16. rész

*szünet* 
(egyéb teendők miatt most egy ideig nem tudom folytatni, de ami késik nem múli, ígérem😄)

A pekcsei követ

(Soo Young)

   Oldalra fordultam az ágyon, mert elvakította a fény – s egy puha, kellemes tapintású ágyhuzatba süppedt be a fejem. Valami nincs rendjén – kipattant a szemem, de a napfény még mindig ugyanannyira elvakított, s beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, hol vagyok. Festett paraván, színesre festett bútorok, valami kellemes, enyhén fűszeres illat, s még az ágynemű is bársonyosan puha, halványrózsaszín és sárga színben pompázó…

   Ez nem lehet más… a palotában vagyok! Újra. De mikor kerültem én vissza a palotába??

   A kíváncsiság, s az ijedtség erősebb volt mindennél, felugrottam, és az ajtóhoz rohantam… de itt megtorpantam. Ki tudja, mi vár rám, ha most kimegyek…

   Odakintről tompa zajok szűrődtek be, lépéseket hallottam, s a helyett, hogy kinyitottam volna az ajtót, csak hallgatóztam. Valakik közeledtek, s félhangosan beszélgettek. Először azt hittem, csak udvarhölgyek, de aztán felismertem a hercegnő hangját.

- Nem kell, majd felkel magától. – mondta. mást nem hallottam, de kisvártatva a hang már távolabbról jött: - Hozzatok neki valamit enni.

Szóhoz sem jutottam. Nem ölet meg azonnal… de valószínűleg nem sokáig fog kegyelmezni nekem, hisz rendesen áthágtam a szabályokat.

   A gyomrom enyhén émelygett, nem tudtam pontosan, hogy az idegességtől, vagy azért, mert nem ettem. Körbejártam a szobát, de persze hiába – nem jutottam egyről a kettőre. Csak annyiban voltam biztos, hogy valahol a hercegnő rezidenciáján lehetek, a szoba színeiből és magából Sook Myung hercegnő jelenlétéből következtetve.

   Alig egy perc telhetett el, mikor újra lépéseket hallottam. Ezúttal viszont odakintről valaki megfogta a kilincset, és megzörgette az ajtót – én pedig az ijedtségtől felugorva iszkoltam vissza az ágyba, s magamra húztam a takarót a homlokomig.

   Csak egy szobalány volt, a reggelit hozta. Nem szólt semmit, csak letett valamit (egy tálcát?) a futon mellé, majd suhogó ruhájában megfordult, és kisietett a szobából.

   Kilestem fél szemmel: egy tál rizst hoztak be nekem, és egy pohár vizet. A hercegnő nem akar kiéheztetni… úgy kezel, mint egy vendéget. Ez még furcsább volt. Lassan leemeltem a takarót a fejemről, és feküdtem egy ideig, míg az éhségem vereséget mért az önuralmamra.

Épphogy felültem, mikor az ajtó magától kinyílt.

- Hát felébredtél? – lépett be köszönés nélkül a hercegnő. Még levegőt is elfelejtettem venni, s amint odalépett az ágyamhoz, és leült velem szemben, már az étvágyam is elment. Megjelenése mint mindig, most is fagyos volt, az arca és a tekintete érzelmektől mentesen, nem is rám, hanem valahova a paravánra nézett.

Válasz helyett csak bólintottam, és mélyen meghajoltam.

- Felség, tudom, hogy halálos bűnt… - kezdtem, de elcsuklott a hangom.

- Nem a sajnálatod miatt jöttem. – felelte hidegen. – A szolgálatod kell.

Felpillantottam. – Felség, ha megkegyelmez nekem, életem hátra levő részében teljes szívemből Önt  fogom szolgálni! – bármennyire is küszködtem magamban, élni akartam.

- Ezt el is várom. – bólintott, s talán egy aprócskát megrezdült a szája sarka, de nem voltam benne biztos. Levegőt vett, és lesimította a szoknyáját.

   Ekkor kintről dübörgés hallatszott, majd berontott a szobába egy udvarhölgy; még időm se volt felfogni, magán kívül elkiáltotta magát:

- Felség, az édesanyja! – Sook Myung hercegnőnek elkerekedtek a szemei a meglepettségtől. – Rosszul lett!

   Nem tudtam meg, miért jött el hozzám a hercegnő személyesen, mert rögvest szó nélkül kirohant, hogy a királynőhöz siessen. S nem is jött vissza már aznap – egyedül hagyott a szobában, és csak annyit üzent az udvarhölgyekkel is, hogy semmiképpen sem hagyhatom el a szobát, amíg ő vissza nem jön.

   Sötétedett már, félhomály ült a szobára, de nem volt több egyetlen gyertyacsonknál az alacsony asztalon. Felkeltem, és odamentem az ajtóhoz, óvatosan kilesve, hogy találok-e ott udvarhölgyet, akinek szólhatok – eszem ágában se volt elhagyni a szobámat, mert épp elég bajom volt már így is, nem hiányzott más. De senki nem tartózkodott a folyosón, és még hangokat se hallottam, ami rájuk utalna, csak néhány madár esti éneke hallatszódott be a fákról. Kiléptem végül a folyosóra, hogy keressek valakit, aki hozhat nekem egy gyertyát – s egészen az épület kapujáig eljutottam, de még mindig sehol senki nem volt. De ott megtorpantam: valaki elsietett az épület előtt, aki nem udvarhölgy volt, de mégis ismerős ruhát hordott, s hórihorgas alakja egy férfira utalt. Behúzódtam a bejárati ajtót erősítő főoszlop mögé, s megvártam, amíg elment, majd kilestem: egy hwarang volt, nem csak a szemem káprázott. De mit keres ilyen időtájt egy hwarang, egyedül a palotában? Utána eredtem, pedig az állt szándékomban, hogy gyertyáért megyek. De véglis csak egy kis kitérő, nem lehet belőle baj.

    A lovag a királyi rezidencia felé sietett, s egy pillanatra megfordult bennem, hogy talán a királynőhöz siet ő is, de aztán hirtelen elfordult a kapuban. Én még épp időben húzódtam takarásba, s élesen hegyeztem a fülemet, mikor valaki megszólalt.

- Bocsánat, hogy későn jöttem. – szólalt meg a hwarang. A megérzésem nem csalt, Sam Maek Jong volt az. A szívem mintha a torkomban dobogott volna, ahogy a következő szavakat meghallottam. – Egész nap lefoglaltak a teendők…

- Időben van, felség. – a második hang egy idősebb valakié volt, nem tudtam kié, de nem volt teljesen ismeretlen… lehet, hogy a városban, vagy a hwarangok házában már hallottam? – Át kéne öltöznie…

- Van nincs ilyesmire időm, Pa Oh, az anyám beteg.

Összeszorítottam a fogaimat, s a számat betapasztottam a kezemmel, nehogy felsikítsak, ahogy eszembe jutott minden egybeesés. Hiszen legutóbb talán nem is gondoltam komolyan, csak egy elmélet volt, amit elmondtam neki. De most már világos volt. S hirtelen minden érthetővé vált: a színjátékai, a királynő fokozott figyelme a hwarangokra vonatkozólag, a többiektől való apró távolságtartás.

- Fel nem fedheti magát ilyen ruhákban!

- Már éjszaka van, mindenki alszik… - a hangok lassan eltávolodtak, s én is fellélegeztem egy pillanatra. Megvártam, míg néma csend lesz mindenhol, majd eliramodtam az ellenkező irányba.

   Egyetlen egy szál gyertyáért viszont hiába való volt az egész palotán átosonnom: a tároló ugyanis be volt zárva.

   Csalódottan fordultam hát vissza, de a sarkon megtorpantam: a főudvarhölgy, és két beosztottja sétált el, s valamit halkan beszélgettek. Visszahúzódtam és olyan gyorsan kereket oldottam, amennyire csak lehetett. Nem hiányzott, hogy bárkivel összeakadjak, így aztán kerülőúton mentem vissza a fogdának is nevezhető szobába. Tudtam jól, hogy milyen veszélyekkel nézhetek szembe, hiszen koromsötét volt, és a hátsó falak mentén szöktem vissza a hercegnő rezidenciája felé – már messziről láttam, hogy égnek a lámpák nála és a királynőnél, s mindannyian fenn vannak. Csak reménykedtem, hogy nem történt semmi baj.

   Magam sem tudom hogyan jutottam végül vissza az épületbe, mert a bejáratokat őrizték, de még az épületek mögött is kockázatos volt elmenni. Valahogy azonban találtam egy nyitott ablakot, ahol sötétség honolt… nem sokat gondolkoztam, s bemásztam rajta.

   Óvatosan ereszkedtem le, sikerült egy karcolás és hangos toppanás nélkül leérkeznem, majd végül körülnéztem: alighanem az egyik raktárba jutottam be, mert régi paravánfalak és nem használt tekercseket halmoztak fel, vagy támasztottak neki a falaknak.

- Nem hiszem, hogy csak az időjárás volt az oka. – csendült fel egy hang a vékony papírfalak túloldalán. Megdermedtem, ugyanis Sam Maek Jong hangja volt. Ezek szerint már visszajött a királynétól, s most egyenesen a hercegnővel beszélt.

- Hirtelen meleg jött ma, a királynő pedig már nem fiatal. – felelte Sook Myeong.

- De egész nap étvágytalanságra panaszkodott. Az orvosnak alaposabban kéne megvizsgálnia…

- Ha holnap nem javul, majd megint elküldetek orvosért. – felelte a hercegnő kissé fennhangon. – Neked viszont veszélyes ilyen időben a palotában tartózkodnod, menj hát vissza.

- Semmi jogod megmondani, mikor hol legyek. A palota épp annyira az én otthonom is, amennyire a tiéd. Még ha így is alakultak a dolgok…

- Ha édesanyánk felépül, bizonyára hamarosan beszélni fog a miniszterekkel az öröklésről.

- És már alig várod, hogy valamit közbe léphess, igaz?

Lélegzetvételnyi szünet állt be. Befogtam a számat, hogy még a lélegzetem se csapjon hangot, de a szívem össze-visszavert az izgalomtól. Egy ilyen beszélgetést kihallgatni több volt, mint halállal büntetendő bűn.  

- Ne aggódj, anyánk még mindig téged támogat, hiába vagyok én az idősebb. – felelte kissé flegmán a hercegnő. – Ha beválik anyánk terve, és a hwarang renddel megerősíti a királyi trón hatalmát a miniszterekével szemben, már le is veheted az álarcodat…

Nem szólalt meg senki, a teremre csend ülepedett, de csak egy rövid időre.

- Most mennem kell. – közölte először Sook Myung. – Késő van… - a mondatot azonban nem tudta befejezni, mert valakik dörömbölni kezdtek az ajtón.

   Odabenn toporgás, léptek zaja és egy kis pusmogás hallatszott, majd hirtelen megreccsent a papírfal – az a papírfal, aminek a másik oldalán én bújtam el – és ha nem ugrok hátra az utolsó pillanatban, pont az orrom előtt nyílt volna meg.

   Az egyik fakeret forgatható volt, s az apró reccsenéssel nyílt ki, majd átlépett rajta Sam Maek Jong. A következő pillanatban az ő szemei legalább háromszorosára nőttek, és a lábai mintha földbe gyökereztek volna – de én sem voltam kevésbé döbbent, a helyzet olyan hirtelen fordult át.

   A szája elé kapta a kezét és valamit mutogatni kezdett, amiből semmit nem értettem, így csak legyintettem, és visszább húzódtam a sarokba. Ő felém lépett egy lépést, majd mikor a szobában ismét mozgás hallatszódott, ott maradt közvetlen a fal mellett.

- Felség, bocsánat, hogy ilyen késői órán zavarom… - egy férfi hangja volt, úgy beszélt, mint egy katona. – De egy váratlanul felbukkanó pekcsei követ üzenetét hozom, azt panaszkodta, hogy ma újabb fosztogatások voltak a határmenti falvakban, és az uralkodójuk kezdi elveszíteni a türelmét…

Majd’ hangosan felsikoltottam, még Sam Maek Jong is egy rosszalló pillantást küldött felém. Hosszú hetek óta először hallottam híreket a hazámból.

- Azok a határmenti falvak valaha Silla területei voltak. Miért fosztogatnának a saját területükön? Szerintem ez inkább Pekcse figyelem felhívása, hogy provokáljanak minket.

- Ezúttal máshol volt a baj. Tudomásunkra jutott, hogy egy rablóbanda valóban fosztogatja a pekcsei falvakat. Ginzenggel és állatokkal kereskednek, de még embereket is elfognak, s Kínába adják el rabszolgáknak.

- Akkor meg kell erősíteni az őrséget. – mondta a hercegnő. – Nem kellene Pekcsével összerúgni a port, amíg ez a királyság is gyenge lábon áll. - hatásszünetet tartott, majd folytatta. – Mivel édesanyám gyengélkedik jelenleg… holnap reggel személyesen átadom a hírt neki. Ma éjjel már nyugovóra tért, nem zavarhatja senki.

   Nem esett több szó odabenn, az őr távozott. S alighanem Sook Myung is kivonult egy idő után, a hangokból ítélve.

   Beletelt egy kis időbe, mire mindent felfogtam. A szívem olyan hevesen dobogott, mintha felfutottam volna egy hegyre, és csak lassan kezdett el csitulni.

Sam Maek Jongról meg is feledkeztem – s csak akkor vettem észre, hogy merőn engem néz.

- Több kérdésem is lenne persze… - lépett egy lépést közelebb. – De inkább csak egyet teszek fel: véletlen lenne, hogy ide kerültél hallgatózni?

- Igen! – bólintottam, de láttam rajta, hogy egy szavamat se hiszi el. Persze, miért is hinné!

Elléptem egy lépést, hogy megmaradjon a távolság.

- Mennyit hallottál? – ezt már megfeszültebb arcizmokkal kérdezte. Egy pillanatra elkapta a tekintetem, de aztán lekaptam, és meredten a földet bámultam, mint aki csínytevésen értek.

- Hallottam...

Egy gyors sóhajt hallatott, de még nem nyugodott meg. Sőt, inkább csak még feszültebb lett.

- De kérem… - kezdtem könyörögni halkan. – Kímélje meg az életemet! Nem vagyok kém… felség!  - Csss! – pisszegett le nagy hévvel, s feszült hangon suttogta tovább – Ha még egyszer így szólítasz… - szemei mintha szikrákat szórtak volna, de egy lélegzetvételnyi szünet után valamivel higgadtabban fejezte be a mondatot: - Semmilyen körülmények között… nem veheted a szádra ezt a szót.

Felpillantottam. – Szóval… nem akar megöletni?

- Megölethetnélek, de miért tenném? – kérdezett vissza egy aprócska félmosollyal. – Az életed már rég a kezemben van… - folytatta suttogóra visszafogott hangon, és lassú léptekkel megindult felém. Automatikusan hátráltam, de nem tudtam a végtelenségig: a fal megakadályozott, sokkal hamarabb ütköztem neki, mint számítottam. Sam Maek Jong beszorított a sarokba, s mielőtt merszem lett volna a szemébe nézni, ő lassan felemelte az egyik kezét, és a nyakamhoz érintette. Megdermedtem, s az értetlenséggel és pánikkal küszködve próbáltam kapaszkodni valami épkézláb gondolatba, vajon most mit akar tőlem.

   Ujjai alig érintették a bőrömet egy pillanatnál tovább, épphogy csak hátracsusszantak a nyakamon a tarkóm felé, megtorpantak egy pillanatra.

- Nem hiányzik valami a nyakadból… kis pekcsei lány?

Ijedten ránéztem, s ő elégedetten elhúzta a kezét, és eltávolodott egy lépést.

De hisz honnan…

- Az a medál az életed. És az enyémért cserébe, még egy darabig nálam marad.

Mire kettőt pislogtam, már el is tűnt előlem arra, amerről én jöttem: az ablakon át távozott.

***

   Nem kellett sokat várnom, mire meg tudtam, mik a hercegnő szándékai velem: másnap reggel hívatott magához, és közölte: maga mellé mellett fog tartani.

Elkerekedtek a szemeim a döbbenettől.

- Nem a bizalmasam leszel, hanem a segédem – magyarázta – bárhová megyek, velem kell jönnöd. El kell kísérned és minden percben a szolgálatomra kell állnod, akár a könyvtárba, akár az íjászpályára megyek. Ha beteg vagyok, éjjel-nappal kell ápolnod. Megértetted?

Bólintottam.

   Valahogy nem éreztem megkönnyebbülést. Jobban tetszett, míg az utolsó szolgálók közé sorolt, és a reggeliket kellett átvinnem a hwarangokhoz, meg mosni jártam a folyóra. Ezentúl még annyi szabadságom se lesz, mint eddig; „ha egyszer bekerülsz a palotába, sohasem jutsz ki” – jutottak eszembe az apám szavai. Ezt akkor mondta nekem, mikor egyik nap a királyné a szomszéd városon vonult keresztül, és mi mind odamentünk, csak hogy megnézzük a menetet. El voltam ájulva azoktól a színektől, amelyek az udvarhölgyek ruháin voltak, s az egészet olyan pompásnak láttam, hogy én is udvarhölgy szerettem volna lenni. Apám óva intett, hogy a palotába menjek. S tudtam, hogy igaza volt.

   A királynő aznapra már visszatért hivatali körébe: míg a hercegnő körül sertepertéltem, az udvarhölgyek a látogatásának hírét hozták, s Sook Myung így véglegesen kizavart egy időre a szobájából, hogy négyszemközt beszélhessen az anyjával.

Kiballagtam az épületből, és a tornác mellett indultam el egymagamban – még kicsit örültem is neki, egy percnyi szabad levegőnek. De a hátam mögött tisztán hallottam, ahogy a királynő udvarhölgyei rólam pusmognak:

- Tudnám mit tett a kis csitri, hogy most így kivételez vele!

- Nincs semmi különös képessége, még csak nem is szép… - tódította a másik.

- Majd rájön, hogy nem kiváltság ez, hanem inkább átok… - recsegte az első félhalkan.

- Miért, hát nem az a legnemesebb dolog, hogy a királynőt szolgálhatod személyesen? – hüledezett a fiatalabbik.

- Mindenki azt rebesgeti, sokkal nehezebb, mint bármi mást csinálni. Nyomorult jómagam ezt persze sose fogja már megtudni, valóban mi igaz. De én mondom, ennek a hercegnőnek nincs szeme, hogy azt a kis csitrit választotta…

   Nem foglalkoztam velük, de mégis bántott, amiket mondtak. Ha tehettem volna, most azonnal cseréltem volna bármelyikükkel.

***

(Ban Ryu)

   A pagoda peremén üldögéltem már egy ideje, s nem volt más társaságom, csak a szélben sötéten imbolygó lombkoronák, s a bagoly, amely időnként felhuhogott az egyik fán. Rá vártam, mert megüzente… Az üzenetet most azzal a lánnyal küldte, akinek megint elfelejtettem a nevét, pedig annyi bajt okozott már nekünk… Meg van, Soo Young! Ő hozta el egészen a hwarangok házának kapujáig, még mielőtt becsukták volna. Még csodálkoztam is, hogy a hercegnő vele üzengetett, de ezek szerint megbízott benne.

   Patadobogás keveredett a sustorgó szélzörejbe, s tudtam, hogy ő lesz az: hamarosan ki is vált a sötét homályból, s megjelent a hercegnő csuklyás alakja éjfekete paripáján.

   Ahogy a ház előtti kis udvarra ért, megállította a lovát, s leszállt. Egy pillanatra körülnézett, de hamar megtalált engem – átsétáltam a kis ívelt hídon a patak felett, és meghajtottam a fejem üdvözlés képpen.

- Felség… - szólítottam meg, de ő csak felemelte hófehér kezét, s intett, hogy hallgassak.

A pagodához ment, s csak ott állt meg, a közepén. Ott lehúzta a csuklyát a hajáról, s rám nézett.

- Változik a terv. – mondta röviden. Ez meglepett. Gyorsan beszélt, egy kissé izgatottnak tűnt a hangja. – Amit eddig mondtam, felejtsd el mindent. Az anyám a hwarangok közül néhány osztagot el akar küldeni a határhoz, délre.

- A pekcsei határhoz? – kaptam fel a fejem. Pekcsével mindig voltak nézeteltérések, de ezúttal nem tudhattam, mi a helyzet. Abban is biztos voltam, hogy nem szívesen mennék Pekcsébe, ha egy mód van rá.

A hercegnő bólintott.

- De hát miért?

- Egy követ aggasztó híreket hozott… vagyis… az anyám szerint aggasztóak… szerintem kicsinyesek. Shillai rablóbandák fosztogajták azokat a határmenti falvakat, amelyek valaha a mi falvaink voltak… még a nagyapám előtti időkben. S ezért anyám békeőrjáratot szervez, a hwarangokat is be akarja fogni. Ez keresztbe lőtte az eredeti tervet…

Nem értettem még pontosan, de továbbra is feszülten figyeltem.

- Biztos voltam benne, hogy nem küldené el a trónörököst, de ma meghallottam, mikor a parancsot kiadta! S elküldi őt is, meg téged is, s az egész osztagot…

- Ez váratlan fordulat… - morogtam, inkább csak magamban.

Rövidke szünet állt be, majd Sook Myung hirtelen felpillantott.

- De ezt a fordulatot… még a javunkra fordíthatjuk. Az idő sürget, ha tovább várunk, a hwarangok túl erősek lesznek… Ban Ryu… - nézett fel rám, s mintha bársonyosabban csengett a hangja, ahogy a nevemet kiejtette. – …bízhatok a szavadban, ugye?

- Igen, felség.

- Megígéred, hogy megteszed, amit mondok?

- Minden tőlem telhetők megteszek, felség.

- Ha megteszed, nagy jutalomban lesz részed.  Rangot adok, és visszahozatom vérszerinti apádat. De tudnod kell, hogy nem egyszerű feladat…

- Felség, az életem az Ön kezében van.

Sook Myung hercegnő elmosolyodott, s egy pillanatra arca széppé vált a holdfényben. De aztán elfordította arcát, s az udvar túlsó felén levő lakatlan házra pillantva megfeszült arcizmokkal folytatta:

- Egy csapdát kell állítanunk.

15. rész

/Tudom, beígértem a hamar feltöltést, és ezért nagyon szégyellem magamat, de... sokáig nem készült el a végleges változat, majd el is felejtkeztem a félév végi beadandók miatt, (tudom jó kifogás, de na. Azért azt is kell :)) De cserébe, dupla résszel jövök, mert közben elkészültem a következővel!  /

~ ~ ~

Sodrással, vagy ellene?

(Ban Ryu)

- A vér a fontosabb, vagy a papír?  – kérdezte Sook Myung hercegnő. Hangja kiegyensúlyozott volt, és hűvös. Sötét szemei ezüstösen csillantak meg, mint az éjszakában a félhold.  – Miért követnéd vakon a nevelőapád tanácsait? Ő csak addig segít, amíg az ő javát segíted… te viszont sokkal többre viheted, ha jobban megfontolod, mit teszel… - a hercegnő már nem engem nézett, hanem a bal csuklóját, amit most felfordított: s hófehér bőrén aranyosan csillant meg a szép ékszer.

- Fenség…

Most felnézett, s alig láthatóan rám mosolygott. A pillantása fémes volt és rideg, de valami mégis egy kis melegséget sugárzott.

- Látod, nem vagy ostoba. Nagyon is jól következtetsz. – Sook Myung felállt a kút melletti padról, és ellépett egy lépést.

- Nem értem, mire gondol pontosan… - motyogtam. Nem akartam, hogy elmenjen. Még nem tudtam semmit sem… és ő tudta. Tudta a választ, s nála biztosabb forrásból nem tudhattam volna meg.

- De hisz nagyon is jól tudod… - mosolyodott el ismét sejtelmesen, s hangja elhaló volt, beleveszett a levegőbe. Felálltam hogy utána nyúljak, de ő ellépett, majd suhogó ruhájában sietősen eltávolodott.

Megindultam utána, hogy kifaggassam, de alig léptem egy lépést, megbotlottam valamiben… s zuhanni kezdtem a föld felé.

Megrázkódtam. Kipattantak a szemeim, de csak a sötét gerendákat láttam a fejem fölött.

Álom…

Átfordultam a másik oldalamra, s újra behunytam a szememet. Összezavarodtam… Sook Myung egészen biztosan nem ezeket a szavakat mondta valóban… Próbáltam koncentrálni, de az igazából elhangzott szavak most nem jutottak eszembe. Összemosódott az álombeli Sook Myung a valóságossal, s minél inkább próbáltam felidézni magamban a valóságot, annál inkább nem sikerült.

Behunytam a szemem – s ugyanaz a kép jelent meg előtte, mint már egész álló nap: a király karkötője, a gazdája nélkül, egyamagában pihent az asztalon, apám házában.

***

   Átvészeltem az éjszakát, bár reggel is még ugyanúgy sajgott a vágott seb, mint az éjjel. Haza kellett mennem mindenképpen, hogy kitisztíttassam a sebet. Napkeltekor elindultam az éjjeli rejtekhelyről, ahol meghúzódtam.

   Délelőtt értem be a városba, s a zajos nép pusmogásaiból kihallottam, hogy mindenki a tegnap esti történtekről suttog. Mereven az utat nézve törtem előre a poros úton, kerültem a szemkontaktust mindenkivel – valahogy mégis olyan érzésem volt, hogy mindenki engem néz a szeme sarkából. Elvégre… szakadt, sáros és talán még vérfoltos is volt a ruhám. Gyorsan behúzódtam egy szűk utcába, ahol már feleannyian mászkáltak, s jobbára nem a pletykás nép, hanem a dolgos emberek fordultak csak meg. Lendületesen masíroztam, de a következő ház sarkánál véletlenül mégis majdnem belefutottam valakibe…

- Ban Ryu, hát te itt… - kiáltott fel. Kettőt pislogtam, s Soo Hóval néztem farkas szemet. Soo Ho viszont nem egyedül volt, félig eltakarta ugyan, de mögötte volt… a húga. A húga lenne?

- Khm… - köszörültem meg a torkomat, de nem jött a válasz olyan könnyen.

- Mostanáig odakinn voltál? – nézett végig rajtam. Védekezőleg a húgának intett, hogy húzódjon be a háta mögé. Kezdtem meglehetősen frusztrálva érezni magam. Nem akartam műsort csinálni…

- Hagyj, most dolgom van. – morogtam oda szárazon, és félre léptem.

De ő elém vágott

- Mindenki gyanakodik a tegnapi miatt. – suttogta Soo Ho vészjóslóan. – Te, Sam Maek Jong és Han Sung is eltűntetek, s senki nem talált meg… Hol a fenében voltál, ha? – egyre hangosabb és feszültebb hangjára kezdett bennem is felmenni a pumpa. Ökölbe szorítottam a kezem, de igyekeztem tűrni, és nem balhét csapni. De még mielőtt megszólaltam volna…

- Bátyus, ne keresd a balhét! – rivalt rá a háta mögül a húga.

Erre felemeltem a fejem. De Soo Ho is megpördült, s megrökönyödve nézett a húgára.

- Soo Yeon…

- Tegnap láttam, amikor hazafele vágtázott. Biztos sietős dolga volt, de nem hiszem, hogy bármi rosszat tett volna. És azért, mert valaki kinn tölti az éjszakát, még pont te vennéd kérdőre? – meresztette a szemeit a bátyjára.

Erre el kellett fojtanom egy mosolyt – Soo Ho egy pillanat alatt felpaprikázódott, vöröses foltok jelentek meg az arcán, s az arcizmai megmerevedtek.

- Soo Yeon eszednél vagy, hogy az ellenséget véded?

- Ellenség? – kiáltottam, de Soo Ho húga hangjával egyszerre csendült fel az enyém.

- Ellenség? Maximum az apád ellensége… egy csapatban kell dolgoznotok, tökfej!

- Chh… még miket mondasz rám? – förmedt rá Soo Ho, s ha lehet, mégjobban felfújta magát.

- Miért? – öltött nyelvet a lány. Cseppet se vette komolyan a bátyját, s valamiért ez tetszett.

Soo Ho épp át akarta karolni a lányt a tarkójánál, de az fürgén elugrott előle.

- Nem avatkozok bele a családi viszályaitokba… - léptem oldalra. – Majd ebédnél találkozunk. – intettem oda ridegen Soo Hónak, s ott hagytam őket, amilyen gyorsan csak tudtam.

- Micsoda egy… tökfej. – morogtam magamban, s az utolsó szóra elmosolyodtam.

***

 (Moo Myung)

   Teljesen felforgatták a hwarangok házát. A vizsgák épphogy véget értek, az eredményt kihirdették, s mindenki elindult már ünnepelni a városba, s csak páran maradtak az udvaron, vagy a hálótermekben… mi a fürdőházban voltunk, csak később akartunk kimenni ünnepelni. Akkor tört ki a pánik, amikor Soo Ho észrevette az árnyat a gerendák fölött a fürdőházban. Az utolsó pillanatban kiáltotta el magát, mielőtt az Sam Maek Jong fejére dobhatott volna valamit. Sosem láttam még ehhez hasonlót… hogy valaki képes lett volna kést vetni szemtanúk láttára, hiszen Soo Ho is és én is ott voltam. De amint Soo Ho elkiáltotta magát, Sam Maek Jong félreugrott, és az egész fürdőház felbolydult – az árnyak – eltakart arcú, fekete ruhát öltött harcosok – hiába voltak jól képzettek, szervezetlenek voltak, s hárman jöttek hármunk ellen, mi pedig könnyen elintéztük őket. De már hallottuk, hogy odakinn zajlik a csetepaté. Igazság szerint hallottuk már korábban, hogy valami nincs rendjén, de az egész csak később kezdődött el: valaki betört a hálótermekbe is. Aztán Sam Maek Jong meglátta Ban Ryut a kerítés mentén rohanni, és utána eredt. Fogalmam sincs, hogy miért lett ennyire megszállott, de az utóbbi időben törni lehetett a fagyott levegőt köztük, olyan szilárd volt a gyűlölet. Ban Ryu tényleg megváltozott mostanság – mondhatni, hogy elhidegült – de ettől még ő is a csapat része maradt, s most már (a vizsgák eredménye alapján) egy osztagba is kerültünk ráadásul.

   A hatalmas káosz közepette eltűnt a szemünk elől Sam Maek Jong és Han Sung is, nem csak Ban Ryu – mégse kereste őket senki, hiszen mindenki a tüzes nyilak okozta károkkal és az elkövetők lenyomozásával volt elfoglalva.

- Uram, engedélyt kérek a keresésükre…

- Nincs kivétel a kijárási tilalom alól, se neked se másoknak. – csóválta a fejét a tanárunk. Az egész rezidenciát szigorú felügyelet alá vonták, a királynő testőröket küldött a palotából, visszarendelték az ünneplő hwarangokat még aznap este, s másnap reggelig senkit nem engedtek ki. De Han Sung és Maek Jong még mindig nem ért vissza, és nem tudtuk hol lehetnek. – A keresőosztag végzi a munkáját, se neked, se másoknak nem kell rááldoznod az időt… és a biztonságodat.

Bólintottam, nem tehettem mást. A tanár bölcs pillantással vette tudomásul, hogy megértettem, amit mondott.

- Lehet tudni, hogy miért történt…

- Egyelőre nem tudni semmi biztosat. – szögezte le. – A nyomozócsapat annyit derített ki, hogy kerestek valamit a hálótermekben. Azonban nem tűnt el semmi.

- De megtámadtak a fürdőházban is… Sam Maek Jongot…

- Gyanítható, hogy nem csak Sam Maek Jongot akarták megtámadni, hiszen hármótokra pont hárman támadtak… nálatok kerestek valamit, de nem tudták, hogy pontosan hol találhatják – ezért támadtak több oldalról – de mivel mindannyiótokról tudjuk, honnan jöttetek, és kik vagytok… - itt egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd folytatta – halvány sejtésem sincs, mit kereshettek. Hiszen láttátok, a tegnapi ellenőrzéseken is kiderült, hogy nincs semmi… semmiféle gyanús tárgy, amit kereshettek.

Bólintottam ismét. Ezt már mind tudtuk, az öregtől semmi újat nem hallottam. Végül kisétáltam a házból, visszakullogtam a hálótermek felé, de a furcsa érzet nem múlt el – hol lehet Sam Maek Jong, Han Sung és Ban Ryu… és hogy lehetett, hogy szegény lány, akit szinte oktalanul záratott a főnöknője a régi fogdába, kijutott, mielőtt lángra lobbant volna az egész?

   Ha egy pillanatra is azt hittem, hogy unalomban fog eltelni a nap, csak kettőt kellett fordulnom, hogy rájöjjek, tévedtem. Yeo Wool rohant felém, és félútról már kiabálni kezdett:

- Itt a királynő! Mindenkinek meg kell jelennie a főépület előtt…

A királynő megjelent a hwarang-házban, és ellenőrizte a létszámot.

   Az arca beesett volt, mint aki nem aludt egy szemhunyást sem, s amikor fülébe jutott a hír, hogy néhányan hiányoznak, fehérré vált, mint a fal. Az ijedtségét még a sokadik sorból is láttam, s egy pillanatra mintha az egyensúlya is meginogott volna… de aztán egy másik palotabeli hivatalnok átvette a szót, s semmit nem lehetett érezni a pillanatnyi bizonytalanságból. Csak létszámellenőrzést tartottak, s feljegyezték azokat, akik nem voltak jelen.

   Szétszéledtünk, s én megszaporáztam a lábaimat, egyenesen a gyógynövényes raktár felé, ahol Ah Ro a szokott munkáját végezte.

- Ah Ro… - rontottam be kopogás nélkül. Nem voltam épp feldúlt, de nyugodt sem. A lány azonban sokkal jobban megrémülhetett, mert elkerekedtek a szemei és halkan felsikoltott. – Ne haragudj… nem akartalak megijeszteni.

- Történt valami? A királynő… mit mondott? – nézett fel rám, mert egy nagy edényen ülve aprítgatta a száraz leveleket.

- Semmi különös. De mindenképp meg akartam kérdezni… - köszörültem meg a torkomat. – Tegnap, mikor hazamentél… nem láttál senkit sem?

Ah Ro tegnap is napnyugtakor hagyta el a hwarang házat, s az incidens nem sokkal utána történt.

- Nem – rázta a fejét. – Ha bármit tudnék róla, azt elmondtam volna azonnal.

- És Sam Maek Jong… meg Han Sung… róluk se tudsz esetleg…

De a válasz ismét egy fejrázás volt. – Apámmal voltam otthon. Csendesen iszogatott egy darabig az egyik falubeli cimborájával, majd elaludhattak, nem hallottam a hangokat egy idő után. Én is hamar elaludtam. Nem tudok semmit róluk… - halkult el a hangja. Majd egy kissé vékonyabb hangon hozzá tette: - Szerinted bajuk eshetett…?

- Meg kell találnom őket, még ma. – jelentettem ki határozottan, és menni készültem.

- Moo Myung! – kiáltotta a nevemet, mire megfordultam. Furcsa volt, hogy a nevemen szólított, s valami különleges borzongás futott végig a gerincemen. – Kérlek, vigyázz magadra.

Apró szünet után bólintottam, majd gyorsan kimentem.

   Hevesebben vert a szívem, mint szokott, még akkor is amikor a lovamat nyergeltem, és nem tudtam megmagyarázni miért. Sam Maek Jongért és Han Sungért aggódtam volna, vagy Ah Ro aggodalma élesztett bennem is több aggályt? Valami megváltozott tegnap este… s valamiért nem szűnt ez az érzés.

   Felpattantam a nyeregbe és felvágtáztam a gyakorlópálya emelkedőjén a gerincre, ahonnan beláthattuk a völgyet. Fogalmam se volt, merre fogok elindulni. Csak az egyik tanárom tudott róla, hogy a keresésükre indultam személyesen – a királynő is rájuk állított néhány csapatot, de azok hivatásos katonák voltak – de én jobban ismertem a fiúkat, s tudtam minden helyet, amit ők ismerhettek. Bárhol is lesznek, nem tűnhettek el nyomtalanul. Felnéztem a felhők közül elővillanó napra, s egyik fénysugara pont a nyugati domboldalra mutatott – nem gondolkodtam tovább, s megsarkantyúztam a ló oldalát.

***

- Moo Myung! – kiáltott valaki a patak mellől. Megállítottam a lovam, és a hang irányába néztem. A patak partján Han Sung állt, és épp a lovát itatta.

- Han Sung! Te mit csinálsz itt?

Elég furcsán festett… miért itatná épp itt a lovát… valahol a semmi közepén voltunk, az erdőben, egy völgyben, messze a falutól, s minden emberi nyomtól.

- Szomjas volt… de egyébként épp visszafele tartok… ha engem keresel. – tette hozzá a végére, mintha nem lenne biztos benne.

- Nem csak téged. – Helyesbítettem. – Hol van Sam Maek Jong?

- Velem együtt indult el, de előre ment. – felelte derűsen. Közben odasétáltam, és megálltam én is a patak mellett. – Van még valami?

- Nincs. – ráztam a fejem. Han Sung visszaszállt a lóra, és lépésben elindultunk. – Han Sung, remélem tudod, hogy mindenki rátok vár már… - kezdtem. – Tudni akarják, hova tűntetek. Mit derítettetek ki? – szegeztem neki a kérdést.

- Majd később elmesélem. – zárta rövidre. – Ha Sam Maek Jong is ott lesz.

S azzal megsarkantyúzta a lovát, és vágtára váltott. Nem tehettem mást, követtem, s bíztam benne, hogy tényleg elmondanak mindent az elejétől egészen a végéig.

***

(Ban Ryu)

   Összegyűltünk a főépületben – mindenki ott volt, Han Sung is, Sam Maek Jong is, hogy végighallgassuk azt az unalmas beszédet, amire számítani lehetett.

„Áruló lehet köztetek…” kezdte az öreg, s hangját olyan néma csend követte, mintha egy temetésen beszélne. „Besúgó lehetett közöttünk, aki segítette a tegnapi események kitörését. Ez megbontja a rendünk biztonságát, ami arra hivatott, hogy összetartson, és együtt védje meg az országot…” – nem figyeltem már rá. Mondhatnak akármit… nem fognak rájönni, ki volt az. Nem marad más, csak a tudatlanság, ami bizalmatlanságot és gyanakvást ébreszt.

Éreztem a többieken, hogy szoronganak – szivárgott a ruhájukon át, bennakadt a lélegzetük – ezentúl már nem működhet semmi ugyanúgy, mint előtte. Mindenki attól tartott, hogy a mellette ülő, a saját szobatársa, padtársa, vagy a legjobb pajtásának köze van az ügyhöz. Csak én ültem ott teljes nyugalomban – furcsa biztonságérzetet adott ez a bizonytalanság – hisz senki sem tudott róla, s azok, akik tudták, soha nem fogják elmondani, ebben biztos voltam. Túl gyávák voltak.

- Ban Ryu… - szólított meg hátulról Soo Ho kifele menet az épületből. Mindenki megindult a hálóhelyiségek felé – ezúttal sokkal jobban felügyelve voltunk, mint eddig. – Ami a ma délelőtti dolgot illeti…

- Elnézést akarsz kérni, hogy meggyanúsítottál?

Soo Ho lesütötte a szemét.

- Azt hiszem, nincs rendes bizonyítékom… - vallotta be, s elégedetten elmosolyodtam. De felvonta a szemöldökét, és folytatta – De attól még mindig furcsa vagy nekem! És ki fogom deríteni, hogy miért…

   Felnevettem valamiért. Sosem tudtam Soo Hót komolyan venni, valahogy túl… túlságosan hiszékeny volt. De még ő is elbizonytalanodott, pedig délelőtt egy kissé kutyaszorítóban éreztem magam, mikor megvádolt. Ha a húga nem lett volna ott, és nem kotyog bele feleslegesen… de tulajdonképpen hálás voltam neki. S titokban az adósának éreztem magam.

   Ma este szokatlanul csendes volt a hwarangok háza. Mindenki rendben viselkedett, s korán ment aludni, ilyen nagy rend talán még egyszer sem fordult elő azóta, hogy beköltöztünk. Korán elaludtak, s azt hiszem én maradtam egyedül ébren – s valamiért bármennyire is biztonságban éreztem magamat, nem jött álom a szememre. Eszembe jutottak a hercegnő szavai. Még mindig összemosódtak az álommal, s nem tudtam, mi az igazság, s ez zavart. Meredten bámultam a fejem fölötti gerendákat, s közben a többiek szuszogását hallottam, meg néha a kuvikokat a kinti fákon. Csak egyetlen mód van rá, hogy megtudjam, pontosan mit akart a hercegnő… Vajon alszik már ebben az órában?

~ ~ ~

14. fejezet

Holdfény az éjszakában

/Ez csak egy rövid rész, folytatása következik./

(Sam Maek Jong)

- Ő volt az… - motyogta az öreg. Púposan állt, kezével a derekát fájlalta. Alighanem meglökték, amikor Ban Ryu és még néhányan betörtek a házba. – Az a hwarang…

- Tett valami ezelőtt is? – kérdeztem.

Az öreg alig láthatón, de bólintott.

- A múltkor… azt mondta, ha nem engedelmeskedek neki, legközelebb nem egyedül tér vissza… - lihegte falfehér arccal. – Nem hittem neki, de…

- Feküdjön le. – lépett oda Soo Young, és már nyúlt volna hogy segítsen neki, de én megakadályoztam.

- Te is megsérültél, inkább magaddal foglalkozz. – mordultam fel, mert nem akartam ott látni, ahogy sertepertél körülöttünk. S talán mert tényleg féltettem, hogy esetleg megsérült…

- Semmi bajom! – vágott vissza a csípős modorában, majd sértetten kisétált a házból.

Na ez sikerült.

Hagytam, hogy az öreg tata belém kapaszkodjon, ahogy lefeküdt ismét a szalmaágyára, de makacsul nem kért több segítséget.

- Mivel fenyegetőzött még?

- Semmi mással… megint rám bízott valami levelet, hogy írjak meg… de fenyegető üzenetnek tűnt… már a múltkor is. – köhögött az öreg, de szerencsére nem hagyta félbe a mondatot. Vett egy újabb levegőt, s egy szuszra gyorsan elmondta. – Én nem akartam senkire ráhozni a frászt, elsőre fizetett, de legutóbb már csak annyival fizetett volna, hogy életben hagy és nem éget fel mindent…

A szavai némán csengtek a fülemben még utána is. Ban Ryu képes ilyen messzire menni? Sose tűnt szimpatikus figurának, de a mai lépésével egyenesen undorító volt. Egy öregembert fenyegetéssel bántani egyébként sem tiszta játék, bárki is utasította Ban Ryut, hogy ezt tegye. Habár erős sejtésem volt, hogy a nevelő apja parancsaira cselekszik, s nem saját magától. De ez nem volt kimentő ok. Valamiért ő is meg akarta tenni, a puszta szülői nyomásnál több kellett, hogy legyen, ha idáig elmerészkedett. S ami még veszélyesebbé tette, hogy immár felvállalta a saját arcával. Vége az inkognitónak, és a titokban mesterkedéseinek… most már nyílt harccá válhat, bármelyik perctől kezdve.

Kimentem, s odakinn Han Sung állt a tornác mellett egymagában.

- Miért csinálta? – kérdezte Han Sung tanácstalanul, de csak a fejemet ráztam.

- Nem jelent semmi jót… - motyogtam, inkább csak magamnak, mint neki. Végigjártattam a tekintetem az udvaron, valami menekülő utat keresve, de se Mi Ryongot, se Soo Youngot nem láttam. A fiú viszont nem úgy tűnt, mint aki tovább firtatná a megválaszolatlan kérdést, s mint aki tudja, kiket keresek, megfelelte a fel nem tett kérdést.

- A fürdőházba mentek, ha érdekel. – rántotta meg az egyik vállát.

- A fürdőházban… van itt fürdőház? – figyeltem fel. Rám is rám fért volna egy nagy dézsa forró vizes fürdő egy ilyen nap után.

- Ott hátul van, de mi csak később mehetü…

Nem vártam meg Han Sung mondatát, csak legyintettem, mint akit egy cseppet se érdekel az egész. Elléptem két lépést, de a fiatal lovag még pont hallótávolságon belül szólalt meg újra – mégsem sikerült megmenekülnöm a gyanakvása elől…

- Sam Maek Jong. – a hangja is komolyan csengett, mint aki semmi jóra nem számít. – Furcsa ez az egész. – mondta. – Ez a rejtélyes hajsza a király körül…

- Furcsa mi? – fordultam meg hirtelen. Felvettem a rideg, cinikus álarcot, amit mindig magamnál hordtam. – Egy arctalan, névtelen valakit keresnek… mintha egy kísértetet vadásznának… - nevettem fel kesernyésen.

- Ja, kísértetet… - bólintott Han Sung is egy kis vigyorral, mint aki átvette a hangnemet. – Mondják, hogy a kísértetek köztünk járnak…

Önkéntelenül is ránéztem – miért hiszem azt, hogy ez a fiú sokkal többet tud, mint amennyit mutat? Vajon megsejtette?

Nem szóltam, kivártam, mit mond következőnek, de végül nem szólalt meg, csak egy kis szünet után.

- Én a király pártján leszek. – mondta. – Ha elkezdődik a harc.  

Keményen csengtek a szavak, de sajnos igaza volt. S féltem egy kicsit tőle, ezt be kellett vallanom.

- Én azért álltam be hwarangnak, hogy a királyt támogassam bármi áron. Bárki is legyen az, bárhol… ha felfedi az arcát, rám számíthat.  

Bólintottam, majd lassan elléptem a tornáctól. Roppant kínosan éreztem magam. Mintha egyszerre beszélt volna hozzám, meg valakihez, akit nem ismer, aki valahol messze rejtőzködik.  Han Sung furcsa fiú volt, de egyre biztosabb voltam benne, hogy sokkal okosabb, mint aminek elsőre hittük.

   A király pártján áll… egy arctalan, névtelen rejtőzködő oldalán, aki képtelen megmutatni az arcát az emberek előtt. De az őszintesége egy kis bátorságot adott az arctalannak, egy kis hitet ültetett el, hogy talán még sikerülhet egyszer. Egy támogató… vajon mennyi mindent lehetne elérni egyetlen támogatóval?

***

(Soo Young)

   Ban Ryu a királyt kereste… Engem keresett, mert nálam volt… ugyanez visszhangzott a fejemben újra és újra még azután is, hogy Mi Ryanggal kiáztattuk magunkat a kis fürdőházban. Ahogy elpárolgott a gőz, a gondolatok úgy ültek vissza a fülem tövébe, s a magukét suttogták, amíg majd’ megőrültem tőlük újra. Ban Ryu a királyi ékszert kereste, ami nálam volt…

Felnéztem a nagy tányérú Holdra, s ahogy ezüstös fényét bambultam beleveszve, a megvilágosodás, mint egy villámcsapás, futott át a fejemben. Hisz ki vesztette el azt az ékszert… Sam Maek Jong nem lehet csak úgy az őrzője… miért őrizné valaki a király ékszerét, ha a király bujdosik, hiszen ha bujdosva él, nincs szüksége másra, hogy a karkötőjét őrizgesse…

Elkaptam a fejemet, mintha a Hold ki akarná olvasni a gondolataimat. A földet bámultam, ami most sokkal koromfeketébb volt, mert a Hold előtte elvakított – de így letisztázódtak a gondolataim, s máris nem tűnt olyan valószínűnek. Talán csak átvállalta a király szerepét, hogy őt buktassák meg, s hogy megvédje a király kilétét az ő személyes által… de ez is képtelen ötletnek tűnt… mégis ki találna ki ilyen kegyetlenséget? Hiszen akkor a biztos halál vár rá…

- Au! – gondolkodás közben valamikor elindulhattam, s nem vettem észre, annyira csak a lábam orrát bámultam, hogy végül nekiütköztem valakinek… egészen pontosan neki.

- Azt ne mond, hogy alvajártál, gyenge kifogás lenne… - a csipkelődése azonnal visszarántott a jelenbe, de ahogy felnéztem az arcára, már nem azt a koszos, undok vagy gőgös hwarangot láttam, aki legtöbbször a szemembe nézett. Rejtélyes volt az arca, kezdettől fogva nagyon titokzatos volt, pontosan azért, mert annyira szabályos vonásai voltak, ami nem illett egy átlagos halandóhoz… – Hahó… - integetett az arcom előtt, mire kettőt pislogtam.

- Nem… - motyogtam, s megráztam a fejem. – Az lehetetlen.

- Micsoda? Semmi sem lehetetlen… - cáfolta meg közömbösen, de mivel nem válaszoltam, ő is csak némán fürkészte az arcomat, de végül nem tudott kiigazodni rajta. – Soo Young, olyan furcsa vagy. – bökte ki végül, s egy lépést eltávolodott.

- Furcsa? Te vagy a furcsa. – mondtam halkan, s nem vettem le róla a szemét.

- Furcsa lennék? Sok mindent mondtak már rám, de ezt... talán még senki. – részletezte szórakozottan. De nem sok kedvem volt most a színjátékaiban részt venni, a fülembe ültetett bogár ordított, hogy a végére járjak a dolognak, s amennyit csak lehet, megtudjak róla.

- Furcsa. – mondtam ismét, hogy megerősítsem magam. – Mert időnként úgy beszélsz, mintha rangod lenne, pedig nincs. A király ékszerét hordod, pedig csak a megőrzője vagy. A hwarangok házában azt beszélik, senki nem tudja honnan jöttél, és mégis te tudod a legtöbbet erről a birodalomról… a harcművészeti képességeid is kimagaslók, még a többi képzett hwaranghoz képest is… mégis ki vagy te, hogy ez mind… te vagy?

Meglepődött szemekkel nézett rám, s egy pillanata megijedtem, hogy talán túl őszinte voltam. De nem vesztette el ilyen könnyen a játszmát.

- Jó vagyok, és kész. – vont vállat egy hosszú szünet után.

Ó, ha lett volna több bátorságom, most az arcába küldtem volna a tenyeremet a szemtelenségéért. De persze nem volt. Riadt bociszemekkel bámultam rá továbbra is, s az értetlenséggel küszködve próbáltam valamit mondani.

- Hogyan… de…

- Miért érdekel, honnan jövök?- vágott a szavamba, s én vettem egy levegőt, mielőtt bármit is mondtam volna.

- Szeretném tudni ki az, aki már párszor megmentette az életemet. – feleltem egyszerűen. Soha nem gondoltam, hogy ez egy lehetséges magyarázat lett volna, csak úgy kicsúszott a számon. De abban a pillanatban rájöttem, hogy ez így igaz.

Valami bólintásfélét mutatott, de nem tudtam tisztán kivenni, mi volt az. Végül ismét rám emelte a tekintetét, és egyik kezével megfogta a vállam.

- Akkor kénytelen leszek csalódást okozni, azt ugyanis nem fogom elmondani. – felelte szárazon.

Majd elengedett, s hátat fordított.

- Akkor biztos vagyok benne. – szólaltam meg hangosan, hogy mindenképp hallja. – Más magyarázat nem lehet, különben elárulnád… más nem lehet, csak te… - habogtam, kissé hezitálva, de mégis magabiztosan. – …te vagy a király.

Sam Maek Jong megdermedt, és nem felelt egy jó darabig. Közelebb lépett egy lépést, és olyan közelről bámult a szemembe, hogy egy pillanatra attól féltem, az orrunk még véletlenül összeér. Szűkek voltak a pupillái, s feketébbek, mint a korom.

- Ilyen sületlenséget is most hallottam először.

13. fejezet

A bajkeverő

(Ban Ryu)

Nagyon nem állt jól a szénám. Elbuktam a feladatot, és tudtam, hogy az apám ezt fokozottan fogja megbosszulni, mert világosan megmondta már előtte. Nem lepett meg az sem, hogy mikor a házunkhoz érkeztem, ő már mindent tudott – hisz meg voltak a forrásai, a hírek pedig úgy terjedtek, mint a futótűz.

- Egy szavam sincs hozzád! – ordította a képembe.

- Apám, én… - kezdtem reményvesztetten, de ő belém fojtotta a szót. A homlokán mély ráncok torlódtak össze, s ebből már tudtam, hogy talán jobb, ha csöndben maradok.

- Eszedbe ne jusson könyörögni… - sziszegte. – …egy egyszerű feladatot bíztam rád… Ne merj így a szemem elé kerülni! – vetette oda, és azonnal sarkon fordult. De nekem se volt kedvem az udvaron várakozni egy újabb csapásra.

Gyáva voltam, amiért nem magam vittem véghez a feladatot, és jogosnak éreztem a nevelőapám dühét. De nem tudtam elfogadni sem. Mérges lettem, fordultam egyet és akkorát rúgtam egy vödörbe az udvaron, hogy az elrepült a következő épület tornácáig. Megindultam a lovam felé – a félszeg állat szunyókálva várakozott a kapunál, és még fel se pattantam rá, mikor rákiáltottam, hogy indulás. Vaskos patadobogással kavarta fel a port, ahogy végigdobogtam a falu egyik népes utcáján.  Csak egy dolgot akartam: megtalálni Soo Youngot, és kiszedni belőle, hogy került hozzá azaz ékszer. Soo Youngot pedig csakis akkor találom meg, ha tudom, hova vitték a zsoldosaink… átkoztam magamat, amiért rájuk bíztam ezt a feladatot, s nem magam végeztem el, holott… képesnek kellett volna lennem rá.

De még helyre hozhatom… volt egy ötletem, hova vitték őt.

Éles kanyarba fordultam, és kishíján fel is löktem valakit az úton – valaki felsikoltott, női sikoly volt, de csak elhúzódó csíkként láttam a színes ruhájában, nem tudom ki volt.

- Fékezd azt a lovat, idióta!! – kiáltotta valaki utánam, mire már megfordultam. Ketten voltak, nem is csak egy… az egyikre ráismertem, mintha Ah Ro lett volna… a hangja miatt ismertem rá. De a másik arcát nem láttam, a földön ült, és nem nézett fel.

Vállat vontam, és az utat fürkészve továbbvágtattam az erdő irányába.

Nem érdekelt semmi más, csak hogy megtaláljam… hogy végre elismerést szerezzek a nevelőapámnál… amivel aztán kiválthatom az édesapám büszkeségét.

               

***

(Soo Young)

Alig mertem bevallani, de Sam Maek Jong úgy megrémisztett, hogy majd’ remegni kezdtem a félelemtől. „Ha elárulnám… Meg kellene öljelek.” ha bárki ilyet mondott nekem Pekcsében, akkor az a barátom volt és ugratásból tette. De ez most más volt. Valami volt a tekintetében, ami óva intett. Nem csak az egész tekintetében, hanem egész lényében, ami valahogy megváltozott, amint szóba került a karkötő, és fogalmam se volt, hogy mi lehetett az.

Szerencsére Han Sung és Mi Ryong még abban a percben visszaértek, amint kezdett nagyon kínossá fordulni a hangulat.

Mi Ryong riadtan vette tudomásul a bokámat, és borogatást tett rá, majd Han Sungot is ugyanúgy kezelésbe vette, hiszen korábban az ő lába is megsérült, de a nagy rohanásban nem is figyelt oda rá. Ezért aztán feldagadt neki rendesen, véraláfutásos lett, és sokkal rosszabbul nézett ki, mint az enyém. Én pár perc fekvés után már jól is éreztem magam, és Mi Ryong engedélyével átmentem az árnyékszékre.

Itt ragadtunk éjszakára, az öreg is azt mondta, veszélyes lenne most hazatérni, és bevallom, semmi kedvem nem volt ismét a palota vagy a hwarang-ház közelébe menni. Nem jelentett többé menedéket, csak szorongást és félelmet. Féltem Sook Myung hercegnőtől, a sötét ruhás harcosoktól, és minden árnytól, ami éjszaka megnyúlik a lámpások fényében.

Visszafele tartottam, az ajtó most résnyire volt nyitva, odabenn csak Han Sung feküdt, felette pedig Mi Ryong ült – Sam Maek Jong eltűnt, már akkor, amikor ezek ketten visszajöttek a füvekkel és a borogatással. Már majdnem megfogtam az ajtót, hogy kinyissam, de a kezem a levegőben megtorpant egy pillanatra, a gyomromban pedig furcsa, kavargó érzést éreztem, ahogy a résnyire nyitva hagyott ajtón bepillantottam.

                Han Sung felült, és hagyta, hogy Mi Ryong megfogja a kezét. Először azt hittem, Mi Ryong azért fogja meg a csuklóját, mert a fiú pulzusát méri meg. De a fiú kicsit közelebb húzódott hozzá, s Mi Ryong ujjai nem tapintották ki az artériát, helyette Han Sung csúsztatta az ujjait a lány csuklójáig, majd a tenyerét felfordította, és belehelyezte a kezét. S Mi Ryong, a helyett, hogy elrántotta volna a fiúé elől, egymásba fonta az ujjaikat. Mi Ryong elmosolyodott, és ahogy ketten egymás szemébe néztek, volt valami, amit még sose láttam, hogy emberek így tudnának egymásra nézni…

                Elrántottam a szememet a jelenetről, és zavartan a földet bámultam: mintha valami csínytevésen kaptak volna rajta, pedig hát szó se volt erről. Elléptem az ajtótól, egy lépést hátaléptem, és még mielőtt fordultam volna egyet, megrázkódtam az ijedtésgtől, ahogy hátulról valaki a fülembe suttogott.

- Megzavartál valamit?

Megpördültem, és Sam Maek Jong cinkosan vigyorgó fejével találtam magam szembe. Láthatón jól szórakozott az egészen.

- Ez nem az…

- Css! – szorította az ujját a számra, és a vállamnál fogva elhúzott az ajtó elől. – Még meghallanak… – s már terelt is el más irányba.

Nem néztem vissza már, próbáltam nem elesni,ahogy Sam Maek Jong egyre messzebb taszigált az épülettől.

- Elég már… - sziszegtem a fogaim közt. – Mi volt ez?

- Ez? – intett a még mindig rényire nyitott ajtóra, habár most már semmit nem lehetett belátni szerencsére. - Most magyarázzam el? – kezdte szórakozottan, és a kezem után nyúlt.

- Úgy értem, nem kell így taszigálni, tudok magamtól menni. – pirítottam rá morcosan, ahogy elrántottam a kezem. Miért játssza meg magát ennyire?

- Ja, vagy úgy… - bólintott, s szórakozottan megmosolygott. Az udvar közepén álló nagy, öreg diófáig mentünk el, ami akkorára nőtt, hogy majdnem az egész udvart bevonta árnyékával, amit most a holdfény vetett ki. Árnyékot vetett az arcomra is szerencsére, mert úgy éreztem, mintha égni kezdene a bőröm valamitől.

- Szállj le rólam. – ráztam le végül a másik kezét is a vállamról, ami valamilyen oknál fogva még ott maradt.

- Szeretnék… de akkor nem itt lennél, hanem azoknak a kezében. – intett valahova a sötét erdőbe a kezével.

Nyeltem egyet. – Tudok… egyedül boldogulni…

Erre hangosan felnevetett.

- Azt hiszed? Ha én nem lennék, te már rég… - s kezét látványosan keresztbe húzta a torka előtt.

- Ha te nem  lennél, ez az egész hajsza a karkötőd miatt, nem lett volna! – feleseltem vissza neki. – Mégis miért ennyire nagy kunszt ez? Tényleg ismered a...

Ismét befogta a számat, s ahogy tiltakozni próbáltam, lefogott, s leszorított. Ütlegelni kezdtem a kezét, mire nagysokára elengedett a szorításból, s lassan kiszabadultam. Két lépés tisztes távolságba léptem tőle, s próbáltam kiolvasni a szeméből, mit gondolhat rólam. Tudni szerettem volna, mi zajlik itt – s egyre inkább nem nyugodtam, amíg ki nem derítem.

- Csak valami magyarázatot vártam… - préseltem ki a levegőt a fogaim közt, s kisimítottam a felgyűrődött ruhámat magamon.

De még mielőtt Sam Maek Jong bármit válaszolhatott volna, torokköszörülést hallottam a hátam mögül.

- Meghívhatom a vendégeket egy szerény vacsorára? – bicegett felénk az öreg.

Sam Maek Jong túl hirtelen engedett el, és rólam meg is feledkezve lépett előre.

- Köszönjük!

Futólag hátrapillantott, s szigorú pillantással intett, hogy induljak én is, aminek nem mertem végül ellent mondani.

                A főépület konyhájába léptünk be, ahol egy alacsony asztal és pár ülőpárna volt leterítve – meg középen egy tál étel. Az öreg rögtön rendelkezett velem, hogy töltsem ki nekik az ételt, miután leültette a hwarangot, és ő is helyet foglalt. Nem akartam ellenkezni, elvégre vendégül látott, s mindent úgy tettem, ahogyan legjobb taníttatásom szerint tettem. Enni kezdtünk, s akkor jöttem rá, hogy valószínűleg ez az első rendes étel, amit ma eszek. Hihetetlen éhes voltam, és csak úgy falni kezdtem az ételt, de mellettem a hwaranglovag se evett madárgyomorral. Az öreg csak ráérősen falatozott, majd az étkezés felénél felmordult, hogy hozzak egy üveg rizsbort a kamrából.

                Engedelmeskedtem, bár kezdett nem tetszeni a dolog… nem akartam, hogy inni kezdjenek, mert annak ki tudja hol lesz vége. Sam Maek Jong látszólag nem ellenezte az ötletet, és vígan koccintgatott vele, s úgy kérdezgette az öreget, hogy abból aztán dőlni kezdett a szó.

- Hát akkor honnan jött az ötlet, hogy galambokat tenyésszen? – faggatta tovább, s én már sejtettem mire ment ki a játék.

Újra-újra töltögettem a poharakat, valahogy az öregnek mindig egy kicsit többet, s néha pedig a másik, átlátszó színű italból is töltöttem neki, hogy ne folyton csak rizsbort igyon… fogalmam sincs miért akartam segíteni Maek Jongnak, talán csak azért, mert én is tudni szerettem volna végre az igazat.

De ahogy fogyott az ital, az öregnek úgy eredt meg a nyelve, és nem is nagyon kellett noszogatni tovább.

- A birtokot a király halála után visszavettem, és újra galambokat neveltem, ahogy az apám hajdanán… - mesélte, az italtól kissé lassabb, rekedtesebb hangon. Sam Maek Jong elégedetten bólogatott, és koccintott – de nem itta ki mind, épphogy csak belekortyolt. Az öreg első húzásra legurította, mint ahogy más a vizet issza.

- Sok galambot ad el?

- Hát ebből élek meg! Mindet eladom a tavaszi fészekaljból! Aztán néha nyár végén is…

Sam Maek Jong egy hatalmasat bólintott. – És sosem okozott gondot… ha esetleg… nem tisztességes személynek adja el?

- Akárkinek eladom, ha kifizetnek, s aztán hogy mi lesz a sorsuk, nem az én dolgom. Nincs ebben se felségárulás, se pártfogás, én a saját törvényeim szerint élek… Kérek még egy kicsit abból! – bökött rá a vékony nyakú kancsóra, s így újratöltöttem. – Szép lányka vagy, férjhez kéne már menned. – krahácsolta, majd szórakozottan a hwarang felé bökött. – minek állták be hwarangnak, elvehetted volna!

Erre Sam Maek Jong akkorát prüszkölt a csészéjébe, hogy abban egy csepp ital se maradt, viszont körülötte a ruhájától az asztal sarkáig mindent beborítottak a tömény cseppek.

- Csak nézz rá milyen talpra esett! Melyik évben születtél? – nézett felém ismét az öreg.

Válasz helyett hatalmas köhögő roham tört rám, és nagy szorgalommal kezdtem el törölgetni az asztalról a rizsbort. Boronálgassa össze a galambjait, de ne engem.

- Udvarhölgyek se mehetnek férjhez. – mondtam végül, csakhogy oldjam a kínos csöndet.

- Kit érdekel a házasság, talán nekem is inkább csak madarakat kéne tenyésztenem, s akkor jobban megélnék. – terelte a szót Sam Maek Jong. - Mondja… nem adott el néhány galambot egy… hozzám hasonló korú fiúnak? – kérdezte óvatosan.

- De, de, hát persze! – kapott a szón. – Aligha néhány hete lehetett, tényleg fiatal volt… habár nálad kicsivel alacsonyabb…

Biztosra vettem, hogy Sam Maek Jong is Ban Ryut gyanúsítja. Most már aligha volt kétség felőle.

- Mit akart a galambokkal? – kérdezett rá mohón. Féltem, hogy az öreg hirtelen megtagadja a választ, egy pillanatra összeszorítottam az álkapcsomat, de végül volt mit félni.

- Nem tudom, nem neki kellettek… azt mondta a megrendelőjének viszi. Elvitt kettőt… aztán jött még egyszer. Akkor elvitt négyet.

- Az három levélváltás… - morogta magában Sam Maek Jong.

- …aztán még egyet, s azóta nem jött hír felőle. Kifizette, rendes ügyfél volt…

Sam Maek Jong egy röpke pillanatra rám nézett, nagyon gondolkodott valamin, de nem mondta ki. Én gépiesen töltöttem még egy kört nekik, de az öreg végül fintorogva eltolta magától a csészét.

- Én már eleget ittam, lefekszem… vedd át helyettem! – s egyik kezével odatolta felém a pohárkát, a másik kezével pedig eltolta magát az asztaltól, majd mint egy zsák, eldőlt a földön.

Pislogtam kettőt, majd a lovagra néztem, mintha ő tudná, mi a következő lépés.

- Mire vársz, idd csak meg. – vont vállat, s azzal felém emelte a poharát, majd meghúzta.

Rebbent egyet a szám sarka, de nem nyúltam hozzá. Valamiért feszengtem, s friss levegőre volt szükségem., Az öreg felhorkantott egyet álmában. Valahogy furcsa volt… vajon Sam Maek Jong végre rájött, ki küldte és miért?

                Felálltam, mert a szobában már kezdett bepállani az alkoholszag, és kiléptem az ajtón. De alighogy leléptem a küszöbről, valaki elkapta a tarkómat, és olyan erővel rántott félre, hogy elvesztettem az irányérzékemet, csak akkor eszméltem fel, mikor a padlóra vetett. Hátul összekötözték a kezem és egy másik alak a számat kezdte begyömöszölni, amitől rögtön fulladozni kezdtem. Ekkor tört ki rajtam a pánik – már megint mi történik, miért ez a sorozatos balszerencse? Nem kaptam levegőt, a fejemet mintha láthatatlan erők akarták volna szétszakítani, azt hittem, abban a helyben a saját ijedtségem fog a sírba vinni – amikor végül kicsapódott a ház ajtaja, s Sam Maek Jong rontott ki, majd neki a titokzatos, sötét ruhás alakoknak, akik azon a napon már másodjára próbáltak elrabolni.

                A harc talán tovább eltartott volna, ha nem lép egy széles vállú, szintén fekete ruhás alak a tornác közepére.

- Abbahagyni. – dörmögte mélyen zengő hangján, s azonnal megfagyott bennem a vér. Lassan ráemeltem a tekintetem, már előre félve, kit fogok látni… de a megérzésem nem csalódott. Az arcát eltakaró fekete kendő ellenére is felismertem Ban Ryu hangját.

- Üdv, pajtás. – köszöntötte Make Jong csöppet sem barátságos hangnemben. – Sejtettem, hogy ma látjuk egymást.

Ban Ryu szenvtelenül válaszolt, továbbra is kerülve a pillantását.

- Erre a lányra szükségem van.

Sam Maek Jong felvonta a szemöldökét.

- Megmondanád… hogy mégis miért?

- Ne avatkozz bele, és hagyd, hagy végezzem a dolgomat. – most már rá nézett. – Akkor neked sem esik bajod.

- A lányt nem viszed sehova. Velem van.

Ban Ryu szája széle megrezzent, de nem szólt rá semmit. Sam Maek Jong védekezőn elém állt, mire enyhe, meleg megnyugvás áramlott szét a testemben – habár a veszély még nem csökkent.

- Furcsa, hogy a védenced lett. – vonta fel a szemöldökét. – Miért védenél meg egy senkiházi szolgálót?

Sam Maek Jong felnevetett.

- És te miért keresed?

- Van nála valami, amit azt hiszem, még téged is érdekelhet… - kezdte sokat sejtetően. Sam Maek Jong keresztbe fonta a karját maga előtt, és elégedetten mondta:

- Az a valami már nincs nála.

Ban Ryu arcán nyilvánvaló volt a meglepetés, de én is hatalmasat néztem. Még is mi a fenéért mondta ezt? Elárulja saját magát? – Eladta, méghozzá jó cseréért. – tódította meg a végét, élvezve Ban Ryu értetlenségét.

De Ban Ryu arcán az értetlenség egy pillanat alatt átcsapott méregbe, s alig tudta türtőztetni magát.

- Kinek… nem… - fújt egyet. – … az eladhatatlan…

- Nem tudta, hogy nincs ára… - vont vállat továbbra is szórakozottan. Már mindkettő viselkedése olyan mértékben összezavart, hogy csak pislogtam egyikről a másikra, és nem tudtam, kinek szabad hinni.

- Hogy a fenébe ne tudta volna? Mindenki felismer egy királyi ékszert?! – kiáltotta Ban Ryu, hogy bezengett az egész udvar. – Elrejtettétek… - sziszegte vészjóslóan. – Csak át akartok vágni!

Azzal félrelökte Sam Maek Jongot, s be akart törni a házba, de az elé lépett.

- Állj félre. – morogta dühtől remegő szájjal. – Ha nem mozdulsz, megöllek…

Sam Maek Jong viszont nem mozdult egy tapodtat sem. Ban Ryu arca tajtékzott a visszafojtott dühtől – azonban nem sokáig tartotta magában, mert úgy nekirontott Maek Jongnak, mint egy bivaly. Dulakodni kezdtek, és a birkózásban felborult a lámpás, legurult a földre majd a kifolyt olaj felgyulladt; betörött a tolóajtó, ahogy Ban Ryu hatalmasat lökött Sam Maek Jongon, s a szobában folytatták a tusát – én egyedül maradtam kinn, köröttem a harcosok egy pillanatig nem mozdultak, de amint rájöttek, hogy Ban Ryutól nem kapnak most újabb parancsot, mozgósították magukat – s az egyik rögtön nekem ugrott.

                Nem tudom mi szállt meg, amikor szembeszálltam velük, de hirtelen elmúlt a halálfélelmem és minden ijedtségem – abban a percben a hátsó házból Han Sung is kirontott, és kivont karddal indult meg felénk. Nem voltam erős, de megmarkoltam egy husángot, amit talán mosáshoz használt az öreg, h ott száradt a tornácon. Az első támadómnak nekifúrtam a gyomrának, amitől összecsuklott, a másodiknak lendületből a lábába vágtam – a harmadik viszont már számított rá, s kivédte, majd kicsavarta a kezemből a szerszámot. Ekkor érkezett meg Han Sung, s ugyanabban a pillanatban Sam Maek Jong is kirohant a házból, Ban Ryu nélkül. Az egész ház előtti rész harctérré vált, Sam Maek Jong már kardot forgatott a kezében, s a két lovag engem közrefogva leszámolt mindegyikkel.

***

(Ban Ryu)

               

Most már majdnem biztos voltam benne, hogy ő az. Hogy pontosan kicsoda, nem tudhattam, de biztos volt, hogy Sam Maek Jong ismeri a király kilétét… hogy ő áll a legközelebb hozzá. Már csak a bizonyítékot kellett szereznem, s akkor felmutathatom az apámnak. Összeszorítottam a fogamat a fájdalomtól. Sokkal rosszabbul jöttem ki ebből… Megvágták a karomat, s végül menekülnöm kellett... Már annyira közel voltam a megoldáshoz, és mégis sokkal messzebb, mint valaha.

   Hibáztam, ezt beismertem. Elvesztettem a fejemet, felfedtem a kilétemet… a nevelőapám ki fog tagadni. Nem mertem Park Young Shil szemébe nézni, s az édesapám pedig nem tudott megvédeni. Nem mintha valaha is meg tudott volna. A nevelőapám elűzte őt az országból, külföldre küldte bizonyos missziókkal, de mindezt csak azért, hogy rátehesse kezét a vagyonunkra. Az édesapám egyébként se térhetett vissza, miután meghalt az előző király, ugyanis túl veszélyes lett volna neki. Ő ismerte, mik történtek a palotában. S a régensek azonnal végeztek volna vele, ha visszatér. Nekem ez volt a szerencsém, hogy nem tudtam semmit. Park Young Shil felnevelt és taníttatott, de mindezt azért, hogy saját maga mellé állítson, és egy nap majd a saját apámmal szemben felhasználhasson, ha a végső összecsapásra sor kerül…

Nem veszhettem el, tartanom kellett magam a nevelőapám parancsaihoz, ha erős akartam maradni. Hittem abban, hogy az apám egyszer visszatér, és akkor ketten leszámolunk majd a nevelőapámmal. De a hitem, hogy ez a nap valaha eljön, egyre halványabban látszott… kapaszkodtam mindenbe, ami felemelhetett a nevelőapám szemében. Talán egy kissé kétségbe esetten is. 

   Megmozdult a bokor mögöttem – egy kút mellett álltam a falu határában, s a friss vízzel próbáltam csillapítani a vérzést a karomból. Mélyebbnek tűnt a seb, mint először hittem, s egészen amíg idáig elértem, nem állt el a vérzés. Letéptem egy darab anyagot az alsó ingből, és átkötöttem lazán a sebet, mikor megtorpantam a mozdulatma.

Először azt hittem, csak egy vadállat lapult a bokorban, de amint kilépett az alak, egy pillanatra kihagyott a szívverésem.

- Fe… felség. – hajtottam meg a fejem. Sook Myung hercegnő szokásos kimért lépéseivel közeledett. Vadászfelszerelést viselt, éjfekete ruhában pedig a bőre még fehérebbnek tűnt, mint legutóbb.

- Hagyd. – legyintett. – Látom, megsérültél.

- Nem vészes… csak a bozót… - morogtam, de biztos voltam benne, hogy nem hiszi el, amikor szemügyre vette a sebhelyet. Egy vágott sebet mindenki felismer, hát még olyan, aki maga is jártas a harcművészetekben.

A hercegnő kioldotta az egyik pántot a hajából, s szó nélkül rászorította a sebre. Sötét haja leomlott a vállára, mint valami ében vízesés.

- Nem… nem szükséges…

- Ez elállítja a vérzést. – mondta szenvtelenül. Óvatos mozdulatokkal körbetekerte az én ruhámmal a sebet, majd rászorította az ő hajpántját. A seb fájt, s ahogy húzódott, mozdítani is alig bírtam, de összeszorított szájjal kibírtam. – Nem tettél túl sok mindent kockára? – nézett rám.

Furcsa volt a nézése – valahogy úgy éreztem, mintha mindent leolvasna az arcomról. A hangja hideg volt, de mégsem barátságtalan. S az egész megjelenése, ahogy felegyenesedett, és lenézett rám, egyszerre sugallt méltóságot és szimpátiát.

- Nem… - motyogtam, de elég gyenge volt kezdésnek. Akkor kezdtem el gondolkodni, hogy tulajdonképpen miért is hajszoltam addig magam. Tulajdonképpen van még értelme folytatni? Vagy adjam fel…

- Félelmetes az apád… megértem, hogy félsz tőle. – mondta.

- Nem félek az apámtól. – hazudtam. – Hiszen ő az apám.

- A nevelőapád. Ezt mindenki tudja.

Nyeltem egyet, és nem válaszoltam. Hideg volt a csend, ami körénk telepedett, s kezdett beleivódni a bőröm alá.

- Tudom mit gondolsz… te nem azt az életet akarod élni, amit a nevelőapád kiszabott. Hiszen nála sokkal többre is vihetnéd. – nézett fel egy pillanatra, miközben befejezte a kötést. - Természetes, ha a saját apádat szeretnéd visszakapni. De szerinted sikerülni fog, ha csak a nevelőapádra támaszkodsz?

Elnémultam, nem tudtam, mit gondoljak. Mire akar ezzel kilyukadni? Miért mond nekem ilyeneket?

- Kész. - mondta, és azzal felállt a kút mellől. Nem várta meg, hogy megköszönjem, s távolodó alakja hamar beleveszett a házak közötti sötét homályba.