4. fejezet

4. Tűrni és vállalni

(Soo Young)

   Sokkal jobb volt telihassal aludni, még ha csak a kényelmetlen szalma is jutott nekem. De jól szigetelt, és a pár ruhadarab, amit kaptam az idős asszonytól, melegen tartottak. A napkeltével keltem, s az egész délelőttömet odakinn töltöttem. Reggel az öregnek segítettem megzaboltatni a lovakat, aztán lesétáltam a patakhoz, és szinte egész nap jól elvoltam. Volt ott egy szép almafa, amin pont most érett az alma, lédús, édes ízű, amitől egy-két darab után jó darabig elfelejtem az éhséget. Már jócskán benne jártunk a délutánban, mikor megéheztem, s leszakítottam vagy kettőt, aztán felsétáltam ahhoz a részhez, ahol nagyobb kövek voltak, majd kifeküdtem a napra az egyik lapos kövön. Hallgattam a patak megnyugtató csobogását, s azon merengtem, vajon mit csinálhatnak otthon a szüleim. Már talán fel is adták, hogy keressenek. Biztosan elterjedt a városban a hír, hogy a shillai rablóbanda egy egész csoportot elrabolt, tudhatták, hogy én is köztük voltam… Szerettem a folyóparton lenni. Átfutott a hideg a hátamon, hogy talán itt is figyel valaki. Ijedten körbetekintettem, de sehol se láttam senkit. A szél is alig mozdult, madarak csicseregtek a fákon, s a patak fáradhatatlanul csobogott a kövek között. Mindenesetre nem bírtam tovább nyugton maradni, még ha ez egy teljesen más terület is volt – fogtam a még megmaradt almát, és visszasétáltam a kis karámhoz, ahol a fiatal lovak voltak.

- Nektek van a legjobb sorsotok, kis csipások. – mondtam nekik kedveskedve. Odanyúltam a pej ménhez, és óvatosan kikotortam a szeme sarkában összesűrűsödött váladékot, mire az elkapta a fejét, s unottan fújtatott egyet.

- Jól van jól van, nem kell ennyire hálálkodni. – mondtam, s megvakargattam a sörényénél. Kettétörtem a második almát, a tenyeremen felkínáltam neki, mire ő mohón befalta. Nyúlt a következő adagért is, és egy pillanat alatt eltűnt az alma másik fele. A többi ló már közeledett is, követelték az ő részüket.

- Nincs több ifjak, nektek most nem jutott…

- Csak az én lovamat mérgezed? – harsant fel a hátam mögött Sam Maek Jong magasan zengő hangja.

Megpördültem a tengelyem körül, és máris szembe találtam vele. Hosszú, egyenesszálú haja most össze volt fogva és vastag homlokpánt keretezte arcát. Hátára egy hosszú íj volt vetve, övénél pedig tucatnyi nyílvesszővel telepakolt tegez lógott. Be kellett ismernem, elég jól festett a vadászszerelésében (vagyishogy azt gondoltam először, vadászatra megy) és egy pillanatig elszégyelltem magam, amiért engem megint ilyen alávaló szerencsétlennek lát. De aztán megmakacsoltam magam, ha már ő sértegetni akar, azért sem hagyhatom annyiban.

- Milyen ember az, aki az almát méregnek tartja?

Közelebb lépett, a szemét kissé hunyorítva nézett rám, és egészen közel hajolt, hogy már majdnem az intim szférámba tolakodott.

- Szerinted, milyen ember? Jó, vagy rossz?

Nyeltem egyet, a torkomon akadt a válasz.

- Nos? – kérdezte újból, még mindig az én arcomat vizslatva. Zavarba jöttem tőle, mert nem tudtam, mit vár el. Válaszolnom kéne neki, vagy pedig csak a hatalmát teszteli felettem.

Beletelt néhány pillanatba, mire felocsúdtam, és a kitérő felelettel válaszoltam.

- Egyik sem. – mert tényleg így gondoltam.

Felvonta a szemöldökét, és odébb sétált. Azt hittem, ennyiben hagyja, mert engem levegőnek nézve arra a pej lóra koncentrált, amelyiknek az almát adtam, felhúzta a fejére a kötőféket, majd az állat engedelmesen megindult vele a kijárat felé.

- Meg is indokolnád? – kérdezett vissza.

- Olyan ember, aki csak a rosszakaratot látja.

Nem láttam, hogy egyetlen arcizma is megrezdült volna, de szinte biztos voltam benne, hogy nem ilyen válaszra számított. Megmerevedett tekintettel nézett még egyetlen másodpercig a szemembe, aztán hátat fordított – de abban az egy szekundumban is azt éreztem, lyukat éget az arcomba. Végül eltávolodott, én pedig egy darabig még ott álltam a karám bejáratánál, és próbáltam megfejteni, mit gondolhatott. Az biztos, hogy ezzel nem szereztem jó pontot magamnak. De a viselkedése előző nap reggeltől fogva teljesen az ellenkezője volt annak, amit éjjel a tóparton tanúsított.

Fújtam egyet miután faképnél hagyott. Hát jó, ha így állunk, ám legyen, engem nem érdekel. Csak egy dolgot mertem remélni: hogy nem fogom gyakran látni, ha itt maradok…

- Te vagy az? – hallottam meg a másik fiú hangját, aki hasonló lovas öltözetet viselt, mint az előbbi. A magas volt az, a neve pedig ha jól emlékeztem…

- Moo Myung? – szólítottam meg.

- Hah, megjegyezted! – nevetett. – Tudod a többiekét is?

Bólintottam.

- Pazar! Sam Maek Jong az előbb említette, hogy valami lovászparaszt van a lovaknál, nem tudod, hova ment?

Hű, ez kedves megszólítás, tényleg…

- Lovászparaszt? – kérdeztem vissza. – Gondolom, így nevezett…

Most Moo Myung jött zavarba, nyilván nem tudhatta, hogy Sam Maek Jong nem valami parasztfiúra gondolt…

- Nem tudtam, hogy… izé… bocsi, én nem akartalak…

- Semmi baj. – vontam vállat.

- Izé…  min húzta fel magát?

- Valószínűleg fájt neki az igazság.

Moo Myung halványan elmosolyodott az őszinte válaszon, aztán egnyugtatásul ezt mondta.

- Ne vedd nagyon magadra, néha kissé forrófejű…

Bólintottam, nem azért, mert elfogadtam a választ, hanem hogy megnyugtassam Moo Myungot.

- Nem durva neked kicsit ez a munka? Máshol is kereshetsz valamit, ami lányokhoz illő… - kezdte pár perccel később, mikor már ő is bement a karámba.

- Csak segítek, amikor és amiben kell. – magyaráztam.

Ő bólintott.

- Ah Ro délután ér vissza, ha esetleg kell a segítsége…

- Kutya bajom! – feleltem élénken.

- Akkor, van kedved segíteni? El kellene készíteni a másik lovat is… - mutatott a harmadik csődörre a karámban.

Én csak bólintottam, bele se gondolva, milyen lavinát zúdítottam magamra aznap délutánra.

Kivezettem a harmadik lovat, és egy kis csutakolás után már nyergeltem is. Sam Maek Jong pár méterrel odébb készítette a pej mént, magába zárkózott, mint aki tudomást se vesz rólunk, és talán pont ezért én egész jól múlattam az időt Moo Myung társaságában.

   Befejeztem a hevederhúzást, és hirtelen megtorpantam: éreztem, hogy figyel valaki. Határozottan borsózott a hátam a tekintetétől. Megfordultam egy pillanat alatt, s a tegnapi szobában látott egyik hwaranggal álltam szemben. Ban Ryu volt, s úgy nézett rám, mintha a világ legfurcsább jelensége lenne egy lányt ló mellett látni.

- Öhm… - kezdtem habozva. – Szóval, én csak…

Ijesztő szemekkel bámult rám, és ettől roppantul zavarba jöttem.

- Én kértem, hogy segítsen. – felelte Moo Myung.

Ban Ryu kis tétovázás után bólintott,de az arcáról még mindig nem tudtam semmit sem leolvasni, hogy vajon dühös-e rám, vagy csak szimplán nem érti, mit keresek itt.

- Innen átveszem. – mondta végül szárazon, és odalépett a lóhoz. Mondania sem kellett, már illantam is el szó nélkül, s magukra hagytam őket.

- Hé! – hallottam a hangját annak, akire a legkevésbé számítottam. – Valakinek össze kell szednie a nyílvesszőket…

Behunytam a szemem. Miért én…

   A pálya szélén húztam meg magam egy fa árnyékában, s minden kör után odarohantam a domboldalon levő céltáblákhoz, hogy kiszedegessem a vesszőket, majd odaadjam kinek-kinek a magáét.

Sok időbe telt, míg egyenként mindet kirángattam, majd odasétáltam, ahol ők álltak, ami persze nem épp a céltáblák közelében volt. Mindaddig ők kedélyesen csevegtek, viccelődtek, jobb dolguk se volt…

Az első három-négy körig még könnyen tűrtem, de az ötödiknél már kezdett nagyon elegem lenni, és azt hiszem, fáradtabb is voltam. El lehetett ezt mondani róluk is, Moo Myung figyelme volt a legbizonytalanabb, ő lőtt mellé legtöbbet. Egyszer annyira elvétette az irányt – ugyanis megbotlott a lova, ő majdnem leröpült, közben épp lőtt, és ezt az egész jelenetet a két másik csak egy hahotázó nevetéssel díjazta – hogy egészen a domb tetejéig repült a nyílvessző. Felfutottam a tetejére, mint egy kutya, amelyik ész nélkül rohangál, hogy összeszedje a botokat a gazdájának, de persze a magas fűben nem vettem észre a kis üreget, amibe beleléptem, s orra buktam. A bokámba nyilalló fájdalom hatolt, pár pillanatig összeszorított arccal vártam, hogy lecsillapodjon. Közben már hallottam a domboldalon felvágtató lovat, s mikor felnéztem, Moo Myung pattant le a lóról, hogy felsegítsen. A nyomában megjelent a másik két lovas is, de Sam Maek Jong csak a nyeregből kérdezte közömbösen, hogy megsérültem-e.

- Jól vagyok. – mondtam, majd felálltam, de ahogy ráhelyeztem a súlyt a lábamra, felszisszentem.

- Kiment a bokád? – kérdezte rögtön Moo Myung.

Bólintottam. – Nem komoly az egész. – mondtam, s nagy mozdulatokkal hátrakotortam az esés közben összekócolódott hajamat. Sikerült valahogy átbukfenceznem, és az összefont hajam közül most mindenféle száraz fűszálakat és földdarabkákat szedegettem ki. Miután úgy gondoltam végeztem, megéreztem egy idegen kezet a hajamon, felpillantva pedig láttam, hogy Moo Myung még egy kisebb fűcsomót emel ki a hajszálak közül.

- Kösz… - motyogtam, majd felpillantottam. Maek Jong megmagyarázhatatlan arckifejezéssel bámulta a félre nem érthető kis jelenetet, Ban Ryu-t viszont mintha hidegen hagyta volna, és a távolba meredt.

- Itt van Ah Ro! – kiáltotta egyszer csak, s Moo Myung keze azonnal eltűnt a fejem környékéről, és tekintetével már a domboldal alját fürkészte. Ahogy észrevette a felénk közeledő, halvány rózsaszín ruhában lépkedő alakot, megindult felé – nem sietett, kiegyensúlyozottan ment, de az az arckifejezés, ami átfutott rajta, mikor Ban Ryu kiejtette a nevét, mindent elárult.

   Sam Maek Jongot nem kevésbé érdekelte a lány érkezése, sőt, még Ban Ryu is odaintett neki, mire felért. A lány széles vigyorral integetett vissza, majd ahogy felért jókedvűen köszöntötte őket, és mindhárom fiú arca derültté vált, ahogy a lány hozzájuk beszélt. Nevetséges volt az egész társaság, és egyáltalán nem akartam jobban megismerni Ah Ro-t, hiába mutatta be nekem Moo Myung.

- Moo Myung mondta, hogy megsérültél. – mondta nekem a lány, miután illedelmesen meghajoltam üdvözlésképp.

- Semmi bajom sincs, épp csak egy kicsit meghúzódott. – válaszoltam neki szárazon.

- De hisz sántítasz... – folytatta Moo Myung, és éreztem, hogy már nem lesz menekvésem.

   Visszasétáltunk az istállókhoz, Moo Myung még azt is felajánlotta, hogy a lóra ültet, hogy ne kelljen sétálnom, de ez már tényleg több volt, mint amennyit a büszkeségem megengedett. Tisztességgel lesétáltam, hogy lássák, nem vagyok törékeny fából, és végül megengedtem Ah Ro-nak, hogy a pajtában leülve megnézze.

- Ez tényleg nem tűnik súlyosnak, holnap-holnap utánra már nem fog fájni. – állapította meg. – Azért ma inkább pihentesd, és hozok rá leveleket borogatásnak.

   Ah Ro fordult egyet, s hamarosan eltűnt a pajta ajtajában. Tudtam, hogy meg kell várnom, amíg visszajön, de beszédfoszlányok ütötték meg a fülem kívülről, és nem bírtam a fenekemen maradni.

- Mára hagyjad már, majd holnap…

- Holnap idejön a királynő! – csattant fel Ban Ryu. Moo Myunggal beszélgetett, habár nem láttam őket, de a hangjukat felismertem.

Ledöbbentem. A királynő… idelátogat… csak nem hallottam félre valamit?

- Tudod mit jelent ez? – folytatta Ban Ryu. – Bírálni fognak minket. Az egész terepszemle egy nagy verseny, valamit terveznek, csak tudnám mit… A királynő fel akarja mérni, mennyire erősek a hwarangok… Gondolod, hogy háborút tervezne?

- Akkor nem a hwarangokat keresné fel… Itt valami más van. – mondta Moo Myung.

- Meg kéne látogatnom az apámat, ő biztosan tud róla valamit… - suttogta, majd a beszédfoszlányok fokozatosan elhaltak.

Egymagam maradtam, de a gondolataim túl akarták kiáltani egymást. Valamire készülnek a háttérben… ebben biztos voltam. Nem tudtam, hogy kik szervezkednek kik ellen, de egyre biztosabb voltam, hogy sötét dolgokat tervelnek… amikbe jobb nem belekeveredni.

***

   Az Ah Ro hozta levelek tényleg kellemesen hűsítették a lábamat, és már szinte nem is éreztem fájdalmat, amikor sétáltam. Beesteledett, vacsoráztam az istállómesterrel és az asszonnyal a faluból, majd nyugovóra tértünk. Az asszony visszament a faluba, az öreg pedig meghúzódott a saját kis szobájában az egyik távolabbi istálló mellett. Én bementem a pajtába, felmásztam az emeletre a létrán, s a padlás oldalánál a hiányzó deszkák közül kilestem a csillagos égre. Tiszta éjjel volt, hűvös levegő járt, de szélcsend volt. A kilátás a lombok között pont az íjászpályára nyílt, és ahogy elnéztem felé, akkor láttam meg a mozgó alakot rajta. A célkereszttől sétált elfele, kezében vesszőkkel. A lába elé nézett, de magas, nyúlánk alakjáról és járása ismerős volt… Sam Maek Jong lenne? De minek jött le gyakorolni éjnek idején, mikor már mindenki alszik?!

   Egy ideig még elnéztem, de ő töretlenül csak gyakorolt tovább. A nyílvessző suhosága mellett néha felhuhogott egy-egy bagoly az erdőben, vagy a lovak horkantottak fel álmukban, s ezektől a szokásos, éjjeli zajoktól hamarosan elálmosodtam. Ráfeküdtem az egyik szénahalom tetejére, és el is nyomott az álom.

   Arra keltem fel, hogy motoszkálást hallottam a pajta fala mentén, kívülről. Mintha valakik mászkáltak volna, vagy cipekedtek, nem ismertem fel pontosan, de furcsa zajok voltak, s minden bizonnyal emberektől származtak.

Kitöröltem a szememből az álmot, és felkeltem. Tettem pár lépést a létráig, és vigyázva, nehogy valamivel zajt csapjak, lemásztam a fokokon. Finoman landoltam egy marék összetört szalmán, ami nem csapott nagyobb zajt, mint ahogy a ló a körülötte repkedő legyeket hajtja el a farkával. 

Amint leértem, a zajok felerősödtek, és immár beszédfoszlányokat is hallottam – ketten beszéltek, fojtott hangon, de nem értettem semmit sem. Elosontam pajta ajtaja felé, amely éjjelre résnyire nyitva maradt – léptek zaját hallottam, a pajtán kívül, közvetlenül a fal mellett, de olyan érzés volt, mintha épp mellettem haladnának el. Többen voltak, néha suttogtak valamit, de nem tudtam megmondani, hányan lehettek…

- Vigyázz, itt van egy szúrós kóró… - suttogta az egyik.

- Merre?

- Csak kerüld meg a pajtát, ott lesznek. Nem csukják be őket éjjelre se…

- Minek, szívós állatok ezek… - mondta egy harmadik hang elhalóan, de még mindig nem ismertem fel, kik lehettek. A szívem már a torkomban dobogott. Ezek a lovakkal akarnak valamit tenni! Talán csak nem a holnapi esemény miatt… Féltem, nagyon is féltem, de tennem kellett valamit. Ha azokhoz az állatokhoz csak egy ujjal is hozzáérnek, engem vesznek elő holnap, vagy az istállómestert, de ez még a kisebbik baj lenne… Ha a lovaknak holnapig bármi bajuk esik, Sam Maek Jong, Ban Ryu és Moo Myung nem tudnak bemutatót tartani…

   Tettem egy lépést előre, de éreztem, hogy a lábam a kemény talaj helyett valami másra lép rá, és már meg is volt a baj. Ág reccsent a talpam alatt, mely akkora zörejnek hatott, mint az égzengés, s én összeszorított szemmel vártam, hogy kegyetlen csapást mérjen rám a sors keze…

   Ekkor valaki befogta hátulról a számat, és lefogott, hogy ne tudjak mozdulni. Kapálózni próbáltam, de karjaival olyan erős béklyókban tartott, hogy esélyem se volt ellene.

- Maradj csöndben! – suttogta a fülembe, s a hangtól ledermedtem. Sam Maek Jong?

Talán érezte, hogy kicsit engedek, mert ő is enyhített a fogásán, és miután megbizonyosodott róla, hogy nem fogok kiabálni, levette a kezét a számról. Még mindig szorosan tartott hátulról, két vállamat összeszorítva, s éreztem, hogy az ő szíve is ugyanolyan hevesen ver az idegtől, mint az enyém.

- Kik… - nyitottam ki a számat, de hideg ujjait az ajkam elé téve jelezte, hogy meg ne merjek szólalni. Becsuktam, mire elengedett, és szembe fordított magával.

- Egy szót se. – formálta a szavakat, de hangot alig adott ki. – Maradj itt, és ne csapj zajt.

Mondta, azzal elengedett, és kisuhant a pajta ajtaján.

   Úgy tettem, ahogy mondta, s kezemet tördelve hallottam, ahogy a fiú kardot ránt odakint, és rájuk szegezi.

- Távozzatok. – hangja mélyről jött, sötét árnyalattal. Dübörgő szívvel hallottam egy másik fegyver suhogását, fém koccant majd súrlódott, puffanásokat hallottam, testek vetődtek a földnek, még néhány suhintás, fülsértő, érces fémek csiszolódása, fájdalmas felkiáltás… még egy tompa puffanás, és végül minden nesz elhalt. Aprókat lihegve füleltem, de semmit nem hallottam – tudtam, hogy vége van, de nem láttam őt sehol. „Nem jön vissza, mert minek jönne. Vége van.” Tudtam, hogy nem lenne szabad kimennem – jobban jártam volna, ha visszamászok a padlásra, de abban is biztos voltam, hogy most már nem jönne álom a szememre. Rettegtem, még ha nem is engem akartak bántani. De ha nem látom a szabad szememmel a behatolók élettelen testeit, a rettegés nem fog elmúlni. Odaosontam az ajtó bejáratához, és felkészültem a legrosszabb látványra, amire számíthatok ezek után…

- Mit keresel itt? – hallottam ismét a hangját, ideges volt, feszült. Halkan felsikoltottam az ijedtségtől, ahogy megjelent az ajtóban, közvetlenül előttem. Nem számítottam, azt hittem, hogy már elment, és ettől egy pillanatig leblokkoltam.

- Mi történt itt? – hebegtem.

- Szóval nem tudod? – kérdezte szikrázó szemmel.

- Fogalmam sincs. – ráztam a fejem.

-  Szóval nem tudsz semmiről.

- Gőzöm sincs, kik lehettek… - folytattam, s válla fölött megpróbáltam kifele pillantani, de túl magas volt hozzám képest.

- Ez fura... – gondolkodott el, aztán újból rám nézett. – Akárhogy is, tartsd magad távol… - mondta fojtott hangon.

- Kitől?

Egy másodpercig csöndbe maradt, mint aki gondolkodik, de végül határozottan felelte:

- Mindenkitől, akinek köze van a palotához, vagy a politikához.

Összeráncolt a szemöldökkel néztem rá, mert a kielégítő válaszától csak összezavarodtam, nemhogy tisztábban láttam volna a helyzetet. Vajon a hwarangok is beleszámítanak, ők is ugyanolyan politikai harcokat folytatnak, mint a palota emberei?

- Honnan tudjam, hogy kik…

- Ne kérdezz, csak figyelj. Ha van egy kis eszed, már holnap reggel elmész, mielőtt… - elharapta a mondatot, de tudtam mire gondol.

- Mielőtt a királynő megérkezik, igaz?

- Honnan tudod…

- Hallottam. Míg Ah Ro a bokámat látta el. – mondtam egyszerűen. Jobbnak láttam nyíltan beszélni, és nem rébuszokban. Volt viszont még valami, amit meg akartam kérdezni tőle, és abban a pillanatban éreztem elegendő bátorságot hozzá.  – De mondd… miért jó neked, ha én elkerülöm őket?

Nem szólalt meg egy darabig, úgy tűnt, mint aki keresi a szavakat.

- Mert csak bajt okoznál. – felelte. – Elrontanád az egész bemutatót, és az esélyeinket…

Ez fájt. De magamnak köszönhettem, nyílt kérdés – nyílt válasz. Támadó válasz…

Nem fogok bajt okozni. Nem vagyok szerencsétlen, és nem rontok el mindent. Igaz, hogy az utóbbi dolgok tényleg balul sültek el… leszámítva azt hogy még mindig életben vagyok, minden… tényleg vonzottam magammal a szerencsétlenséget. De ezt meg tudom változtatni… és bebizonyítani.

- Mert meg akarsz felelni mindenki előtt, igaz? – kérdeztem, kissé talán szemtelen voltam, de nem érdekelt. A sértése csak megkeményített, nem pedig elgyengített. – A legjobb akarsz lenni…

- Hm… - fújt egy rövidet, majd halványan elmosolyodott. – A legjobb vagyok, ma láthattad.

Milyen nagyképű…

- Akkor miért gyakoroltál még titokban késő este?

Erre a támadásra nem számított – talán övön aluli ütés volt, de valamiért nem bírtam megállni, hogy le ne faragjak egy darabot a hatalmas egójából.

- Akkor gyakorolok, amikor akarok. - nézett rám, hogy egy röpke pillanatra belém fagyott a szó. - Azon kívül, én a helyedben visszafognám magam, nem tudod, kivel állsz szemben… - Na persze. Már épp nyitottam a szám az újabb visszavágásra, ő viszont megelőzött, mutatóujját ismét erőteljesen az ajkaimnak nyomta, ezzel visszatartva bennem még a levegőt is. – Húzd meg magad, és menekülj, amíg nem késő.

----------------------------------------------------------------------------------

Öhm, hát most ez a rész ilyenre sikeredett, megszaladt a tollam és még nem tudom pontosan mit hozok ki belőle. Remélem azért akad, akinek tetszett ^^

Ti befejeztétek már a sorit? Nekem még egy pár rész hátra van... :)

3. fejezet

3. Átmeneti menedék

- Próbáld fel ezt, ez megy a szemed színéhez. – nyújtott felém a lány egy vaníliaszínű csogorit. Soo Yeonnak hívták, Soo Ho a húgaként mutatta be. Nagy szemeket meresztett, mikor a bátjya beállított velem és Sam Maek Jonggal, de talpra esett volt; más nem volt otthon (szerencsére), minket így azonnal beinvitált, és intézkedett. Egy vödör melegített vízzel elküldött, hogy mosakodjak meg, addig ő kikészítette a ruhákat. Kedves szavai mindjárt több bátorságot öntöttek belém, mint a furcsa fiúk, akik azt mondták magukról, hogy ők a hwarangok, Silla lovagjai… Miután hajnalban a frász tört rám, ahogy azaz ijesztő részeg malac bedőlt mellém az ágyba, alig hittem el bármit is... hiába mondták a fiúk, hogy segítenek. Nem értettem semmit sem. Se azt, hogy hova kerültem, se a hogyanját, se azt, hogy miért akarnak segíteni nekem… Az, aki kihúzott a tóból, a Sam Maek Jong, vagy hogy nevezték, ő foglalkozott velem a legkevesebbet, alig pillantott rám, nem hogy még hozzám szólt volna… pedig miatta kerültem oda, ahova. Soo Ho aranyos volt, bemutatott mindenkinek, de egy kicsit túl közvetlen volt hozzám – még meg kellett szoknom. A többit csak futólag ismertem meg, Moo Myung szimpatikusnak tűnt, Yeo Wool furcsa, de visszahúzódó, szinte épphogy csak rám pillantott, aztán nem foglalkozott tovább velem. Ban Ryu talán még annyira se nézett rám mint Yeo Wool, ő végig hideg volt és tartózkodó. Han Sungnak hálás voltam a kölcsönadott ruháiért, pedig még mindig irtóztam kicsit a fiútól, mert kis híján halálra rémisztett, kétszer is. Zavarban voltam, nem is kicsit, mikor ott álltam a szoba közepén koszos paraszti rongyokban öt, átlagon felüli kinézetű és testfelépítésű, mindössze alvóruházatot viselő fiúval… Nem is azért, mert fiúk voltak, hanem a szégyenletes ruháim miatt. Kiskoromban ugyanis sok fiúval rúgtam a port az utcában, fürödtünk a folyóparton, több fiúbarátom volt, mint lány – de akkor még ártatlan gyerekek voltunk, s a rangunk is megegyezett. Aztán ahogy nőiesedni kezdtem, anyám megtiltotta, hogy velük játsszak. Úgy féltett, mint egy kis hercegnőt, így el is szoktam a fiúk csipkelődő stílusától, anyám lemosta rólam, mint a sarat, s művelt, illemtudó lányt nevelt belőlem, aki hímezni tanult és teát szolgált fel.

   Hiába voltak segítőkészek a fiúk, a nevemet akkor sem kockáztathattam meg – az igazi nevem így is ott lógott a nyakamban egy medálon, pontosabban a klánunk neve, s a szerencsehozó patkó, amely pedig a mi kis családunk jele volt. A nagyapám akasztotta a nyakamba még a halála előtt, azt mondta, ez a medál azt jelenti, hogy én viszem tovább majd a családunk vérét. Ugyanis nem volt fiútestvérem, én voltam a legidősebb. Egyetlen húgom volt, jópár évvel fiatalabb – mikor a nagyapám elment, ő még majdhogynem pólyás volt. Így hát Soo Youngként mutatkoztam be nekik, ez jutott hirtelen eszembe… A „soo” vizet jelentett, hiszen aznap mikor megérkeztem, elég sok víz volt… A „young”-ot pedig csak úgy hozzátettem, a városomban volt valaki, akit így hívtak, de csak névről ismertem. A fiúknak sem tűnt fel, hogy nem a saját nevem mondtam, el voltak foglalva azzal, hogy hogyan csempésszenek ki a házukból, szinte alig figyeltek rám.

- Nagyon jól áll! – csapta össze a kezét Soo Yeon, mikor kiléptem a paraván mögül, és forogtam egyet a ruhájában.

- Nagyon köszönöm, ezek a darabok gyönyörűek! – ájuldoztam én is. Jó érzés volt végre tisztán, ilyen szép ruhában lenni. Szebbek voltak, mint amiket otthon hordtam, de hát az egész házon látszott, hogy elég tehetősek. A mi családunk csak egy lealacsonyodott nemesi család volt, ahol apám próbálkozott visszaszerezni régi méltóságunkat.

- Így már bátran sétálhatsz bárhol! – mosolygott, de talán rá lehetett írva az arcomra az elkeseredettség, mert azonnal hangnemet váltott.

- Idegen vagy itt, igaz?

Bólintottam.

- Nos, ez annyira nem nagy hely, pár nap alatt ki fogod magad ismerni. – fuvolázta. – Ott van a hwarangok háza, az egész városban ez a legérdekesebb nekünk, mert rrrengeteg jóképű fiú van, de… - szünetet tartott, majd folytatta – sajnos Ah Ro-n kívül nagyon senkinek sincs oda bejárása. Van még a piac, azt láttad már, az is nagyszerű hely, van még néhány hivatali épület, meg kiképzőtér a hwarangoknak és a katonáknak, ja és a város szélén van egy folyó, de… tényleg semmi különös az egész, én mondom!

- Ugyan, ez sokkal több, mint amire számítottam! – lelkesedtem. – De mondd, ki azaz Ah Ro? A többiek is folyton emlegették, de nem mondták meg…

- Ő Ji Ahn lánya, aki orvosként szolgál a hwarangoknál.

- Aha, szóval orvos…

- Orvosféle. – helyesbített. – Nem hivatásos, de elég jól érti a dolgát. Gyógyított már harci sebeket is.

- De nekem nincs szükségem orvosra. – mondtam. – Semmi bajom.

- Majdnem megfulladtál tegnap. Talán tényleg jobb, ha megnéz, még ha nincs is semmi bajod.   

Nem feleltem, nem volt kedvem vitatkozni. Még nem tudtam a következő lépésemet, de nem szívesen maradtam volna senki nyakán – bárki kellemetlenségekbe keveredhet miattam, még felelősségre is vonnák, ha kiderülne, hogy egy pekcsei menekültnek segített. Magamnak kellett kitaposnom az utamat, még akkor is, ha jelenleg ez a néhány vidám ember nagyon kedves és segítőkész volt.

- Óóó, egészen csinosan festesz ezekben a ruhákban! – kiáltott fel Soo Ho, mikor végre kiléptem a ház udvarára.

- Ne próbálkozz, mert kitekerem a nyakad! – fenyegette a húga feltartott mutatóujjával, mire egy apró mosolyra húztam a számat.

- Nyugi hugi, eszembe se jutott! – vigyorodott el Soo Ho is. – Tudod hány csodálatos nőt láttam tegnap… Aú!

- Ezt talán nem előttük kéne ecsetelned. – csapott a fejére egy kis dísztökkel a mögötte álló Han Sung, aki az alatt érkezett meg, hogy én átöltöztem.

Gyorsan felkaptam az ajtóban letett, összehajtogatott világoskék színű ruhát, és odavittem neki.

- Bocsánat, amiért ez kellemetlenséget okozott… - kezdtem halkan, ahogy édesanyám tanította, de amikor felnéztem a fiú arcára, az merő döbbenetet tükrözött, s kidüllesztett szemeivel épphogy csak pislogni nem felejtett el.

- Mi… miért…

- Tudod, jobb helyeken így szokás megköszönni a szívességet – magyarázta Soo Ho nevetve. – Rád férne néha egy kis illemtan, akkor megtanulnád azt is, hogy az idősebbeket nem ütögetheted dísztökökkel, mert megbosszulják… - azzal Han Sung nyaka köré fonta a karját, s játékosan birkózni kezdtek az udvaron közepén. Én felnevettem, de Soo Yeon csak reménytelenül legyintett egyet, majd hozzám fordult.

- Ki kell találnunk, mi legyen veled… Szerencsétek volt, hogy apám éppen nincs itthon, mert reggelente a hivatalban van, de ha hosszú távon maradni akarsz…

- Majd én elintézem. – szólalt meg hirtelen Sam Maek Jong. Eddig a ház egyik oszlopának dőlt és magába meredt, tudomást sem véve rólunk. Soo Yeonnak elkerekedett a szeme, de én sem lepődtem meg kevésbé, hogy lám, végre rájött, hogy őmiatta van ez az egész, neki kéne felelősséget vállalnia, ha már elhozott a giszengházból.

- Hogyan? – kérdezett vissza hitetlenkedve Soo Yeon, de Sam Maek Jong csak kisvártatva adott választ.

Ellökte magát az oszloptól, pár lépéssel közelebb lépett, s közben folyamatosan engem mustrált a tekintetével, amitől borzasztóan zavarba jöttem. Lesütöttem a szemem és végigpillantottam a hanbokomon, hol lát rajta esetleg koszt, vagy talán nincs szépen megkötve, de Soo Yeon mindent olyan nagy gonddal elrendezett, hogy makulátlan volt az egész.

- Ezt bízzátok rám. – mondta titokzatosan, és megragadta a csuklómat.

- Héé-héé, hová viszel? – fakadtam ki, miután olyan erélyesen megrántott, hogy majdnem kibújtam a félpár cipőmből lépés közben.

- Van itt valakid, akihez látogatni jöttél? – kérdezte tőlem számonkérőn.

A fejemet ráztam.

- Ismersz itt valakit? – kérdezte máshogyan, mire megint nemet intettem.

Tudtam, hogy tudja. Hogy nincs hová mennem, nincs senkim és semmim. És amilyen megvetéssel a szemembe nézett, talán még jól is szórakozott az egészen.

Mit akar ez tőlem, és miért tudott tegnap még normálisan viselkedni velem?!

- Tudod, mit jelent hajadon lányként ismeretlen városban kísérő nélkül sétafikálni?

Úgy nézek én ki, mint aki nem tudja?! Komolyan kezdett felhúzni az indokolatlan kérdezősködése, és láttam, hogy a többiek is nyugtalanul ácsorognak körülöttünk.

- Eressz el… - suttogtam erélyesen.

- Vissza akarsz menni a giszengházba szolgálónak? – kérdezte összeszűkült szemmel.

Újból rápillantottam, és ezúttal már határozottan láttam rajta, hogy jól szórakozik a nyomoromon.

- Nem. – vágtam rá. A sarkamra kellett állnom, nem hagyhattam, hogy így bánjon velem. Még akkor sem, ha ő mentette meg az életemet. – De nincs szükségem gyámra. – kicsavartam a csuklóm a kezéből, akármennyire is fájt, de végül elengedett. Elindultam befele a ház felé, de beszédfoszlányok ütötték meg a fülünket.

- Ssss! – kapott a szájához Soo Yeon. – Ez anyám! Azonnal el kell bújnod! – kiáltotta, s belém karolva terelni kezdett az udvar szélén levő kis kamra szerűséghez. Ott takarásba húzódtam, de a kamrából az ágakból fonott ajtó résein keresztül kilesve láttam mindet. A három fiú az udvaron maradt, Sam Maek Jong ismét az oszlopnak dőlt, Soo Ho elrendezte magán a birkózás közben félrecsúszott ruháját, Han Sung pedig felnyalábolta a kölcsönadott gönceit, és Soo Yeon egy anyagba csomagolta be, hogy könnyebben hazavigye. Akkor jelent meg az ajtóban a két gyerek anyja – középkorú nő volt, szigorú arccal, de mégis szép vonásai voltak. A lánya bizonyára tőle örökölte szép arcát.

- Mi járatban? – kérdezte a fiának intézve szavait, mire az meg elmosolyodott.

- Hiányzott a hugim – karolta át a testvérét, de Soo Yeon belerúgott a térdhajlatába, mire ő majdnem összeesett.

- Ráérsz ilyen időben a húgodat pesztrálni? – kérdezte számon kérőn. – Ha jól hallottam, ma rendkívüli órát tartanak a hwarangoknak, a kígyó órájában. - kezdte, de a fiúk máris ijedten néztek össze, villámgyorsan kapkodták össze magukat, hogy el ne késsenek az óráról. Azazhogy, már rég késésben voltak, hiszen a kígyó órája már akkor elkezdődött, amikor mi megérkeztünk.

- Soo Yeon. – szólt az anya végül a lányhoz, mikor a fiúk már eltakarodtak. – Friss fűszereket hoztam a piacról, segítened kéne… - mondta, azzal beterelte a lányát a házba. Soo Yeon kétségbeesetten pillantott újra meg újra a kamra felé, de végül anyja nyomában eltűnt az ajtóban.

Ne félts Soo Yeon, már így is sokkal többet segítettél a kelleténél. És nem csak ő, hanem a fiúk is, és mérhetetlenül hálás voltam mindegyiknek, még ha nem is volt alkalmam kifejezni. De nem maradhattam így, ebben biztos voltam. Nem akartam még jobban az adósuk lenni, s a felelősséget magamért kellett vállalnom. Vettem egy sajnálkozó pillantást a gyönyörű vaníliaszínű csogorira és a mélyzöld szoknyámra, majd könnyedén kibújtam belőle, és szépen összehajtottam őket. Alatta még így is egy halványsárga színű, egyszerű pamutszoknya és blúz volt, a parasztok között talán fel se tűnik, hogy csak alsóruházat. Körbekémleltem az udvaron, s mikor biztonságosnak találtam, visszaosontam a ház tornácára. Soo Yeon szobájának ablaka a tornácra nyílt, s most nyitva állt. Nem hallottam ki semmilyen neszt, így óvatosan beejtettem az ablakon a ruhát, majd az ablak alá, a földbe egy ággal beleírtam, hogy „Még meghálálom.” Aztán eltávolodtam a háztól, és a hátsó kertkapun át távoztam.

   A kertek alá jutottam ki, a város csendesebb részén, ahol több lakóháznak a hátsó kertje, veteményese is húzódott. Egy szűk ösvény vezetett valamerre, egyik irányban vissza a városba, másikban pedig enyhén lefele, s egy ligetbe veszett bele. Elkapott a kalandvágy – elvégre szép napos idő volt, meleget ígért mára, késői vénasszonyok nyarát – így megiramodtam a lejtőn lefele, s közben beszívtam az út menti őszi virágok illatát.

   Már hamarább megéreztem az állatok szagát, de azt hittem, még sokkal messzebb vannak – de a következő kanyar után egyszer csak elém tárult egy, az erdő szélén álló karám, benne néhány fiatal, ereje teljében levő lóval, mellette istállóépülettel.

   Előbújtam a bokrok mögül, oda szerettem volna menni az állatokhoz, mikor megláttam egy öreget kijönni az épületből, talicskával a kezében. Azonnal vissza is húzódtam a bokrok takarásába, s csak távolról figyeltem meg, amint kinyitja a karám kapuját, betolja a talicskát, s elkezdi fellapátolni rá a trágyát. A lovak fiatalok lehettek még, s épp bohókás kedvükben voltak, csipkedték egymást, mohón legelték az odatett szénát, védték a saját részüket, s elhajtották onnan társaikat, ha épp veszélyben érezték a kajájukat. Elragadtatva néztem őket egy darabig, amíg az egyik félre nem ugrott egy nagyot a társa rúgása elől. Már csak azt láttam, hogy az állat ugrik egyet s elvágtázik, majd az öreg – akit addig az állatok valamennyire eltakartak – a földön terül el. Azonnal odafutottam, s rögtön láttam, hogy a szegény öreg lovászt kiütötték. Nem látszott sérülés a testén, talán nem rúgták meg, csak fellökték, de ezt nem tudtam megállapítani. Megfogtam a két karját, s megpróbáltam kihúzni a karámból, de néhány ficánkoló ló, pár trágyagombóc és egy halom széna mellett ez kissé nehezebb feladat volt. Végül, a karámkapujánál megálltam, kifújtam magam, s végignéztem a rakoncátlan állatokon. Az öreg szempillája megmozdult, párat pislogott, s végül kinyitotta a szemét.

- Jól van? – kérdeztem tőle, mire ijedt arcot vágott, fogalma se volt, hogy mi történt. – Nem fáj semmije? – folytattam, holott sejtettem nagyon is, hogy megütötte magát.

De az öreg szívós sillaiként csak morgott egyet, majd felpattant. Szinte azonnal bele is nyilallt a fájdalom az oldalába, s meg kellett támaszkodnia.

Odasiettem segíteni, ő végül belém kapaszkodott, így támolyogtunk el a pajta épületéig. Beléptünk az ajtón, majd egy kis fapadra leültünk.

- Ejj, ezek a betyár állatok… - morogta.

- Nagyon megütötte magát?

- Áh, - legyintett – csak egy kis zúzódás lesz belőle, megszoktam már az ilyesmit. Nem semmi bestiák ezek, forrófejűek még mind…

- Fiataloknak tűnnek . – mondtam.

- Azok. Maga mennyire ért a lovakhoz? – nézett rám hirtelen. Meglepődtem a kérdésétől, de válaszoltam rá őszintén.

- Csak egy kicsit. –Az igazság az volt, hogy otthon a szomszédságunkban sok mezőgazda volt, lovakat tartottak, s mivel a barátaim a szomszédaink közül valók voltak, elég sok időt töltöttem a lovak közelében. Így tanultam meg lovagolni, meg persze a fiúk megtanítottak csúzlizni és egy kicsit íjászkodni is, de ezt azt hiszem nem kellett tudnia az öregnek.

- Hova valósi maga? Nem ebbe a városba, abban biztos vagyok.

Elmosolyodtam. Nem tudom miért, de abban a pillanatban nem féltettem magamat, hogy esetleg bajba kerülhetek, amiért nem sillai vagyok. Volt valami az öreg arcában, ami bizalmat sugárzott.

- Igen, új vagyok itt. – feleltem.

Az öreg erre megnézett magának, láttam, hogy gondolkodik, és találgat. Amúgy is ráncos homloka most még mélyebb barázdákba szaladt, s én végül elnevettem magam.

- Nem fogja kitalálni, de hagy maradjon egyelőre az én titkom. – feleltem.

Ő erre bólintott, s nem firtatta tovább. Ez volt a megnyugtató ezekben a mezőségi emberekben, hogy még ha szeretné is tudni, nem akart erőszakoskodni, tisztelte a titkomat.

- Mi járatban errefele? – kérdezte ismét, s én egy pillanatig haboztam.

- Válaszúton. – feleltem végül.

- Áhááá – kiáltott fel – Már értem. Megárvult, s most menekül, mert ha elfogják, elvinnék giszengnek.

Lassan bólintottam; akár ez is lehetne az igazság, hiszen a sorsom abban az esetben is ugyanilyen kilátástalan lenne. Nagy kő gördült le a szívemről. Tudtam, hogy az öreg meg fog érteni, és talán a segítségét is kérhetem, nem fog elárulni.

- Ahjusshi… - kezdtem lassan, bátortalanul.

- Mondja. Kérni szeretne valamit, ugye? – én erre tétován bólintottam, de mosolygós arca bizalmat sugárzott. – Rajta csak, tartozom magának, az előbb kis híján az életemet mentette meg…

- Az lenne a kérésem, hogy… szóval, hogy egy-két éjszakára esetleg meghúzhatom-e magam valahol a pajtában, a szalmában. Amíg eldöntöm, merre megyek tovább. – mondtam ki végül.

- Hogyne, maradjon csak, ameddig akar! Itt nem fogja zavarni magát senki, habár a lovak gazdái időnként lejönnek, de azzal maga ne törődjön.

- Nagyon köszönöm! – mondtam hálásan, immár széles, megkönnyebbült mosollyal az arcomon. Meg voltam mentve. Ha nem is örökké, de jelenleg ez is megfelelt.

   Az öreg körbemutatta a területet: a völgy aljában széles patak csordogált, mely körülölelte a dombot, mielőtt belefolyt egy másik patakba. A domboldal másik részén volt még két istálló-karám, s rengeteg ló legelt a mezőn. Egy pár épület, s íjászpálya is elhelyezkedett a nagy, nyílt mezőn, de azt mondta, arra a területre soha ne menjek, mert veszélyes.

Bólintottam, és egyelőre inkább nem árultam el, hogy kiskoromban a fiúk csúzlizni és íjászkodni is megtanítottak.

   Nem volt túl nehéz megtalálni a helyemet, valahogy teljesen biztonságban éreztem magam. Egész nap szinte meg se jelent egy árva lélek se, a nap gyönyörűen sütött. Később lementem a patakpartra növényeket, bogyókat gyűjteni, majd estefele segítettem az öregnek kihordani a szénát a lovakhoz. Hiába ragaszkodott hozzá, hogy ne dolgozzak, hiszen se a ruhám nem volt hozzávaló, meg amúgy is lány vagyok, de én örültem, hogy tehettem valamit, és nem unatkotam, vagy a reménytelen jövőmön merengtem. Sötétedés előtt aztán megjelent egy idős nő a faluból, aki ételt hozott – leves volt, ott főzte meg tűzön – s végre, három nap után először normális meleg ételt ehettem.

- Ha továbbra is ragaszkodsz az istállómunkákhoz – kezdte az öreg, kicsit recsegős, nyers hangján. – Hozatok neked nadrágot, abban legalább tudsz mozogni.

- Hogyne, a fiamtól tudok kérni egyet. – kapott a szaván az asszony, s immár tényleg úgy éreztem, végre véget értek a bizonytalan kalandok, s e helyen egy ideig megállapodhatok. Az asszony még aznap elment, s korán reggel már vissza is jött, s ellátott néhány alapvető ruhadarabbal.

Megkönnyebbültem, hogy ilyen rövid idő alatt jobbra fordult a sorsom. Akkor még nem sejtettem, hogy mindez csak a kalandjaim kezdete volt… hogy amit az utóbbi két napban szenvedésként éltem meg, nem volt más, csak egy kis ízelítő abból, ami még ezután rám várt. Azt gondoltam, talán mégsem olyan kegyetlen és rideg Shilla, mint amennyire a pekcseiek tartották. Mert akkor még nem tudtam semmit sem az egész királyságról.

(Sam Maek Jong)

 Mérgesen az asztalra csaptam.

- Hogy az anyám idejön? – fakadtam ki, miután Pa Oh átadta a hírt.

- Mélységesen sajnálom felség, de ezt az üzenetet kaptam, igen.

Összeszorítottam az öklömet. Mély levegő be, ki. Oké, nem húzom fel magam, felesleges. Véglis csak a királynő jön látogatást tenni a hwarangokhoz, amelynek nyilván az a titkos célja, hogy felmérjen, mennyire vagyok erős, s hol gyengíthet még tovább.

- Mikor?

- Holnap…

- Szzz…. – szívtam a fogamat, s próbáltam nem jobban felhúzni magamat.

- Felség, rajtam nyugodtan kitöltheti a dühét, ha az megnyugtatja… - kezdte Pa Oh, de figyelmen kívül hagytam önfeláldozó kedvességét. Azzal nem segítenék se magamon, rajta meg végképp… Levágtam magam a székbe, de mivel nem hagyott nyugodni semmi, egy pillanattal később fel is pattantam onnan.

   A könyvtárban voltunk, s rajtunk kívül jelenleg senki nem tartózkodott itt. Idegesen járkálni kezdtem, és találomra felcsaptam egy-egy könyvet, belenéztem, de aztán eredménytelenül csuktam be és csaptam vissza a polcra. Gondolkoznom kell, higgadtan…

- Felség, ha tehetek még valami önért…

- Nem, már így is eleget tettél. – mondtam neki, és intettem, hogy menjen ki.

   Szükségem volt valamire, hogy levezessem a feszültséget. Lendületesen kitártam az ajtót, s kiléptem a verőfényes, napos délutánba. Az udvaron egy-két hwarang lézengett, de szinte kivétel nélkül mindannyian a pihenőidejüket töltötték, többnyire az alvórészleg környékén. Elindultam, hogy felkeressem Moo Myungot, de még mielőtt az épület sarkához értem, Soo Ho jött velem szembe.

- Maek Jong… - kezdte idegesen.

- Mi van? – kérdeztem vissza hasonló feszültséggel, mire értetlenkedve összeráncolta a szemét. Hát persze, hogy is érthetnéd meg, hogy valami felidegesít, elvégre neked nem kell rejtőzködve, hamis névvel járnod-kelned, s közben titokban kitaposni az utadat, hogy egyszer majd egy egész ország méltó vezérévé lépj elő… bárcsak egy napig a helyedben lennék.

- Az, hogy Soo Young… eltűnt.

- Ki? Jaa…

Abban a pillanatban teljesen kiment a fejemből. Reggel vittük el Soo Ho-ék házába, és ezek szerint, egy napig sem bírt ott maradni.

- Hogyan szökött meg? És hova ment? – nem értettem, ott biztonségban kivárhatta volna, amíg Ah Ro megjön. De úgy látszik, ő nem az a belenyugvós fajta. Vagy más dolga volt, és tovább kellett állnia.

Áh, mindegy is, most nem kell ezzel foglalkoznom… Ha elszökött, annál jobb. Innentől nem az én felelősségem.

- Van még valami. – folytatta, s már készültem, hogy vajon mivel lehet még jobban elrontani a kedvemet.

- Most hallottam, hogy holnap a királynő idelátogat, és szemlét tart. – mondta komoly arccal.

- Nem mondod… tényleg? – játszottam a hülyét, mire ő összeráncolta a homlokát.

- Most mi van? Miért húztad fel magad ennyire rajta?

- Nem tudom, épp más dolgom van, és sietek… - hadartam. –Nem láttad Moo Myungot?

- Ööhh… de, épp most hagyta el a hálótermet.

- Kösz. – vállon veregettem, aztán már ott se voltam.

Azért őt kerestem, mert kellett valaki, akivel gyakorolhatok, és közben szórakoztat is. A legjobb cimborámnak tartottam az itteni fiúk közül, mert becsületes volt és őszinte – viszont nem volt valami gyakorlott a harc terén, így aztán csupa móka volt, ha vele kellett párba dolgoznom. Lehet, hogy nem én voltam a legjobb jellem… sőt, biztos. De attól még vele tudtam a legőszintébben szórakozni.

   Még időben értem oda a hálókhoz, ahol Moo Myungot és Ban Ryut találtam ott a bejárat előtt.

- Mi van, mi ez a sietős tempó? – szólított meg Ban Ryu.

- Gyakorolnunk kell. – ragadtam vállon.

- Jó, én is éppen odatartok. – csatlakozott be Moo Myung.

- Szuper!

- Valami baj van? – kérdezett vissza.

Nyeltem egyet, és vettem egy levegőt. Nem hittem, hogy ennyire látszódik rajtam, hogy egy kicsit felhúztak, gyakoroltam az önuralmat, ezek szerint még nem eléggé hatásosan.

- Nem, nincs. – feleltem röviden.

- Olyan… feszült vagy. – állapította meg Ban Ryu.

- Te meg fantasztikus megfigyelő! – csaptam össze a tenyerem. – Na menjünk, jó?

   Nem kellett sokat győzködni őket, egy kis laza versengésben mindig partnerek voltak. Átvedlettem a harci öltözetbe, magamhoz vettem az íjamat, s azonnal meg is indultunk kiképzőtér felé.