
viszont odakintről valaki megfogta a kilincset, és megzörgette az ajtót – én
pedig az ijedtségtől felugorva iszkoltam vissza az ágyba, s magamra húztam a
takarót a homlokomig.
Csak egy szobalány volt, a reggelit hozta. Nem szólt semmit, csak letett
valamit (egy tálcát?) a futon mellé, majd suhogó ruhájában megfordult, és
kisietett a szobából.
Kilestem fél szemmel: egy tál rizst hoztak be nekem, és egy pohár vizet.
A hercegnő nem akar kiéheztetni… úgy kezel, mint egy vendéget. Ez még furcsább
volt. Lassan leemeltem a takarót a fejemről, és feküdtem egy ideig, míg az
éhségem vereséget mért az önuralmamra.
Épphogy felültem, mikor az ajtó magától
kinyílt.
- Hát felébredtél? – lépett be köszönés
nélkül a hercegnő. Még levegőt is elfelejtettem venni, s amint odalépett az
ágyamhoz, és leült velem szemben, már az étvágyam is elment. Megjelenése mint
mindig, most is fagyos volt, az arca és a tekintete érzelmektől mentesen, nem
is rám, hanem valahova a paravánra nézett.
Válasz helyett csak bólintottam, és
mélyen meghajoltam.
- Felség, tudom, hogy halálos bűnt… -
kezdtem, de elcsuklott a hangom.
- Nem a sajnálatod miatt jöttem. –
felelte hidegen. – A szolgálatod kell.
Felpillantottam. – Felség, ha
megkegyelmez nekem, életem hátra levő részében teljes szívemből Önt fogom szolgálni! – bármennyire is küszködtem
magamban, élni akartam.
- Ezt el is várom. – bólintott, s talán
egy aprócskát megrezdült a szája sarka, de nem voltam benne biztos. Levegőt
vett, és lesimította a szoknyáját.
Ekkor kintről dübörgés hallatszott, majd berontott a szobába egy
udvarhölgy; még időm se volt felfogni, magán kívül elkiáltotta magát:
- Felség, az édesanyja! – Sook Myung
hercegnőnek elkerekedtek a szemei a meglepettségtől. – Rosszul lett!
Nem tudtam meg, miért jött el hozzám a hercegnő személyesen, mert rögvest
szó nélkül kirohant, hogy a királynőhöz siessen. S nem is jött vissza már aznap
– egyedül hagyott a szobában, és csak annyit üzent az udvarhölgyekkel is, hogy
semmiképpen sem hagyhatom el a szobát, amíg ő vissza nem jön.
Sötétedett
már, félhomály ült a szobára, de nem volt több egyetlen gyertyacsonknál az
alacsony asztalon. Felkeltem, és odamentem az ajtóhoz, óvatosan kilesve, hogy
találok-e ott udvarhölgyet, akinek szólhatok – eszem ágában se volt elhagyni a
szobámat, mert épp elég bajom volt már így is, nem hiányzott más. De senki nem
tartózkodott a folyosón, és még hangokat se hallottam, ami rájuk utalna, csak
néhány madár esti éneke hallatszódott be a fákról. Kiléptem végül a folyosóra,
hogy keressek valakit, aki hozhat nekem egy gyertyát – s egészen az épület
kapujáig eljutottam, de még mindig sehol senki nem volt. De ott megtorpantam:
valaki elsietett az épület előtt, aki nem udvarhölgy volt, de mégis ismerős
ruhát hordott, s hórihorgas alakja egy férfira utalt. Behúzódtam a bejárati
ajtót erősítő főoszlop mögé, s megvártam, amíg elment, majd kilestem: egy
hwarang volt, nem csak a szemem káprázott. De mit keres ilyen időtájt egy
hwarang, egyedül a palotában? Utána eredtem, pedig az állt szándékomban, hogy
gyertyáért megyek. De véglis csak egy kis kitérő, nem lehet belőle baj.
A lovag a királyi rezidencia felé sietett, s
egy pillanatra megfordult bennem, hogy talán a királynőhöz siet ő is, de aztán
hirtelen elfordult a kapuban. Én még épp időben húzódtam takarásba, s élesen
hegyeztem a fülemet, mikor valaki megszólalt.
- Bocsánat, hogy későn jöttem. – szólalt
meg a hwarang. A megérzésem nem csalt, Sam Maek Jong volt az. A szívem mintha a
torkomban dobogott volna, ahogy a következő szavakat meghallottam. – Egész nap
lefoglaltak a teendők…
- Időben van, felség. – a második hang
egy idősebb valakié volt, nem tudtam kié, de nem volt teljesen ismeretlen…
lehet, hogy a városban, vagy a hwarangok házában már hallottam? – Át kéne
öltöznie…
- Van nincs ilyesmire időm, Pa Oh, az
anyám beteg.
Összeszorítottam a fogaimat, s a számat
betapasztottam a kezemmel, nehogy felsikítsak, ahogy eszembe jutott minden
egybeesés. Hiszen legutóbb talán nem is gondoltam komolyan, csak egy elmélet
volt, amit elmondtam neki. De most már világos volt. S hirtelen minden
érthetővé vált: a színjátékai, a királynő fokozott figyelme a hwarangokra
vonatkozólag, a többiektől való apró távolságtartás.
- Fel nem fedheti magát ilyen ruhákban!
- Már éjszaka van, mindenki alszik… - a
hangok lassan eltávolodtak, s én is fellélegeztem egy pillanatra. Megvártam,
míg néma csend lesz mindenhol, majd eliramodtam az ellenkező irányba.
Egyetlen egy szál gyertyáért viszont hiába való volt az egész palotán
átosonnom: a tároló ugyanis be volt zárva.
Csalódottan fordultam hát vissza, de a sarkon megtorpantam: a
főudvarhölgy, és két beosztottja sétált el, s valamit halkan beszélgettek.
Visszahúzódtam és olyan gyorsan kereket oldottam, amennyire csak lehetett. Nem
hiányzott, hogy bárkivel összeakadjak, így aztán kerülőúton mentem vissza a
fogdának is nevezhető szobába. Tudtam jól, hogy milyen veszélyekkel nézhetek
szembe, hiszen koromsötét volt, és a hátsó falak mentén szöktem vissza a
hercegnő rezidenciája felé – már messziről láttam, hogy égnek a lámpák nála és
a királynőnél, s mindannyian fenn vannak. Csak reménykedtem, hogy nem történt
semmi baj.
Magam sem tudom hogyan jutottam végül vissza az épületbe, mert a
bejáratokat őrizték, de még az épületek mögött is kockázatos volt elmenni.
Valahogy azonban találtam egy nyitott ablakot, ahol sötétség honolt… nem sokat
gondolkoztam, s bemásztam rajta.
Óvatosan ereszkedtem le, sikerült egy karcolás és hangos toppanás nélkül
leérkeznem, majd végül körülnéztem: alighanem az egyik raktárba jutottam be,
mert régi paravánfalak és nem használt tekercseket halmoztak fel, vagy
támasztottak neki a falaknak.
- Nem hiszem, hogy csak az időjárás volt
az oka. – csendült fel egy hang a vékony papírfalak túloldalán. Megdermedtem,
ugyanis Sam Maek Jong hangja volt. Ezek szerint már visszajött a királynétól, s
most egyenesen a hercegnővel beszélt.
- Hirtelen meleg jött ma, a királynő
pedig már nem fiatal. – felelte Sook Myeong.
- De egész nap étvágytalanságra
panaszkodott. Az orvosnak alaposabban kéne megvizsgálnia…
- Ha holnap nem javul, majd megint elküldetek
orvosért. – felelte a hercegnő kissé fennhangon. – Neked viszont veszélyes
ilyen időben a palotában tartózkodnod, menj hát vissza.
- Semmi jogod megmondani, mikor hol
legyek. A palota épp annyira az én otthonom is, amennyire a tiéd. Még ha így is
alakultak a dolgok…
- Ha édesanyánk felépül, bizonyára
hamarosan beszélni fog a miniszterekkel az öröklésről.
- És már alig várod, hogy valamit közbe
léphess, igaz?
Lélegzetvételnyi szünet állt be. Befogtam
a számat, hogy még a lélegzetem se csapjon hangot, de a szívem össze-visszavert
az izgalomtól. Egy ilyen beszélgetést kihallgatni több volt, mint halállal
büntetendő bűn.
- Ne aggódj, anyánk még mindig téged
támogat, hiába vagyok én az idősebb. – felelte kissé flegmán a hercegnő. – Ha beválik
anyánk terve, és a hwarang renddel megerősíti a királyi trón hatalmát a miniszterekével
szemben, már le is veheted az álarcodat…
Nem szólalt meg senki, a teremre csend
ülepedett, de csak egy rövid időre.
- Most mennem kell. – közölte először Sook
Myung. – Késő van… - a mondatot azonban nem tudta befejezni, mert valakik
dörömbölni kezdtek az ajtón.
Odabenn
toporgás, léptek zaja és egy kis pusmogás hallatszott, majd hirtelen
megreccsent a papírfal – az a papírfal, aminek a másik oldalán én bújtam el –
és ha nem ugrok hátra az utolsó pillanatban, pont az orrom előtt nyílt volna meg.
Az egyik fakeret forgatható volt, s az apró reccsenéssel nyílt ki, majd
átlépett rajta Sam Maek Jong. A következő pillanatban az ő szemei legalább
háromszorosára nőttek, és a lábai mintha földbe gyökereztek volna – de én sem
voltam kevésbé döbbent, a helyzet olyan hirtelen fordult át.
A szája elé kapta a kezét és valamit mutogatni kezdett, amiből semmit
nem értettem, így csak legyintettem, és visszább húzódtam a sarokba. Ő felém
lépett egy lépést, majd mikor a szobában ismét mozgás hallatszódott, ott maradt
közvetlen a fal mellett.
- Felség, bocsánat, hogy ilyen késői órán
zavarom… - egy férfi hangja volt, úgy beszélt, mint egy katona. – De egy
váratlanul felbukkanó pekcsei követ üzenetét hozom, azt panaszkodta, hogy ma
újabb fosztogatások voltak a határmenti falvakban, és az uralkodójuk kezdi
elveszíteni a türelmét…
Majd’ hangosan felsikoltottam, még Sam
Maek Jong is egy rosszalló pillantást küldött felém. Hosszú hetek óta először
hallottam híreket a hazámból.
- Azok a határmenti falvak valaha Silla
területei voltak. Miért fosztogatnának a saját területükön? Szerintem ez inkább
Pekcse figyelem felhívása, hogy provokáljanak minket.
- Ezúttal máshol volt a baj. Tudomásunkra
jutott, hogy egy rablóbanda valóban fosztogatja a pekcsei falvakat. Ginzenggel
és állatokkal kereskednek, de még embereket is elfognak, s Kínába adják el
rabszolgáknak.
- Akkor meg kell erősíteni az őrséget. –
mondta a hercegnő. – Nem kellene Pekcsével összerúgni a port, amíg ez a
királyság is gyenge lábon áll. - hatásszünetet tartott, majd folytatta. – Mivel
édesanyám gyengélkedik jelenleg… holnap reggel személyesen átadom a hírt neki.
Ma éjjel már nyugovóra tért, nem zavarhatja senki.
Nem esett több szó odabenn, az őr távozott. S alighanem Sook Myung is
kivonult egy idő után, a hangokból ítélve.
Beletelt egy kis időbe, mire mindent felfogtam. A szívem olyan hevesen
dobogott, mintha felfutottam volna egy hegyre, és csak lassan kezdett el
csitulni.
Sam Maek Jongról meg is feledkeztem – s
csak akkor vettem észre, hogy merőn engem néz.
- Több kérdésem is lenne persze… - lépett
egy lépést közelebb. – De inkább csak egyet teszek fel: véletlen lenne, hogy
ide kerültél hallgatózni?
- Igen! – bólintottam, de láttam rajta,
hogy egy szavamat se hiszi el. Persze, miért is hinné!
Elléptem egy lépést, hogy megmaradjon a
távolság.
- Mennyit hallottál? – ezt már megfeszültebb
arcizmokkal kérdezte. Egy pillanatra elkapta a tekintetem, de aztán lekaptam,
és meredten a földet bámultam, mint aki csínytevésen értek.
- Hallottam...
Egy gyors sóhajt hallatott, de még nem
nyugodott meg. Sőt, inkább csak még feszültebb lett.
- De kérem… - kezdtem könyörögni halkan.
– Kímélje meg az életemet! Nem vagyok kém… felség! - Csss! – pisszegett le nagy hévvel, s
feszült hangon suttogta tovább – Ha még egyszer így szólítasz… - szemei mintha
szikrákat szórtak volna, de egy lélegzetvételnyi szünet után valamivel
higgadtabban fejezte be a mondatot: - Semmilyen körülmények között… nem veheted
a szádra ezt a szót.
Felpillantottam. – Szóval… nem akar
megöletni?
- Megölethetnélek, de miért tenném? –
kérdezett vissza egy aprócska félmosollyal. – Az életed már rég a kezemben van…
- folytatta suttogóra visszafogott hangon, és lassú léptekkel megindult felém.
Automatikusan hátráltam, de nem tudtam a végtelenségig: a fal megakadályozott,
sokkal hamarabb ütköztem neki, mint számítottam. Sam Maek Jong beszorított a
sarokba, s mielőtt merszem lett volna a szemébe nézni, ő lassan felemelte az
egyik kezét, és a nyakamhoz érintette. Megdermedtem, s az értetlenséggel és pánikkal
küszködve próbáltam kapaszkodni valami épkézláb gondolatba, vajon most mit akar
tőlem.
Ujjai alig érintették a bőrömet egy pillanatnál tovább, épphogy csak
hátracsusszantak a nyakamon a tarkóm felé, megtorpantak egy pillanatra.
- Nem hiányzik valami a nyakadból… kis
pekcsei lány?
Ijedten ránéztem, s ő elégedetten elhúzta
a kezét, és eltávolodott egy lépést.
De hisz honnan…
- Az a medál az életed. És az enyémért
cserébe, még egy darabig nálam marad.
Mire kettőt pislogtam, már el is tűnt
előlem arra, amerről én jöttem: az ablakon át távozott.
***
Nem kellett sokat várnom, mire meg tudtam, mik a hercegnő szándékai velem:
másnap reggel hívatott magához, és közölte: maga mellé mellett fog tartani.
Elkerekedtek a szemeim a döbbenettől.
- Nem a bizalmasam leszel, hanem a
segédem – magyarázta – bárhová megyek, velem kell jönnöd. El kell kísérned és
minden percben a szolgálatomra kell állnod, akár a könyvtárba, akár az
íjászpályára megyek. Ha beteg vagyok, éjjel-nappal kell ápolnod. Megértetted?
Bólintottam.
Valahogy nem éreztem megkönnyebbülést. Jobban tetszett, míg az utolsó
szolgálók közé sorolt, és a reggeliket kellett átvinnem a hwarangokhoz, meg
mosni jártam a folyóra. Ezentúl még annyi szabadságom se lesz, mint eddig; „ha
egyszer bekerülsz a palotába, sohasem jutsz ki” – jutottak eszembe az apám
szavai. Ezt akkor mondta nekem, mikor egyik nap a királyné a szomszéd városon
vonult keresztül, és mi mind odamentünk, csak hogy megnézzük a menetet. El
voltam ájulva azoktól a színektől, amelyek az udvarhölgyek ruháin voltak, s az
egészet olyan pompásnak láttam, hogy én is udvarhölgy szerettem volna lenni.
Apám óva intett, hogy a palotába menjek. S tudtam, hogy igaza volt.
A királynő aznapra már visszatért hivatali körébe: míg a hercegnő körül
sertepertéltem, az udvarhölgyek a látogatásának hírét hozták, s Sook Myung így
véglegesen kizavart egy időre a szobájából, hogy négyszemközt beszélhessen az
anyjával.
Kiballagtam az épületből, és a tornác
mellett indultam el egymagamban – még kicsit örültem is neki, egy percnyi
szabad levegőnek. De a hátam mögött tisztán hallottam, ahogy a királynő
udvarhölgyei rólam pusmognak:
- Tudnám mit tett a kis csitri, hogy most
így kivételez vele!
- Nincs semmi különös képessége, még csak
nem is szép… - tódította a másik.
- Majd rájön, hogy nem kiváltság ez,
hanem inkább átok… - recsegte az első félhalkan.
- Miért, hát nem az a legnemesebb dolog,
hogy a királynőt szolgálhatod személyesen? – hüledezett a fiatalabbik.
- Mindenki azt rebesgeti, sokkal
nehezebb, mint bármi mást csinálni. Nyomorult jómagam ezt persze sose fogja már
megtudni, valóban mi igaz. De én mondom, ennek a hercegnőnek nincs szeme, hogy
azt a kis csitrit választotta…
Nem foglalkoztam velük, de mégis bántott, amiket mondtak. Ha tehettem
volna, most azonnal cseréltem volna bármelyikükkel.
***
(Ban Ryu)
A pagoda peremén üldögéltem már egy ideje, s nem volt más társaságom,
csak a szélben sötéten imbolygó lombkoronák, s a bagoly, amely időnként
felhuhogott az egyik fán. Rá vártam, mert megüzente… Az üzenetet most azzal a
lánnyal küldte, akinek megint elfelejtettem a nevét, pedig annyi bajt okozott
már nekünk… Meg van, Soo Young! Ő hozta el egészen a hwarangok házának
kapujáig, még mielőtt becsukták volna. Még csodálkoztam is, hogy a hercegnő
vele üzengetett, de ezek szerint megbízott benne.
Patadobogás keveredett a sustorgó szélzörejbe, s tudtam, hogy ő lesz az:
hamarosan ki is vált a sötét homályból, s megjelent a hercegnő csuklyás alakja
éjfekete paripáján.
Ahogy a ház előtti kis udvarra ért, megállította a lovát, s leszállt.
Egy pillanatra körülnézett, de hamar megtalált engem – átsétáltam a kis ívelt
hídon a patak felett, és meghajtottam a fejem üdvözlés képpen.
- Felség… - szólítottam meg, de ő csak
felemelte hófehér kezét, s intett, hogy hallgassak.
A pagodához ment, s csak ott állt meg, a
közepén. Ott lehúzta a csuklyát a hajáról, s rám nézett.
- Változik a terv. – mondta röviden. Ez
meglepett. Gyorsan beszélt, egy kissé izgatottnak tűnt a hangja. – Amit eddig
mondtam, felejtsd el mindent. Az anyám a hwarangok közül néhány osztagot el
akar küldeni a határhoz, délre.
- A pekcsei határhoz? – kaptam fel a
fejem. Pekcsével mindig voltak nézeteltérések, de ezúttal nem tudhattam, mi a
helyzet. Abban is biztos voltam, hogy nem szívesen mennék Pekcsébe, ha egy mód
van rá.
A hercegnő bólintott.
- De hát miért?
- Egy követ aggasztó híreket hozott…
vagyis… az anyám szerint aggasztóak… szerintem kicsinyesek. Shillai rablóbandák
fosztogajták azokat a határmenti falvakat, amelyek valaha a mi falvaink voltak…
még a nagyapám előtti időkben. S ezért anyám békeőrjáratot szervez, a
hwarangokat is be akarja fogni. Ez keresztbe lőtte az eredeti tervet…
Nem értettem még pontosan, de továbbra is
feszülten figyeltem.
- Biztos voltam benne, hogy nem küldené
el a trónörököst, de ma meghallottam, mikor a parancsot kiadta! S elküldi őt
is, meg téged is, s az egész osztagot…
- Ez
váratlan fordulat… - morogtam, inkább csak magamban.
Rövidke
szünet állt be, majd Sook Myung hirtelen felpillantott.
- De ezt a
fordulatot… még a javunkra fordíthatjuk. Az idő sürget, ha tovább várunk, a
hwarangok túl erősek lesznek… Ban Ryu… - nézett fel rám, s mintha
bársonyosabban csengett a hangja, ahogy a nevemet kiejtette. – …bízhatok a
szavadban, ugye?
- Igen,
felség.
- Megígéred,
hogy megteszed, amit mondok?
- Minden
tőlem telhetők megteszek, felség.
- Ha
megteszed, nagy jutalomban lesz részed. Rangot
adok, és visszahozatom vérszerinti apádat. De tudnod kell, hogy nem egyszerű
feladat…
- Felség, az
életem az Ön kezében van.
Sook Myung
hercegnő elmosolyodott, s egy pillanatra arca széppé vált a holdfényben. De
aztán elfordította arcát, s az udvar túlsó felén levő lakatlan házra pillantva
megfeszült arcizmokkal folytatta:
- Egy
csapdát kell állítanunk.
